Találkozások ünnepe




A maga darabjában nehéz játszani. Nincsenek benne élő emberek – hangzik el A. P. Csehov Sirályának első felvonásában, majd érkezik a replika: Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.

 

A fenti kijelentésről ki-ki gondolhat, amit akar, esetleg, amit tud. Az viszont bizonyos, hogy egy színházi fesztivál vagy bármilyen kortárs színházi előadás nézőjeként érdemes ebből az állításból kiindulva haladni a játéktéren zajló események befogadása felé. Nem azért, mert egy kortárs rendezést, egyik vagy másik jelenetet, esetleg színészi gesztust kizárólag az álmok felől közelítve lehetne megérteni – igaz, ez sem lenne példa nélküli eset –, hanem azért, mert a mindennapok túlélésére szabott, szűkmarkú logika menthetetlenül kibicsaklik a színházi valóság folyton újrarajzolt ösvényein.

 

Az október 13-22. között zajlott XII. Nemzetiségi Színházi Kollokvium nézői nem csak bejárhatták a kortárs színház néhány fontos ösvényét, hanem az egymással újra és újra dialógusba kezdő útvonalaknak szövedékében rálátásuk nyílhatott egy, elsősorban a romániai magyar kortárs színházművészet helyzetéről alkotott pillanatfelvételre. Idén a hazai magyar kőszínházakon túl, a kolozsvári Váróterem Projekt és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásaival a hazai magyar független színházi szféra is képviseltette magát. Rajtuk kívül a budapesti Káva Kulturális Műhely, az Újvidéki Színház, a nagyszebeni Radu Stanca Színház német tagozata, valamint a bukaresti Giuvlipen társulat szerepelt a meghívottak között. Túl azon, hogy biennális helyzetjelentést ad a meghívott színházak munkájáról, a gyergyószentmiklósi Kollokvium egyik legfontosabb hozadéka a találkozások lehetőségének megteremtése. Az idei fesztivál előadásai, közönségtalálkozói és kísérő rendezvényei bővelkedtek ezekben a találkozásokban. Álljon itt néhány önkényesen választott példa.

 

Az általam látott előadások közül a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Sirálya mutatta meg a legtöbbet abból, amit a színházi és színházon kívüli találkozások lehetőségéről és lehetetlenségéről érdemes elbeszélni.

 

Keresztes Attila rendezésében a nagyszínpadra zsúfolódott játék- és nézőtéren a közönség szó szerint testközelből tapasztalhatja meg, ahogy a színészek játékában életre kel a csehovi világvége. Senki sincs a szereplők között, aki ne saját élete kilátástalanságának mélyéről szemlélné a világot. A legfontosabb különbség közöttük annyiban áll, hogy ki milyen harsányan állítja vagy tagadja: nincs tovább. Innen nézve a Sirály egyik központi, Trepljov tehetségét firtató kérdése alig számít. A Bartha László Zsolt által alakított Trepljov számára egyetlen dolog bír valódi téttel, ez pedig az anyja szeretete, vagy legalább elfogadása. A színház, az írás, a tehetség másodlagos. Ebben a történetben Nyina (Kádár Noémi), Trepljov szerelme is az.

 

Az Arkagyina (B. Fülöp Erzsébet) és Trepljov közötti legszebb, és viszonyukat legpontosabban kifejező jelenet a kötéscsere jelenete. Cseréld ki a kötést, mama. Te nagyon ügyesen csinálod – mondja sikertelen öngyilkossági kísérlete nyomán maradt fejsebére utalva Trepljov. Arkagyina nekikezd ugyan, de a legkevésbé sem csinálja ügyesen. Nem is tud, nem is mer hozzáérni saját fiához.

