Tarantino és a szélesvásznú kamaradarab




tarantino-aljas-nyolcas-1
 
 

Egy dolgot mindenképp tisztázni szeretnék, így elöljáróban. Quentin Tarantinót nagy filmrendezőnek tartom. A nagy rendezőktől pedig két dolgot szoktam elvárni. Az egyik, hogy nagy filmeket csináljanak. QT pedig a legszigorúbb mércém szerint is legalább két nagy filmet összehozott: a Kutyaszorítóbant és a Ponyvaregényt. További három szintén ott mozog a határon (Kill Bill I.–II., Becstelen brigantyk, Django elszabadul), ha nem vagyok annyira szigorú. A másik elvárásom, hogy ha tévednek, akkor nagyot tévedjenek. Úgy gondolom, QT ennek az elvárásomnak is simán megfelel: a Grindhouse – Halálbiztos és a Jackie Brown mesterien el van rontva. Mert bukni is tudni kell.
 
Ezekkel a premisszákkal a zsebemben hatalmas lelki nyugalommal ültem be az Aljas nyolcas című legújabb QT-dolgozatra. Biztos voltam benne, hogy ez a nyolcadiknak titulált film vagy nagy dobás lesz, vagy nagy bukta. Azt jó előre tudni lehetett, hogy filmtörténeti nyalánkságot fogunk látni, hiszen QT (amint azt száz szerző ezerszer elszajkózta), a hagyományos filmszalag megalomán szerelmese, 70 mm-es Ultra Panavision filmre dolgozott (a 60-as évek óta nemigen használja a kutya sem). És valóban széles a kép. Meg szép is. És a hang is csodálatos. És a zene is. Ennio Morriconét nem véletlenül szedte elő a rendező. Korábban már dolgoztak együtt, aztán ez a film elvileg western, továbbá a Nyolcas előképének számító John Carpenter-opusznak (A dolog, 1982) szintén ő a zeneszerzője. De itt van az első nagy bukta is. A Morricone-zene hatalmas tereket és a beléjük hatoló, velük brutálisan intim viszonyt kezdő, folytató, befejező embereket kíván. Ez egy lényeges dolog, ami ebből a filmből hiányzik. (A dolog esetében nem jelentkezik ez a hiány, mégpedig azért, mert akkor Morricone nem westernzenét komponált.) Ez a zene (de az ultraszéles film is) epikus méreteket feltételez. A Nyolcas esetében viszont csak a 187 perces filmidő epikus. De az nagyon. Nem mintha nem tudnám élvezni a szinte valós időben zajló cselekményt. Dehogynem. Csak nem epikus. Inkább a rendezői önreflexió valamiféle vetülete. (Magyarán: QT monomániásan ragaszkodik a saját maga kitalálta világhoz, olyannyira, hogy minduntalan visszatér bele, és egyszerűen nem tudja abbahagyni.) A sztori nem epikus. Inkább kamaradráma. (Amikor először hallottam a filmről, a 12 dühös ember jutott eszembe, no meg a másik bevallott referenciamű, a Kutyaszorítóban.) A cselekmény kábé nyolcvan százaléka belső terekben zajlik: nevezetesen egy postakocsiban és egy postakocsi-állomáson. És bár a kiváló operatőr, Robert Richardson mindent megtesz, hogy szélesvásznúvá varázsolja a szűk tereket, ebből epikus nem lesz, az hétszentség. És felőlem lelkesedhetnek a rajongó lelkületű kritikusok, hogy mekkora zsenialitás ezeket a szabványokat seggbe rúgni. Egyszerűen nem működik. Nézzék meg, hallgassák meg jól, és kényelmetlenül fogják érezni magukat. És itt érhető tetten a nagy rendező: nagyot vállal, akár be is jöhetne neki, de ha nem jön, hát nagyot bukik. Respekt.
 
Miért van mégis az, hogy (egy-két jelenettől eltekintve) nem unatkozik a néző? Úgy gondolom, hogy három dolog felelős a figyelem fenntartásáért (ne feledjük, három óráról van szó, belső terekben). Az egyik: QT utolérhetetlen érzéke a dialógusokhoz. A legcsapnivalóbb jelenetben is működnek a párbeszédek. Függetlenül attól, hogy épp nagymonológról vagy géppuskatűz-sebességű hadaráspárbajról van szó. A Nyolcas esetében a cselekményszál gyakorlatilag darabokra hull, ha kivonjuk a dialógusokat. Ugyanis sok dolog, karakter egyszerűen nincs kibontva. Úgy marad, becsomagolva. Pont az bontja ki őket, amit mondanak, és ahogy mondják.
 
A második tényező QT utolérhetetlen ritmusérzéke. Pontosan tudja (és ha nem tudja, érzi, de ez tulajdonképpen mindegy), mikor kell valamit – akármit, bizarr részletet, kontrasztot, figurát, plánt, átigazítást, akciót, bármit – bevinni, szelíd balhorogként, hogy a néző megint kiütve bámulja a vásznat. Valaki elklimpíroz egy karácsonyi dallamot egy zongorán, valaki felemel egy drazsét a földről, valaki hozzányúl egy fémkancsóhoz, valaki elmosolyodik, kicsapódik egy ajtó – és a sor hosszú. A kincsvadászok aztán elcsámcsoghatnak azon, hogy ez vagy az a részlet milyen filmes referencia, mit akar mondani ezzel a rendező… miközben QT hátradől és röhög. Mert lehet, hogy akart valamit mondani, de lehet az is, hogy nem. Egy dolgot biztos akart: odaszegezni a nézőt a vászonhoz. És ez ismét sikerül neki.
 
A harmadik dolog talán a legmarkánsabb, mivel sztárokhoz kapcsolódik. A színészekről és színésznőkről van szó. Többnyire olyanok mozognak a történetben, akikkel QT korábban is dolgozott. Nem sorolom őket, ott vannak a stáblistán. A lényeg az, hogy egyrészt kiváló színészekről van szó, másrészt olyanokról, akikkel a rendező tökéletesen meg tudja találni a hangot. Vagyis pont azt tudják csinálni és mondani, ami QT fejében van. És ez nagyon fontos. Enélkül borulna a ritmus, borulnának a dialógusok, és a film gyakorlatilag megszűnne létezni. Megkockáztatom a feltételezést: a Nyolcas esetében nem is annyira a lazán összefércelt, „duma, duma, duma, puff, duma, duma, duma, puff”-recept szerint sorba kötött szkeccsekből építkező sztori a fontos, hanem hogy ebben a „hevenyészetben” hogyan elevenednek meg a szereplők. Túlzás nélkül állíthatom, hogy egyetlen karakter sem hibás, és talán a Michael Madsen alakította Joe Gage figuráján kívül mindegyik remek. (Madsen is talán csak a korábbi Tarantino-dolgozatokban nyújtott alakítások fényében tűnik visszafogottnak.)
 
Aztán (túl az obligát rasszizmusképen, no meg a klasszikus vadnyugati önbíráskodás-diskurzuson) van itt egy izgalmas dolog (a sok közül), de ezzel már én is belépek a rajongók körébe, és gyártok egy értelmezéselméletet. Miért is ne? A történetnek van egy szereplője, aki nem jelenik meg: Abraham Lincoln, Amerika 16. elnöke. Konkrétan egy levélről van szó, amelyet az Elnök a főszereplőnek tekinthető fekete skalpvadásznak írt. Az ominózus levelet a fekete skalpvadász arra használja, hogy a rasszista érzelmű fehérek közt tiszteletet vívjon ki magának. Míg ez a levél nála van, a legradikálisabb fehér is meghunyászkodik. Tudjuk, hogy az amerikai hagyomány az Alkotmányból és egyéb hasonló iratokból indul ki. Ha valaki felmutat egy ilyen iratot, azonnal hitele van. Vagyis hisznek neki. Vagyis olyan, mintha máshol, mások a Bibliára hivatkoznának. Egyfajta szenvedés- és megváltástörténet is lehet ez a westernbőrbe bújtatott extrém mese. Persze kiderül, hogy a levél hamis, és aztán jön a világvége is.
 
Hát így. Nagyot bukik a film bizonyos dimenzióiban, viszont ugyanakkor nagy film is. Ha szabad személyes rangsort biggyesztenem ide a szöveg végére, az Aljas nyolcas a második helyen áll a QT-filmek listáján. Rögtön a Kutyaszorítóban után.

 

 

 

 

Aljas nyolcas (The Hateful Eight), színes amerikai western, 182 perc, 2015. Rendező és forgatókönyvíró: Quentin Tarantino. Operatőr: Robert Richardson. Zene: Ennio Morricone. Vágó: Fred Raskin. Szereplők: Samuel L. Jackson, Kurt Russell, Jennifer Jason Leigh, Tim Roth, Walton Goggins, Michael Madsen, Zoe Bell, Bruce Dern, James Parks, Channing Tatum.