Találkozások. Fesztiválmozaik




Sepsiszentgyörgyön idén negyedszerre rendezték meg a Reflex Nemzetközi Színházfesztivált. Egy magamfajta előadásnézőnek és színházjárónak az elsődleges félelem az, hogy tessék, itt van még egy több mint tíz napos színházfesztivál, ami a konzervatív európai ízlésnek megfelelő előadásokat mutat be a szakmai közönségnek. Az idei Reflexet nem ez jellemezte. A hazai és külföldi előadások szociális és társadalmi problémákra reflektáltak.

 

A Reflex többek közt olyan alkotásokra koncentrált, amelyek a színház magasabb (vagy mélyebb), láthatatlan dimenzióival kommunikálnak, túllépve etnikai, nemzeti, szociális és politikai szférákon. A klasszikus dramaturgiát meghaladva úgy próbálják megújítani a színházat, hogy annak legősibb elemét, a zenét teszik kísérletük szervező elemévé.

 

Szóval van a zene. Van a hang. Ami a legősibb eszközünk az életben maradáshoz. Ebből indul ki a fesztivál. A nyitókoncerten az Improvisao formációt hallhatjuk. Flamencót, ami táncba hív. Az ösztönösség lép fel a színpadra. Juan Manuel Fernández Montoya a térmikrofonok segítségével határozza meg az őt körülvevő teret, talpával veri a ritmust, táncol, közben egy háttérzenekar alakul hozzá. Mari Vizarraga egyetlen nőként nem simul ehhez a térhez. Újraalakítja azt. Hangjából, jelenlétéből, mozdulataiból egy ősanyára ismerhetünk, aki ebben a férfiak által uralt flamenco-világban nem csak megtalálja a helyét, hanem újra is értelmezi azt, kisugárzása vákuumként hat, beszív, a hangjától eltűnnek a nemi szerepek, amiket addig levett zakókkal, kendőkkel, hangszerekkel jeleztek a férfiak. Univerzálissá válik. Az egész koncert egy rodeó, minden résztvevő egyszerre jelképezi a megvadult bikát, a feltüzelt matadort és az elemi nézőt. A test kapcsolatba lép a földdel, a harmóniát diszharmóniával ötvözi.

 

A fesztivál másnapján a lengyelországi Song of the Goat előadását láthatták a nézők. A Songs of Leart egy a londoni Tateben kiállított Kandinszkij retrospektív kiállítás ihlette, aminek középpontjában egy tájkép fejlődése állt, ugyanazt a képet lehetett megtekinteni ahogy a realisztikus ábrázolástól eljut egészen az absztraktig. Grzegorz Bral rendező aktív szereplő, narrátorként vezet minket végig az előadáson. Dalokat hallunk Lear témájára, amelyek a zene, az erőteljes gesztusrendszer és a költői szöveg szabad találkozásából jönnek létre. Színészek vannak, akik magukra veszik a szereplők sorsát, karakterét. Tizennégy képet figyelhetünk meg ezen az újszerű tárlatvezetésen, a paradicsomból indulva, eljutunk a halálig, háborúkon, szétbomlásokon keresztül. Az egyik legmeghatározóbb momentuma az előadásnak Cordelia búcsúja az apjától. Monika Dryl, aki itt most éppen Cordelia, ugyanazt a dalt énekli el háromszor, különböző életkorokban, a szemünk előtt válik a naiv szomorú kislányból kétségbeesett kiskamasszá, majd dühös fiatal nővé. És sír. Minden alkalommal másképp, minden alkalomkor ugyanabból az érzésből kiindulva. A színészek etűdjeit segíti a díszlettelenség, a megszólalások erőteljesebbé válnak, nem vonja el a néző figyelmét semmi a színészi energiákról, viszonyokról.

 
 

Songs of Lear. Jelenet az előadásból

 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholmját, mivel a városban nem találtak megfelelő rendelkezésre álló színpadot, a nézők Csíkszeredában a Szakszervezetek Művelődési Házában tekinthették meg. Az Andriy Zholdak által rendezett előadásban az agresszió különféle formáival találkozhatunk, a kegyetlenség tölti be a teret, az emberi viszonyok kiüresedése, az egymás mellett elordibálás, az elfojtott félelem.

