Távolságtartó végjátékok




 
Zalán Tibor ismét drámát írt. Egészen pontosan úgy fogalmazhatnánk: mégis drámát írt. Két színpadi játék című, tavaly megjelent kötetének két drámája pedig felveti a folytonosság és a folytathatóság kérdését is. A költőként, dramaturgként, számos hangjáték és adaptáció, félszáznál is több saját drámaszöveg szerzőjeként ismert és elismert Zalán e két műve ugyanis a hagyományról, a drámai hagyomány folytathatóságáról is szól, a sokszínűség egyöntetűségéről. A teljes szépírói munkásság sokszínűségét, többszólamúságát ugyanis tetten érhetjük a drámai műnemhez tartozó alkotásaiban, ráadásul  többszólamúság és sokszínűség, a felvállalt változatosság a drámai műfajban is valamiféle sajátos egyöntetűséghez vezet.

 

Távolságtartó végjátékok sorát láthattuk már kikerülni Zalán Tibor színműírói műhelyéből, elég ha csak az Azután megdöglünkre vagy a Katonákra gondolunk. E távolságtartó végjátékok nem csupán a Beckett és Brecht nevével fémjelezhető drámaformálási irányokra hívják fel a figyelmet, de arra a tényre is, hogy a játék, a színpadi játék minden esetben a felmutatást, a tükrözést, a leleplezést is magába foglalja.

 

A dráma Zalánnál minden esetben a halállal való játék, a pusztulással való szembenézés is egyben, a szerző nem csupán tükröt tart, de felvállalja a dráma létrejövetelének, a dramatikus szituáció megteremtésének veszélyeit is. Hiszen a dráma tétje nem más, mint önnön létrejövetelének vagy meg-nem-valósulhatóságának a szerzői kockázata. Tud-e a szerző olyan önmagába zárt és mégis színpadra alkalmazható világot, világokat teremteni, amelyek a színházi aktualitás és a dráma mint szépirodalmi mű „az örökbe” tekintő kívánalmainak is képesek eleget tenni? Ráadásul itt és most, egy posztdramatikus színház utáni korban?

 

Egy ilyen, posztdramatikus színházi korban olyan szöveget írni, amely dráma és színpadi játék is egyben – már a hagyományos forma okán is: avantgarde gesztusnak számíthat. A pontos, kimért tér- és időbeosztás, a szereplők jól körülhatárolható viszonyrendszerekbe ágyazódása, a feszültség szikár, megfontolt adagolása éppen úgy jellemzője a két fentebb említett, a múlt század kilencvenes évei elején írt drámának, mint a mostani kötetben közölt unferlédi, illetve Szása i Szása című játékoknak.

 

Mindkét új drámaszöveg az aktualitásból, a kortárs történelemből meríti tárgyát. A Szása i Szása egy magyarországi kisvárosban játszódik, a szovjet csapatok kivonulását megelőző hetekben, az unferlédi pedig valamikor a múlt század végétől egészen napjainkig terjedő idősáv egy tetszőleges pontján, a fővárosban.

 

Az unferlédi George Bernard Shaw Pygmalion című művének ellenpólusán helyezkedik el, vagy legalábbis Shaw világa mellett, egy olyan világban, amelynek alakjai sokkal kegyetlenebbek és cinikusabbak, mint az ír mester drámájának alakjai. Az unferlédi, nem csupán Shawra utal, szereplői beszélő neveket viselnek: a drogbáró Honti anyját Hannának hívják, a megrontott, ártatlan és fiatal franciatanárnőt pedig Lillának, az ukrán maffiózót Pöcsesinszkynek…

 

A dráma képlete egyszerű: az ukrán maffiózó és Honti fogadást kötnek: a véletlenül megpillantott Lillát át lehet-e alakítani fél év alatt lecsúszott, drogfüggő, igazi nevét is elfelejtő prostituálttá. Már az elején megtudjuk: lehet. Zalán először a végeredményt mutatja fel nekünk, majd fokozatosan bontja ki a megrontás történetét, amelynek lényege: ha valaki teljesen egyedül kerül egy romlott világ közepébe, esélye sincs a menekvésre.

 

A drámaiság alapja itt a könyörtelen egyértelműség, ahogy pontról pontra, minden különösebb döccenő nélkül megvalósul Honti terve. A történet egy mondatba sűríthető, szalagcímszerűen: Prostituált lett a franciatanárnő. E szalagcímhez ír történetet Zalán, ami azáltal lesz működőképes drámává, hogy a történet szereplőiről újabb és újabb információk jutnak birtokunkba. A lélektelen világban összetett, számtalan frusztrációból, fájdalomból, belső törésvonalakból felépülő antropomorf lényeket látunk megelevenedni. Az unferlédi éppen ettől lesz egyre iszonytatóbb: ha az elején még úgy gondoltuk, elállatiasult szereplőkkel van dolgunk, végül kiderül, a kegyetlenségnél emberibb tulajdonság kevés akad.

 

A Szása i Szása onnan indul, ahová az unferlédi szereplői süllyedtek, a mélyből, egészen pontosan a trágyadombról, annak is a mélyéből. Mert ez az alcíme szerint „tragikomikus fantáziálás egy elsüllyedt világról” 1991-ben zajlik, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonulása napjaiban, itt azonban nem egyetlen szereplőben sűrűsödik össze a világ kegyetlensége (felbukkan szinte valamennyiben). Sokáig úgy tűnik, hogy az egyik sötét rendszer elmúltával valami új, derűsebb, szebb, jobb világ felé vezet az út. Az olvasó azonban már az elején gyanút foghat. A szereplők többségét Szásának hívják vagy Bélának, A legényanya című film Béláihoz hasonlatosan.

 

Az egyneműsítésre törekvő korábbi rendszer törmelékei alól mégis elkezdenek kitörni a személyiségek, kiderül, hogy a Szása név mögött különböző korú, eltérő vágyakkal, elképzelésekkel bíró férfiak és nők rejlenek, akik érzelmi okokból vagy haszonszerzés okán, de segíteni akarnak a távozó szovjet seregből dezertálóknak. Ezért épül szaunával felszerelt bunker a trágyadomb alá, ahol nem csak a fiatal szerelmesek húzódhatnak meg, mert a Barátság kőolajvezeték megcsapolása is e bunker mélyén zajlik. A jó és a rossz, a kisember apróbb bűnei így keverednek el a domb alatt a kisemberek hétköznapi életének apró szépségeivel.

 

A pozitív végkifejlet, a happy end reményét azonban mindegyre beárnyékolják azok a lázálmok, amelyek a szovjet seregből megszökött Ukrán Szását gyötrik. Az Üldöző egyértelműen az életére tör, végül fény derül kilétére is. A Laktanyaparancsnok a hajdani párttitkár Béla segítségével lecsap a dezertőröket rejtegető magyar Szására és családjára. Az ukrán lány és a magyar fiú házassági papírjait egyszerűen eltépi, az idős Ukrán Szására a biztos pusztulás vár, Magyar Szása sem számíthat semmi jóra.

 

A katonai hatalom helyét egy új, a megalkuvásokra és az emberi gyengeségek kihasználására épülő, immáron gazdasági hatalom veszi át. A komikus, groteszk elemekben bővelkedő játék, sötét abszurdba hajlik. A kötet e második darabjának utolsó jelenete már felvillantja azt az embertelen és kegyetlenségében nagyon is emberi világot, amit az első színpadi játékból, az unferlédiből ismerhettünk meg.

 

Idézetek, utalások, jól kihegyezett poénok, olykor vaskos humorra épülő váratlan fordulatok sorát is felvonultatva mutat meg nekünk Zalán e két játéka egy olyan világot, amely fölött a szerző még véletlenül sem akar ítélkezni. Azonban egyértelmű, hogy a szereplők embersége és embertelensége olvasói és nézői ítéletre vár.

 

 

 

Zalán Tibor: Két színpadi játék. Unferlédi. Szása i Szása. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter