Teodicea 




Pálfi György huszárvágással úgy adaptálta a lengyel sci-fi író, filozófus Stanisław Lem regényét, hogy nézőjének nem kell feltétlenül ismernie az eredetit. Ám abban már nem vagyok biztos, hogy ha valaki ezek után emészti meg az 1968-as, monologikus esszéregényt, utólag is jó ötletnek tartaná a film megtekintését.

 

Az egykori Simó Sándor-tanítvány kísérleteinek veleje mindig az volt, hogy a klasszikus narratívát szinte a befogadás határáig tördelte. A Hukkle!-ban (2002) ambient thrillert vitt vászonra egy falu titkairól, a Taxidermiában (2006) többgenerációs sagában bontotta szét az ember testrészeinek ontológiáját, … a barátod trilógiában (2009) improvizációival magukból a filmekből lépett ki, a társas kapcsolatok mintáit keresve, és a Szabadesésben (2014) is a mellőzöttség változatait sorolta fel. A „család” mindig ott lapult műveinek hátterében.

 

A Lem által feltett kérdés érdekelte most a rendezőt, vagyis az, hogy vajon képes-e megfejteni az emberiség egy, a világűrből érkező üzenetet. Az, hogy a Pálfi által is megfilmesíthetetlennek tartott – egyébként az írói pálya egyik csúcsának számító – Az Úr hangját egy jelen idejű, közhelyszagú apakeresésbe kellett átplántálnia, már megkérdőjelezhető döntés.

 

A bevezető szcénákban egysnittes, hatalmas „bukfencen” keresztül jutunk át egy idegen civilizációval kapcsolatot kereső homályos terű űrhajóból, a felhők fölött suhanó New York-i repülőgép futóművén keresztül az utastérbe, ahol Péter (Polgár Csaba) és Dóra (Kiss Diána Magdolna) utazik. Pálfi itt elegánsan önti formába a Lem bevezetőjében is olvasható epiciklusokra alapozott (lélektani) fejtegetését, s már-már az látszik, hogy hasonló formabontó képi „fordításokat” fogunk kapni a film száz perce alatt. De ez csak részben igaz.

 

A pár két különböző céllal érkezik a tengerentúlra. Péter elveszett, matematikus apját szeretné megtalálni, aki az 1980-as években egy szó nélkül disszidált Nyugatra. Dóra konferenciázni érkezett, de leghőbb vágya, hogy végre családot alapítson Péterrel, aki ezt zsigerből elutasítja. Össze is vesznek, majd a fiú elveszett apja nyomába ered. Találkozik is egy riporterrel, akinek összeesküvés-elméleteket gyártó műsorában kiszúrta fiatalkori apját. Péter egyre-másra bontja ki a szálakat, mélyed el apja múltjában, akiről kiderül, hogy valójában sikeres professzor, aki egykoron részt vett olyan kutatásban, amelynek eredményei rosszul sültek el. Apja nem létező emlékét hajtja. Számára ez egy olyan hiány, amelyet hol kivágott arcú járókelők víziójában, hol a sivatag közepén járkáló óriás, álomszerű delíriumában tapasztal meg. Fogódzót keres.

 

 

 

A Horváthból lett Hogarth (Eric Peterson) professzor előtt Péter végül a játékidő felénél fedi fel magát. Az eredeti regény itt háttértörténetként lopakodik be az apakeresésbe. Péter nemcsak keres, hanem dokumentál is. Fényképezőjének keresője folyton variózik, egyrészt azért, hogy otthon maradt, mozgássérült öccsének, Zsoltnak (Fekete Ádám) folyamatosan beszámoljon a fordulatokról, másrészt pedig, hogy saját maga termékeny pillanatát örökítse meg. Ugyanis Péter számára az apja titok, egy olyan entitás, amit olykor túlmisztifikál, olykor erélyesen megkérdőjelez. Számára ez egy etikai rés, sőt metafizikai „mintakeresés” is egyben. Mondjuk ki, az Úr. S itt csúszik egybe a lemi filozófia és a Pálfi-féle titokfeltárás. Az ember számára ez a „keresés” olyan, mint egy istenértelmezés, görögül – a regényben is hivatkozott – teodicea, amelyet a film az idegen civilizációval való kapcsolatfelvétellel parafrazál. Hiába találkozik az űrhajó legénysége – Péterrel együtt – egy Másik entitással, a megértés hiányában megtámadja azt. Pálfinál ez a lehetetlenség egy pótcselekvésben, egy mintakövetésben oldódik fel, Lemnél pedig a jövőbe tekintő optimizmusban. A filmben nem a megfejtés a lényeg, hanem az üzenet létezése, amit megörökíthetünk, csak éppen nem értjük. Az Úr hangja markáns fináléja után talán emiatt távozunk hiányérzettel a moziból.

 

Ezt pedig csak fokozza a film néhol felemás megvalósítását. A színészek közül Polgár Csaba mindent megpróbál kihozni szerepéből, de ő sem tud mit kezdeni az aránytalan szkripttel (Nagy V. Gergő – Ruttkay Zsófia). Bár a dramaturgia feszült, a vizuális (és olykor valós) orgia izgalmassá teszi a mozit, néha túl sok idő jut Péter otthonról beszélő mozgássérült testvérére, miközben neki csak a finálé helyzetmegoldásában lesz igazi szerepe. Éppen megismerjük a testvérpár Bánsági Ildikó által megformált anyjának alakját, akit annak idején Horváth-Hogarth magára hagyott, de a karikaturisztikus hisztériajelenetnél többet nem tudunk meg róla. Hasonló a helyzet Péter féltestvéreivel, a szexi Isobellel (Jenna Warren) és Chris-szel (Marshall Williams). Kiss Diána Magdolna pedig talán már ki sem szabadul a családi kötődésre vágyó női karakterből (lásd: Örök tél, Egy nyári kaland 3. évad). Helyettük is inkább percekig nézzük, ahogy Hogarth (Eric Peterson) átható hittel énekel egy spiritiszta közösség „oltára” előtt.

 

Pálfi házi operatőrének, Pohárnok Gergelynek is kevésbé látszik a kreativitása. Ez főleg annak köszönhető, hogy a film hatásmechanizmusának alapja, hogy sokszor Skype, szelfi vagy a „televíziós műsorok” békaperspektívájából követi az eseményeket. Számomra roppant bosszantó volt, hogy ennek a manapság horrorokon (Aneesh Chaganty: Keresés, 2018) és drámákon (Steven Soderbergh: Unsane, 2018) keresztül oly sokszor használt eszköznek a sulykolásával kellett élnie. Ezzel szemben üdítőek azok a fantáziaszcénák, ahol az űrhajó készül támadáshoz, vagy ahol a Mantegna Halott Krisztusához hasonlító meztelen óriás „vágyképe” szundít a sivatagban. Utóbbiak erőssége teszi igazán emlékezetessé ezt a mozit. Kár, hogy ezekből jóval kevesebb jutott a nézőknek.

 
Pálfi György erős vizuális végjegyzetet készített Stanisław Lem tudatfolyamához. Filmje kétségtelenül izgalmas intellektuális kaland, s nem csalatkozhatunk a direktor eddig megszokott, széttördelt, de összeálló gondolatvilágában sem. Ám a kissé egyszerűsített fabula (apakeresés/apává válás) s a formai megoldások iskolás jellege miatt úgy tűnik, mintha Pálfi fáradtságának mintáit láthatnánk. Reméljük, nem így van.

 

 

 

Az Úr hangja, színes magyar film, 108 perc, 2018. Rendező: Pálfi György. Író: Stanisław Lem. Forgatókönyvíró: Nagy V. Gergő, Pálfi György, Ruttkay Zsófia. Operatőr: Pohárnok Gergely. Vágó: Lemhényi Réka. Szereplők: Polgár Csaba, Kate Vernon, Marshall Williams, Eric Peterson, Jenna Warren, Kiss Diána Magdolna.