Tankréd, Klorinda és az Icoane




Ki vitatná, hogy a szerelem és a harc mint archetipikus emberi lét– és üzemmódok szinte kimeríthetetlen energiatartalékát biztosítják a kultúrának („az emberiséggel egyidősek” – vágná rá a csúszósra kopott közhely). De épp oly természetesen ősi – bár kétségkívül izgalmasabb – forrás e kettő kapcsolata, a harcban kiütköző vagy enyészni nem tudó szerelem, illetve a szerelemben fogant viaskodás, a magyar irodalomban meghaladhatatlan metaforai vegyértéket nyert héja-nász.

 

Torquato Tasso, a 16. századi itáliai költő A megszabadított Jeruzsálem XII. énekében egy halhatatlan páros, Tankréd és Klorinda kapcsolatában emelte talán legmagasabbra a harc és szerelem témát. A rövid úton egymásba bonyolódó keresztes lovag és a hős szaracén lány, akik drámai kulminációként véres közelharcban küzdenek meg anélkül, hogy azonosíthatnák egymást, Tasso meglehetősen bőbeszédű eposzában az éteri vonzás és a kibékíthetetlenül ellenséges kulturális másság feszültség-erőterét gerjesztik. Tassónál azonban sokkal visszafogottabb, artisztikusabb alakját adta a történetnek egy évszázaddal később Claudio Monteverdi, a Combattimento di Tancredi e Clorinda (1624) címet viselő kompozíciójában, amely a Madrigali guerrieri et amorosi (Velence, 1638) nyolcadik kötetében látott napvilágot. Az akkoriban egyre népszerűbb stile concitato eszménye mentén írt mű voltaképpen díszlet nélküli drámai cselekményre támaszkodik, ezért ma leginkább úgy határoznánk meg, hogy szcenikus oratórium. Monteverdi – Tassóhoz képest persze – mesterien tömörít. A jelenetben egy harcoktól zilált és eszméiben is ellentmondásos, tragikus korszakot kelt életre, amelyet az álruhás, egymást fel nem ismerő szerelmesek halállal végződő párbaja jelképez.

 

Hogy egy ilyen ízig-vérig középkori történettel és egy 17. századi érett-barokk zeneművel a posztmodern eszményei szerint igazodva mi mindent el lehet művelni, annak belátása vélhetőleg meghaladja fantáziánkat. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia néhány tanára és hallgatója azonban tett rá egy kísérletet. A La Stravaganza Barokk Zenei Fesztivál nyitóeseménye épp Monteverdi madrigáljának egy egészen rendhagyó előadása volt. A három énekest, Tankrédot, Klorindát és a történet narrátorát, vagyis a testót, a „szöveget”) illetve a kamarazenekart ugyanis egy román népzenei együttes egészítette ki. Anca Mihuţ és Diana Todea-Săhălean évtizedeken át és több régióban szervezett gyűjtésekből autentikus román népzenei anyagot válogatott a Monteverdi-madrigál keretéül. A „cântece de dor şi de cătănie” – vagyis a szerelmi vágyódás és a katonaság (elsősorban a hadba vonulás) népzenéje mint helyzeti alap – nem csupán a Tasso-történet epikus világával harmonizált, hanem, minden látszólagos összeférhetetlenség dacára, a Monteverdi-madrigál zenedrámai étoszával is. Sőt a korabeli zenei arculat rusztikuma, a ma gyalulatlannak tűnő, de kétségkívül rácsodálkozásra méltó műzenei formavilág meglepően összeillett az antik tragédiák kórusának szerepét vállaló, népviseletbe öltözött karénekesek minimális gesztusjelzésekben is érzékletes, művészkedést és csináltságot következetesen elhárító produkciójával (az Icoane népzenei együttest Ioan Bocşa vezette, a felkészítést Alina Suciu végezte).

 

Combattimento előadására nézve Monteverdi körültekintően részletező „rendezői” instrukciókat írt le előszavában: bár a szereplők jelmezt viselnek, nincs a mai értelemben felfogott színpad, sem díszlet. Az előadás nem színházi jellegű, az énekesek mégis a színpad hagyományai szerint kell hogy eljátsszák/énekeljék a történetet: ezért elsősorban a gesztusnyelvre kell támaszkodniuk, amellyel nyomatékosan megjeleníthetik a „Szemtanú” – vagyis a narrátor, a testo – elbeszélését. A zenekarnak azonban már jelentősebb a funkciója, mint korábban. Nem csupán kulisszája az énekelt történetnek, hanem bizonyos helyeken átveszi a narrátori funkciót, vagyis a történet bizonyos fordulatait pusztán hangszerekkel érzékíti meg. Monteverdi ugyanakkor előírja, hogy a zenekar alkalmazkodjék hűen a dráma cselekményéhez és a szereplők gesztusaihoz.

Mindezek a követelmények – még ha a zeneakadémiai tanulók bizonytalankodásai olykor ki is ütköztek – a kolozsvári előadáson „ellenőrizhetően” beteljesedtek. A népzenei keret és a Monteverdi-madrigál között fogható volt a szervesség, mind a szerelmi líra, mind pedig a besorozás, a hadba indulás, a fegyverkezés férfiassága hangsúlyozta, amplifikálta a két szerelmes halálos összecsapását.