 

 

Sirály. Jelenet az előadásból

 

A rendezés irányt ad ugyan a színészek játékának, de ezen túl mintha szabadon engedné őket, és ezt a szabadságot a színészek kiemelkedő alakítások, jelenetek sorozatával hálálják meg. Ezek közül a legemlékezetesebbek Trepljov és Arkagyina már említett közös jelenete, Arkagyina és Trigorin (Korpos András) jelenete, ahol az elhagyástól való félelemből születő kétségbeesésében Arkagyina lerángatja saját ruháját, hogy megmutassa, van olyan jó, mint az a bizonyos másik, Dorn (Bíró József) Másának (Varga Andrea) kiosztott nyaklevese, ami bár alig villanásnyi, kiolvasható belőle a kettejük között fennálló, ki sosem mondott vérségi kapcsolat. Ugyanehhez a felsoroláshoz tartozik Nyina átalakulása, Mása szomorúságának alig észrevehető, ám annál beszédesebb változásai, Trigorin örök kívülállósága, valamint a Trepljov és nagybátyja, Szorin (Makra Lajos) között végig fennálló, szinte tapintható kapcsolat. Életükben hasonló sorson osztoznak, haláluk majdnem egyszerre következik be.

 

A marosvásrhelyi Sirályban a nézők a csehovi szöveg egészen pontos értelmezése, a színészek végig intenzív és pontos játéka mellett a csehovi szereplők közötti találkozások lehetetlenségére is rácsodálkozhatnak. Hiába a szűk tér, hiába a szoros családi kötelékek, ezek a szereplők szinte egyetlen másodpercet sem töltenek ugyanabban a világban.

 

Egy másik, kiemelt fontosságú találkozás a nézők és Bocsárdi László munkássága között zajlik. Az Ahol színház születik című, Bocsárdi László és néhány, hozzá szorosan kapcsolódó alkotótársa művészetét bemutató kiállításon túl, két Bocsárdi-rendezés is szerepelt a fesztiválon. A 2016 május 10-én, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban bemutatott Liliom és a 2017 február 5-én, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatánál rendezett Tévedések vígjátéka két egymástól minden szempontból távoli szövegből indul ki. Ennek ellenére az előadásokból visszaköszönő rendezői látásmód, a színészek kezelése, a produkciókban használt színházi nyelvezet mentén óhatatlanul kialakul az előadások között egy, a Bocsárdi László művészetét firtató párbeszéd.

 

Bocsárdi László rendezésében Molnár Ferenc történetének múlt század eleji világa kizárólag az elhangzó szavak szintjén köszön vissza. A díszlet gyanánt szolgáló oszlopos rácsszerkezet ridegsége kortalan. Az oszlopok tartotta, a játékteret felülről lezáró rácsot a túlvilág kara, a vonósnégyes foglalja el. Jelenlétük reményt is kelthetne, de nem teszi. Hagyományosan a zenészek helye a színpad előtti zenekari árok. Bocsárdi László Liliomában a kar alá helyezett játszók olyan mélységbe kerülnek, ahol egyetlen pillanatig sem merül fel, hogy lehetne kiút.

 

A jelmezek a ma világát idézik, de nem a korról, hanem a szereplőkről hivatottak beszélni. A rendőrök jelmeze egyértelműen mutatja foglalkozásukat, igaz, egyszerre félelmetes és komikus jelenlétüket már az őket megformáló Erdei Gábornak és Szakács Lászlónak köszönhetik. Ficsur ruházata is egyértelműen jelzi a szereplő társadalomban betöltött helyét, és felrajzolja azokat a kereteket, amiket Pálffy Tibor játéka tölt ki az előadás során. Benedek Ágnes Marijának ruhája egyszerre változik a cseléd társadalmi helyzetének javulásával, de a folyamatosan viselt rikító színek végig párhuzamban maradnak a szereplő rikító egyszerűségével. Vass Zsuzsanna jelmezének egyszerűsége először a Mari színességével alkotott kontrasztban válik beszédessé, de ahogy egyre többet látunk a Liliom mellett mindenek ellenére is makacsul kitartó, mindenét feladó Juliból, a szereplő mellett a szürke jelmez is élettel és értelemmel telik meg. Liliom első megjelenésekor ujjatlan ingben, bőszárú nadrágban rollerezik be a színpadra. A roller apránként elmarad, de Mátray László Liliomja végig az esetlenségét durvasággal leplezni próbáló külvárosi vagány és a hippikorszak szabadság utáni sóvárgásának elveszett visszhangja között marad.

 

Bocsárdi László Liliom-rendezése, ha több témáról is beszél, elsősorban magáról Liliomról szól. Mátray László játékában hajszálpontosan megrajzolt szorongásos kórkép bontakozik ki, ami markánsságával majdnem minden egyebet háttérbe szorít. Vass Zsuzsanna legszebb jelenetére is Liliom öngyilkossága után kerülhet sor. A mindent eltűrő, mindent elviselő Juli ekkor engedi először szabadjára az érzelmeit. Miközben számon kéri rajta magárahagyatottságát, puszta kézzel esik neki Liliom holttestének.

 

Az előadás lezárása, éppen úgy, ahogy a túlvilág léte felőli bizonyosság, reményt kelthetne. Tizenhat évvel Liliom halála után, Juli még mindig egyedül neveli Liliommal közös lányukat, és csak a Liliommal eltöltött idő szépségére hajlandó emlékezni. Jó nézni, ahogy Vass Zsuzsanna újraformálja ezt a tizenhat évvel idősebb Julit, de a múlt nehézségeinek elfedésére tett kísérletek semmit sem változtatnak meg. A kórlapokon, éppen úgy, ahogy az előadásban megjelenő túlvilági Fogalmazó könyvében, mindent pontosan feljegyeznek.

 

Liliomhoz hasonlóan a Tévedések vígjátékából is hiányzik a megnyugtató lezárás. Bocsárdi László koncepciójában az idegengyűlölet és a bizalmatlanság szolgáltatja az alapot Shakespeare komédiájának színreviteléhez. A családi tragédia feloldásáról szóló történet a Harag György Társulat előadásában agressziótól fűtött lázálommá válik.

 

Tévedések vígjátékában a színpadra állított emelvény és egy teljesen fehér háttér alkotja a díszletet. A nagyszínpadra épített kisebb színpad, az ehhez tartozó háttér és az előadás jeleneteit tagoló fényjelzések filmstúdiót idéznek. Az előadásban megjelenő minden erőszakos gesztust fény- és hangjel kísér. A jelmezek, a Liliomhoz hasonlóan, a szereplők tulajdonságainak kivetülései, bár ebben az előadásban jóval kevésbé hangsúlyos ez a szerepük. Igaz, Adriana (Moldován Blanka), Antipholusz feleségének pikkelyes jelmeze rendkívül sokatmondó.

 
 

Liliom. Jelenet az előadásból

 

A meglehetősen mozgalmas történet két ikerpár, a két Antipholusz (Diószegi Attila, Nagy Csongor Zsolt) és szolgáik, a két Dormio (Orbán Zsolt, Bodea Tibor) körül forog. A két Antipholusz (a rájuk eső Dormióval együtt) gyerekkorukban elszakadnak egymástól. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a két ikerpár, egymásról nem tudva ugyanabba a városba kerül. Az előadás majdnem összes látványeleme a két Antipholusz és a két Dormio által okozott bonyodalmak idézőjelek közé szorítását szolgálja. Ezek az elemek eltartják a nézőtől a látottakat, nem engedve, hogy az események sodrása bárkit is magával ragadhasson. Ennek ellenére az előadás nem válik humortalanná. A produkció dramaturgja, Benedek Zsolt által újrafordított szöveg bravúros megoldásai, valamint a kialakuló helyzetek abszurditása újra és újra megnevetteti a nézőt.

 

A komédiától való elfordulás az előadás végén jelenik meg a leghangsúlyosabban. Az évtizedek óta szétszakadt család tagjai egymásra találnak. Megszűnik a közvetlen életveszély, okafogyottá válik a menekülés. Elérkezik az ünneplés ideje, de senki sem tudja, hogy mit és hogyan is kellene ünnepelnie. Idegenek ülnek egymással szemben, és néhány apró tartozás rendezésén túl nincs mondanivalójuk egymásnak. Ahogy a Liliomban a múlt történéseit nem tudja eltörölni az idő, úgy a Tévedések vígjátékában magát az elvesztegetett időt nem lehet semmissé tenni.

 

A Kollokviumon látott Bocsárdi-rende­zések lényegi eleme a távolságtartás. Bartha József minimalista díszletei és Kiss Zsuzsanna beszédes jelmezei mindkét esetben hatékonyan támasztják alá a rendezői koncepciót. Ezekben az előadásokban sem a színészek, sem a nézők nem pihenhetnek. Pontos, letisztult, üresjáratok nélküli produkciók, amikben elengedhetetlen, hogy a nézők együtt gondolkodjanak az alkotókkal.

 

A Novák Eszter rendezésében színpadra állított A mizantróp is közös gondolkodásra invitálja a nézőket. Legalábbis elsőre így tűnik. A nagyváradi Szigligeti Színház előadása végig a komikum és a drámaiság között igyekszik egyensúlyozni. A képmutatás ellen küzdő, a klasszikus erkölcsi normákhoz ragaszkodó Alceste (Dimény Levente) éppen Celiméne-be (Tasnádi-Sáhy Noémi) szeret bele, aki, Philinte (Szotyori József) szerint, a legkevésbé érdemes a főszereplő szerelmére. Celiméne valóban a képmutatók társaságának középpontja, minden férfi az ő kegyeit lesi, háza folyton vendégek ricsajától hangos. A nő látszólag viszonozza Alceste érzéseit, de nem hajlandó érte feladni életvitelét. A kettejük viszonya körül kibontakozó események elől Alceste végül az öngyilkosságba, vagy legalább a társadalomból való végleges kivonulásba menekül.

 

Az előadással kapcsolatos legnagyobb kérdés a szereplők kellékek és jelmezek szintjén történő aktualizálásának szükségességére vonatkozik. Vajon valóban szükség van – az előadásban egyébként nem szervesülő – mobiltelefonokra, Rolex órára, napszemüvegre ahhoz, hogy a néző ráébredjen: az előadás nem az 1600-as évek Franciaországáról, hanem a máról szól? Vajon valóban szükséges a szelfi, a karaoke ahhoz, hogy emberi értékekről vagy azok hiányáról lehessen beszélni? És miért vesz részt mindezekben Alceste?

 

Az előadás komikus vonalára jellemző kellemetlen kérdések és elnagyolt gondolatok ellenére, Celiméne és Alceste drámai jelenetekben kibontott viszonya gyönyörűen működik. Ezekben a pillanatokban villan fel a tragédiába sodródó történet igazi, Alceste gyermeki önzősége és Celiméne önállóságának féltése között feszülő konfliktusa.

 

Végül pedig néhány szó a Váróterem Projekt Reacting Chernobyl című előadásáról. Ez a produkció, túl azon, hogy színháznak nevezzük, és színészek játszanak benne, alig hasonlít a korábban említett előadásokra. Ennek ellenére kétség nem férhet a produkció értékéhez. Az 1986-os csernobili katasztrófa eseményeit, illetve ezek elhallgatásának okait feldolgozó alkotás elsősorban a témában megjelent interjúkból kiragadott részletekből és többé-kevésbé közismert gyerekkori játékokból épül fel. A véletlenszerűen kisorsolt párok és szerepek, a szabálykövetés és szabályszegés, az öröm és a kifulladás tengelyein mozgó játékok bármilyen érthetetlennek tűnjenek elsőre, apránként az események működő metaforáivá válnak.

 

Az előadás végén, a játéktéren kívülről elhangzó üzenet nagyjából olyan hatást kelt, mint az erőltetett aktualizálás A mizantrópban. A csernobili katasztrófa konkrétumaiból induló előadás végül az elhallgatás, az elhallgattatás napjainkban is újra és újra tetten érhető problémájához érkezik. Úgy képzelem, kár ezt az előadás alatt megtett utat egy kétségbeesettnek ható gesztussal visszakötni Csernobil és általában véve az atomerőművek (egyébként valóban kibeszéletlen) problémájához.

 

A XII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon eltöltött hat nap alapján úgy tűnik, hogy a kezdetekben vándorrendezvényként működő Kollokvium már nem csak otthonra talált a Figura Stúdió Színház épületében, hanem ki is tölti azt. Éppen úgy, ahogy a Kollokviumra kétévente visszajáró társulatok és a gyergyószentmiklósi nézők belakják a fesztivált.