Tényleg a kép minden




A posztmodernt, Umberto Eco nagyszabású strukturális összehasonlítása óta, a középkorral szoktuk párhuzamba állítani vagy „rímhelyzetbe hozni”, Andrei Măjeri rendező (és már Ernesto Anaya szövege is) egy másik párhuzamot javasol: a barokk, azon belül is a spanyol barokk, a „Siglo de Oro” korszakát értelmezi a posztmodern pozíciójából. Az értelmezés kulcsfogalma itt a „kép”, a reprezentáció és reprezentált valóságosságának összemosása, egyáltalán, a valóság kategóriájának radikális megkérdőjelezése. „Az élet álom”, „a kép minden”, a „valóság” is csak egy konvenció, amit nagyjából csak a valóság (mint műalkotás) alapanyaga határoz meg.

 

A szüzsé a kor egyik legnagyobb festőjéről, Velázquezről és egyik leghíresebb és legtöbbet elemzett képe, a Las ­Meninas megszületésének az előzményeiről, körülményeiről szól. Velázquez (Szűcs Ervin) nem fest, úgy tűnik, azért nem, mert udvari karrierre, formális rangra vágyik, erre koncentrál. Társadalmi elismerésre. (Csakhogy, és ezt azért kibontja a szöveg, ha a kolozsvári előadás nem is annyira, egy ilyen döntés mindig túlmutat, hát, a „valóságon” – a teremtés visszautasítása óhatatlanul a transzcendens szférájába tolja a dolgokat…) Margarita infánsnő (Imre Éva) viszont, egy spanyol arisztokrata kisgyermek minden makacsságával és akaratosságával, egy képet akar.

 

Posztmodern és spanyol barokk tehát. Velázquez híres képén, Anaya szövegében és Măjeri színpadán is fontos a tükör és a tükrözés, a posztmodernben és a barokkban is. Ha egymás tükrében nézzük a két paradigmát, legalább három tengely mentén kell, lehet elvégeznünk az összehasonlítást: esztétikai, etikai és transzcendens vonatkozásban.

 

 

 

A kép minden. A barokkban és a posztmodernben valóban. És persze a technika. Măjeri és a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata pedig adekvát módon egy technikás előadást alkotott. Technikás olyan értelemben, hogy az esztétikát szakmai tudás határozza meg, a kivitelezéshez elengedhetetlen a mesterség ismerete. A barokk és a posztmodern egyaránt megköveteli, hogy a műalkotás ne csak inspirált, de kidolgozott is legyen, sőt, ha lehet, akkor mutasson valami önreflektív, új – technikát is. És esztétikai-szakmai szempontból kitűnő előadást láthatunk. Gyönyörű képeket, gyönyörű színészi játékot, szofisztikált rendezést. Szűcs Ervin (akit úgy látszik, megtalálnak a nagy festőkarakterek a Sétatéren) Velázqueze pulzál és ég a színpadon, őrlődik, obszesszív módon koncentrál kitűzött céljára, a státusra, vagyis koncentrálna, de nem hagyják: az infánsnő és az általa behozott zavaróan fontos kérdések. Az arc és a test munkája révén mindez tapintható a nézőtéren. Imre Éva, az infánsnő (aki nem hagyja), a gyermeki zsarnokságot emeli angyali/démoni szintre, az ő játéka is plasztikus, a test térben való mozgásával szintén markánsan dolgozik, magával ragad. Kicsid Gizella és Kató Emőke, a „meninák” ezt az esztétikát tükrözik, a gyermeki nem-ártatlanságét. (Slavoj Žižek hívja fel rá a figyelmet, hogy korunkban mennyire idegennek, sőt illetlennek számít Freud felismerése, hogy a gyermeki szexualitás és önzés nagyon is léteznek. Freud pedig egyesek szerint az egyik nagy paradigmaváltó modern és posztmodern között…) Sinkó Ferenc Maribárbola talán a leginkább posztmodern első ránézésre, a szemünk előtt veszi fel a szerepet, ami persze így már nem is szerep, vagyis a civil test is szerep, minden relativizálódik, ugye. Pedig épp az ő szerepén, a Pompidou-központ módjára felmutatott toldások mentén látszik, hogy hol lehetne kilépni az előadás univerzumából (hol lehetne meghaladni a posztmodernt?).

 

A képi világ gyönyörködtet. A teljesen lecsupaszított térben egyszerre látszik mindennek a „színe és fonákja” is, a megkomponált játéktér és maga a megkomponáltság is, a színpad mint technikai terület. Az egyre közelebb kerülő negyedik fal nélküli helyiség is így van megépítve: egy részén csak a váz. Ebben a térben még jobban érvényesülnek a kigondolt, gyönyörű képek, bár ez a kigondoltság is ironikusan hat. Az előadás zenei rétege szintén – szép. (A kolozsváriakkal lehet is, ha zenéről van szó. A „szép” és „gyönyörű” dobálgatásáért meg elnézést kérek, de barokkról van szó…)

 

Nem akarok moralizálni, de az esztétikai és technikai befelé fordulás, a barokk (és posztmodern) relativizmus valamilyen (etikai) szempontból dekadenciát is jelent. És az előadás ilyen szempontból is adekvát. Az rendben van, hogy megvan mindenkinek a saját valósága, de miért nem érdekel senkit a másiké? Nem akarom kétségbe vonni az öncélú esztétika legitimitását, csak rámutatnék, hogy öncélú esztétikáról van szó. Hogy ez gond-e, az teljesen személyfüggő, mert egy szakmabelinek lehet hatalmas élmény, míg van olyan nézői pozíció, amelyből fel lehet tenni a kérdést, hogy oké, de kit érdekel. Lennének esztétikán túlmutató kérdések, mint éppen a művész helyzete egy társadalomban, mely társadalom a művészeti alkotást ugyan nagyra tudja értékelni, de az alkotójának státust vagy „megbecsülést” nem ad.

 

Van azonban egy transzcendens felőli tükröződés is, amibe inkább belekényszerül vagy belesodródik mindenki: Velázquez, a szöveg, az előadás. A rendező ezt le is tisztázza: „Egy olyan történelmi közegben, melyet átsző a fikció, és amely hanyatlása előtti csúcspontját éli, az elképzelhető legnagyobb hóbort a halhatatlanság utáni vágy.” Ezt parafrazálva: egy olyan közegben, ahol nincs tétje semminek önmagán túl, a halál nem illeszkedik a képletbe, a halál igazsága nehezen relativizálható. Ez a fajta transzcendencia, vagy inkább a transzcendencia problémája kódolva van a paradigmába, akármennyire is szeretné (?) meghaladni azt.

 

Az alkotók maguk vetik fel a posztmodern és a barokk aranyszázad paradigmáit értelmezési keretként, gyanúsan felvállalja a rendezés a címkéket. Személy szerint arra vártam volna, hogy meghaladja őket. 2006-ban, mikor a chilei-mexikói Ernesto Anaya Ottone megírta a szöveget, talán még nem volt halott a posztmodern. Talán még most sem halott, fene tudja. Fiatal, technikás rendezők csinálnak szakmailag kitűnő posztmodern előadásokat. Ez is a kortárs színház, csak nem vagyok benne biztos, hogy nem a csúcspont utáni hanyatlásé-e. Esztétikailag nem. Amúgy…

 

 

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Ernesto Anaya: Las Meninas. Rendező: Andrei Măjeri. Szereplők: Szűcs Ervin, Imre Éva, Sinkó Ferenc, Kicsid Gizella, Kató Emőke, Vindis Andrea, Farkas Loránd, Laczkó Vass Róbert, Marosán Csaba. Dísz­lettervező: Irina Chirilă. Jelmeztervező: Lucian Broscățean. Hangterv: Adrian Piciorea. Zenei vezető: Incze G. Katalin. Illusztrációk, lenyomatok: Keszeg Ágnes. Kiegészítők: Diana Flore. Rendezőasszisztens: Fogarasi Alpár. Színpadi mozgás: Bordás Attila. Vívás: Habala Péter. Ügyelő: Böjthe Pál. A jelmeztervező asszisztense: Carmen Cherecheș. Fény: Maier Sándor. Hang: Makai András.