Tenger a vászonhatáron




Miként az összes többiben, a hetedik művészetben is fel-feltűnnek a nagy természeti szimbólumok. Például az eső. Az ég. A sivatag. A fellobbanó láng. Tulajdonképpen a négy őselem: víz, levegő, föld, tűz. Pontosabban: ezek különböző megnyilvánulási formái. Egyszerűek (persze, nem mindig egyszerűen lencsevégre kaphatók), látványosak, aránylag könnyen „olvashatók”, archetipikusak, és még lehetne sorolni a tulajdonságaikat. Nem csoda hát, hogy a filmtörténet során újra meg újra használják őket, vagy, ha tetszik, hozzájuk fordulnak. Megjelenhetnek környezeti vagy hangulati elemként, több-kevesebb dramaturgiai funkcióval, de olyan is van, hogy (fő)szereplővé avanzsálnak akár egy pár perc, egy kulcsjelenet alatt. Elég, ha csak François Truffaut Négyszáz csapására gondolunk, ahol az utolsó jelenetben a kis Antoine nekiszalad a tengernek, amely személytelenül ott volt, ott van és ott is lesz, ám ebben a helyzetben a fiú vágyott szabadságát korlátozó óriás börtönőrré válik.

 

Tenger sok filmrendező „foglalkoztatja” az elemeket, sziszüphoszi munka lenne hát e mozgóképes óceán akár vázlatos feltérképezése. Ám, ha már a téma, a tenger, adott volt, úgy döntöttem, kihalászok három olyan, általam fontosnak tartott filmet, amelyben a tenger kitüntetett szerephez jut. Egyrészt teljesen öntörvényű módon éppen azokat, amelyekről alább szó lesz, másrészt azért igyekeztem úgy összeboronálni őket, hogy legyen köztük némi kapcsolat: víz, ember és halak (oké, az ámbrás cet meg a delfin nem hal, de azért úgy néz ki). És akkor, tengerre fel!

 

Az első film John Sturges Az öreg halász és a tenger című, 1958-as alkotása. A film Ernest Hemingway, a nagy horgász, iszákos, bikaviadal-rajongó és író 1952-es, azonos című kisregénye alapján készült. A kisregényről tudjuk, hogy megszerezte írójának a Nobelt, hogy Ottlik Géza fordította magyarra, hogy máig húzódó vita folyik a címe körül (az öreg nem halász, mert horgász, és egyébként is, Hemingway öregembert írt, nem egyebet). A filmről tudjuk, hogy kapott egy Oscart (jó a zenéje, valóban), két Oscar-jelölést, hogy Spencer Tracy remek alakítást nyújt (noha Hemingway szerint nem halászra hasonlít, hanem egy gazdag színészre, aki öreg halászt játszik), hogy eredetileg maga az író akarta kifogni azt a marlint (tehát nem kardhalat, ahogy gyakran nevezik a nagy halat), amely a film egyik főszereplője lett volna, de a horgászok istene nem tartott vele, ezért végül a producerek úgy döntöttek, egy gumihalat használnak, hogy az öreg halászt istenítő fiú szerepét a kubai nemzeti bank igazgatójának fia játssza, bájos esetlenséggel, hogy a film végén maga Hemingway is beugrik egy cameóra, a kocsmai zárójelenetben, és azt teszi, amit minden ember egy ilyen helyen.

 

 

John Sturges: Az öreg halász és a tenger

 

És azt is tudjuk, hogy: „Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja…” Vagyis helytelenül. (A helyes változat: el mar.) Az öreg halász úgy tiszteli a tengert, mint egy nőt, úgy szereti, mint egy nőt, és igen, olykor úgy is perel vele, mint egy nővel. A film tulajdonképpen egy hatalmas szerelem történeteként is felfogható. Annak ellenére, hogy az irodalmi szövegben eléggé világosan ez áll: Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. És ez az olvasat a filmben is benne van. Ami miatt én mégis a másik mellett tenném le az obulust: Spencer Tracy arca. Ahogy a tengert nézi, annak minden teremtményével együtt. Van egy olyan érzésem, hogy Hemingway ezért ócsárolta Tracyt. Nem elég kemény, nem elég harcos, nem elég legyőzhetetlen. De hát, akinek maga a tenger a szerelmese, hogyan is lehetne?

 

A második film szintén adaptáció. Ezúttal azonban nem egy világos, könnyen olvasható és emészthető kisregényé. Herman Melville 1851-es, Moby Dick című regénye egyrészt roppant méretű (mint a fehér bálna maga), másrészt iszonyatosan bonyolult szerkezetű, na és maga a jelentések útvesztője. John Huston, a film rendezője ennyi erővel akár John Milton Elveszett paradicsomát is megkísérelhette volna filmre vinni. A film forgatókönyvírója, Ray Bradbury (aki maga sem éppen kismiska, ha szövegekről van szó) mérgesen kifakadt, amikor a rendező felkereste az ötlettel: „Sose tudtam végigolvasni azt a nyavalyás könyvet.” Tanúsíthatom: az 1956-os filmet végignézni valóban könnyebb. Még akkor is, ha az Ahab kapitányt alakító (akkor még túl fiatal) Gregory Peck gyakran nem éri fel a karakter könyökét sem. Hiszen a felszínen egy sima bosszútörténet forr, mint a tenger. A tenger szörnyszülöttje, a leviatán, a fehér bálna elvitte Ahab kapitány egyik lábát. Ahab tehát afféle bosszú angyalaként végighajózza a világ tengereit, mindenütt a szörny nyomában. Igen ám, de aztán előjönnek a melville-i rétegek: a jó biblikus küzdelme a gonosz ellen, a bűn és bűnhődés párharca, az ember küzdelme az emberfelettivel. A tenger eleinte környezetként, illetve hangulati elemként van jelen a történetben, ám amint az üldözés a végéhez közeledik, amint Ahab kapitány elméje egyre inkább elborul, és fanatikus bosszúvágya következtében fokozatosan elveszti emberi nagyságát, a tenger anyává változik, amely méhében rejti el szörnyként megbélyegzett magzatát. És egy adott ponton adja magát az olvasat: Ahab a gonosz, aki megostromolja a visszájára fordult eget, a tengert, hogy elragadja tőle gyermekét. És az anya nem engedi. Megvédi a bálnát. És győz. Sötét film a Moby Dick. Ja, igen. Az öreg halász viszonyulásából kiindulva: a tenger az egyetlen igazi női szereplő a filmben. Más nő mellékszereplőként sem bukkan fel a vásznon.

 

A harmadik film (ezúttal nem adaptáció) talán kicsit ellenpontozza az első kettő komorságát. Ráadásul, míg az első két film esetében különböző érzelmi töltettel bíró, de nagyon határozott szembenállás van ember és tenger között, Luc Besson 1988-as szerzői kultfilmjét, A nagy kékséget nézve a tenger felemelő (bár látszatra magába szippantó, lehúzó) „testközelébe” kerülhetünk. Mindegy, hogy a 168 perces rendezői változatot, a butácska végű amerikai változatot, vagy épp a jócskán lebutított rövid változatot nézzük. Ám ha tehetjük, nézzük azért a hosszút. Mert ebben a változatban érzi az ember, hogy a nagyon lassan araszoló történet úgy hömpölyög a képek szelíd (tehát nem ellenséges, még akkor sem, ha időnként szomorú, sőt halálos) hullámain, mint a tenger ringatta sirálytoll. A két szabadtüdős (vagyis oxigénpalack nélkül merülő) búvár megható barátságának, életen-halálon túlnyúló sorsközösségének helyszíne a tenger. Pontosítok: a tenger otthon, ország, haza. A szárazon egyikük harsány mackó, a másikuk levegő után kapkodó delfin. Amint a víz alá kerülnek, hogy például megigyanak egy üveg pezsgőt, rögtön átváltoznak, szabályos metamorfózison mennek keresztül. Olyanok, mint aki hazatér. Csakhogy: egyikük fél lábbal a földi dolgok néha hiteles, néha hamis fogantyúival teletűzdelt parton marad, másikuk viszont fokozatosan elengedi a kapaszkodókat, még a legerősebbet, a szerelmet is, és valóban delfinné válik. Visszacsobban oda, ahová lényegében való. A tengerbe. Nem tudok szebb tengerfilmet A nagy kékségnél. Meg a többieknél. Mindegyikben ott rejlik az a sokféleképp magyarázott, ám szerencsére megmagyarázhatatlan hívó szó, amely számtalan szárazföldi patkányt késztetett arra, hogy elhagyja a rög biztonságát, és belemerüljön a nagy kékségbe.