 

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Alice előadását koncertszínháznak definiálják az alkotók. A koncert részről a sepsiszentgyörgyi balkan-teatro-disco band, a Szempöl Offchestra gondoskodik, szerves részévé válva az előadásnak. A közönségtalálkozón megtudhattuk, hogy Bocsárdi Lászlónak személyes indokai voltak az Alice színrevitelére, kamaszlánya belső világáról szeretett volna többet megtudni. Az előadás intenzív élmény, nem marad időnk unatkozni, a színpadon mindig történik valami, furcsa alakok jelennek meg, kísérik végig Korodi Janka Alice-át a felnövés mozzanatain keresztül. Az előttünk megjelenítődő fantáziatér dinamikus, folyton változó: archetípusok, amelyek megjelennek egy fiatal lány életében és – ki-be járnak. Az előadás azt mutatja fel, milyen tinédzser lánynak lenni manapság, milyen az első buli, az első szerelem, az első csalódás.

 

Carmen Lidia Vidu Romániai napló. Sepsiszentgyörgy című rendezése felhívás a párbeszédre, olyan projekt, amely felveszi a színész impulzusát saját környezetében, legyen az város, színház, lakónegyed, tömház, park, kávézó – és finoman, antropológiailag vizsgálja a művész és közösség közti kapcsolatot – olvashatjuk az előadás szinopszisában. Az előadás multimédiás eszközöket használ, hatalmas kivetítőn személyes képkollázsokat látunk. A színészek egymás után következve mesélnek életükről, saját történeteket mondanak el, amik valamilyen szinten kapcsolódnak a városhoz. Helyek, albérletek, magyar–román konfliktusok, napról napra élés, színházi és társadalmi konfliktusok, a város jellegzetes arcai jelennek meg a kivetítőn és a történetekben egyaránt.

 

Hód Adrienn az egyik legizgalmasabb alakja a kortárs magyarországi táncművészetnek. A Hodworks társulat az állandó tagok mellett sokszor külsős táncosokkal is dolgozik, mindegyikük szabadúszó munkákat is elvállal, így tud életben maradni a társulat. A Grace című előadásukban az absztrakt tánc narratívával is kiegészül, és a szélsőséges emberi állapotok felmutatásával a határokra való rákérdezés kerül a középpontba. Négy táncos humorosan mesél a szó és a test nyelvén valós és fiktív félelméről, kapcsolódásairól, intim élményeiről és a művészethez való viszonyáról. Az előadás több fontos és kényes témát érint, a kézzel fogható vagy éppen láthatatlan határokat, kerítéseket, a pornográfiát, a táncos vagy színész helyzetét a világban, a családon belüli erőszakot, az elfojtott feszültségeket. A testek néha elveszítik körvonalukat, egyetlen masszává alakulva jelzik gondolataikat, egymásra és az előadást meghatározó zene ritmusára rezonálnak.

 

 

Grace. Jelenet az előadásból

A She She Pop 1998-ban alapított német performanszcsoport, amely rendező nélkül, az alkotók által közösen létrehozott koncepciók alapján működik. A társulat előadásaiban visszatérő téma a voyeurizmus, a művészi prostitúció és a női öncenzúrázás. Esztétikájukban szívesen használják a popkultúra és egyéb szubkultúrák eszközeit. Igor Sztravinszkij korszakalkotó balettjét ürügyként használják arra, hogy a pogány áldozati szertartást, a szűz feláldozásának jelenkori mintáját körüljárják. Az előadásban két világszemlélet (tradíció és modernitás) és két generáció (anyák és lányok) feszül egymásnak a folytonos megújulásért. Bár az anyák kivetítőkön jelennek meg, túllépnek a kétdimenziós élményen, a színészek a kivetített képekkel folyamatos interakcióban vannak, anyák és lányaik egymásra reagálnak, tárgyakat adnak át egymásnak, eltávolodnak, majd újra közel kerülnek. A dramaturgia itt is személyes történetekből épül fel, anyák és gyermekek egymás áldozatvállalásairól, félelmeiről beszélnek, utat találnak egymáshoz tánc, zene és szavak által.

 

A budapesti Örkény István Színház József és testvérei előadása nagy vállalkozás. Az Ascher Tamás által színpadra vitt Thomas Mann-regényt Gáspár Ildikó adaptálta. Az előadás keretét úgyanúgy, ahogy a történelmünket, társadalmi berendezkedéseinket az ismétlések adják meg. Az öreg Jákob meséli el a történetet, ami végeredményben sohasem tud teljesen megváltozni. Az előadás három felvonásra épül, mind a három felvonásban különböző színészi játékmóddal, díszlettel, formával és hangzásvilággal találkozhatunk, és mindhárom felvonás azonkívül, hogy szép egységet alkot, külön-külön is megállná a helyét. A mélység szélén ül a gyermek, legyen az éppen Jákob, vagy József, vagy mi magunk, a mélyből ránk kacsint a kísértés, és csak saját magunkat tudjuk megmenteni. A színészek saját szereplőjükön keresztül narrálják el a világot, amit Thomas Mann épített fel, és a világot, ami körülöttünk van évezredek óta.

 
 

József és testvérei. Jelenet az előadásból.

 

Radu Afrimot évek óta Románia egyik legmeghatározóbb rendezőjeként tartják számon. Az idei fesztiválon a Piatra Neamț-i Tineretului Színházban megrendezett Wolfgang című előadást láthatták a nézők, ami egy Natasha Kampushoz hasonló elrablástörténetből indul ki. Fogvatartó és fogvatartott meghökkentő és kilátástalan viszonyát mutatja be, összeeszkabált díszlet, koporsóból kiszóló idegesítő apaszellem, és az elkerülhetetlen Stockholm-szindróma jelenik meg a színpadon; egyedi, erőteljesen zárt világ keretei közé szorítva. Nincs heppiend, bár a főszereplő lány erőt gyűjt a szabaduláshoz, az eltelt nyolc év a szereplőnek ugyanolyan kitörölhetetlen marad, mint a nézőnek a tudat, hogy nem tehet semmit a bekövetkezendő tragédia ellen.

 

A fesztiválon a meghívott előadásokon kívül a Teatroteka on Tour című kezdeményezés keretében lengyel tévészínházi filmeket vetítettek a város Művészmozijában. A filmek kortárs színdarabokból születtek, ilyen volt például az Artur Palyga Zsidó című drámájából Aneta Groszynska által rendezett film is. A filmben egy bezárás előtt álló kisvárosi iskola igazgatója összehívja a tanárok tanácsát azzal a szándékkal, hogy megmentsék az épületet, ahol több mint negyven éven át dolgozott. A tanács tagjai rájönnek, hogy létezik egy könnyűnek látszó megoldás: csak írniuk kell egy bizonyos izraelita embernek, akinek az apja egykor az iskola tanulója volt. Az elsőre komikusnak látszó találkozó sztereotípiákkal terhes vitává alakul, amelyben az iskola tanárai számára lehetőség nyílik, hogy szembesüljenek saját városuk múltjával, amelynek egykori lakosainak fele zsidó származású volt. A moziteremben kevesen vagyunk, nevetünk, folynak a könnyeink, és összeszorul a gyomrunk.

 

A nemzetközi dzsessz-szakma Maria Răducanut az egyik legkülönlegesebb hangú szopránénekesként tartja számon. Dalaiban a román népzenét, a portugál fadót és a tangót ötvözi olyan egyedülálló hangzásvilággá, amely egyszerre tradicionális ízű és formabontóan kortárs jellegű. Az érdeklődők a sepsiszentgyörgyi Kamarateremben hallgathatták meg a Maria Răducanu Quartett koncertjét szintén a Reflex keretein belül.

 

Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház igazgatója és a fesztivál főszervezője egy, a Főtér.ro-nak adott interjúban a következőket mondja a fesztiválról: „ízelítőt szeretnénk nyújtani olyan, eseményt jelentő színházi alkotásokból, amelyek túllépnek az életünket egzisztenciálisan meghatározó társadalmi és politikai összefüggések bemutatásán. Kísérletet tesznek létezésünk drámaiságának a celebrálására.”

 

A kísérlet sikerült. Aki részt vett a kéthetes színházfesztiválon, az fontos élményekkel gyarapodott, és ehhez az előadásokon, szervezett programokon kívül nagyban hozzájárultak az esti színházbüfés bulik, a szakmai beszélgetések és a – találkozások.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter