Térjelek




Csóka Szilárd-Zsolt, marosvásárhelyi festőművész legfrissebb alkotásaiból nyílt kiállítás február 9-én a csíkszeredai Megyeháza Galériában.

 

Festői mélységeit, sorozatszerűen formálódó képtereit, az otthonosságig ismételt képtárgyait a sötétség anyagszerűsége, a festői színtörténések, tükröződések, a változó perspektívák teszik sajátossá. Úgy bolyongunk a képek kínálta végtelen mélységben, a foltok, gesztusok barázdálta dimenziókban, hogy legtöbbször az egyetlen fogódzónk maga a jelenlét, hogy bele ne zuhanjunk ezekbe a vészjósló, időnként drámai, mégis hívogató képterekbe, hátrahagyva minden konkrétat és kézzel foghatót. És bár csábít a mélység, annak sűrűsége és lágysága, végtelenbe vesző mélyedéseivel már-már elnyelni készül, vagy anyagszerűsége révén éppen összeolvadni a megfigyelővel, mindig van egy pont, egy hely, ami másfajta összpontosításra késztet és vonzza figyelmünket.

 
Rejtekhely, menedék, fészek, kapu, reklámtábla, képernyő, vászon. Üzeneteket, tartalmakat hordozó, tároló közeg. Jel, jelek. Meghatározott helyek a térben, a magány és a biztonság helyei, melyek sorozattá is rendezik a képi történéseket, így különböző rétegeket, összefüggéseket hoznak felszínre. Hétköznapi, időnként ipari hangulatú képtárgyai az ismétlődések révén úgy válnak jelenvalóvá ezeken az ismerős, mégis meghatározhatatlan tájakon, hogy minden alkalommal hozzáadnak valamit előzményeikhez. A metafizikus festészethez, absztrakt expresszionizmushoz közelítő tájképein már-már szürreális terek képződnek a festékfoltok, a változó intenzitású gesztusok, nyomok egymásnak feszüléseiből, oldásaiból és kötéseiből, a különböző vastagságú festékrétegek dinamikus egymásra hatásából, amelyek hol hívogatóan lágy harmóniába simulnak, hol pedig a heves gesztusokból, illetve az eltérő festői technikákból adódó fragmentáltságot eredményeznek.

 
Első közelítésre úgy tűnhet, mintha a konkrét formák csak jelzésszerűen volnának jelen, épp hogy felismerhetők, épp hogy beazonosíthatók – mégsem tudunk szabadulni ezektől a motívumokká érlelt jelektől. Ezek irányítják a fókuszt, és meg is tartják azt kifürkészhetetlenségükkel, talányosságukkal, elvontságukkal. Hogy képről képre haladva ezek a motívumként működő képtárgyak milyen nyomokat hordoznak, miféle üzenetek közvetítői, hogyan tükröznek és tükröződnek, olyan felvetések, melyek a mi nagy emberi kalandunk alapvető kérdései fele visznek, és mind otthonosabbá, személyesebbé teszik ezeket a jelenléteket. Sziklás, vizes, messzi horizontokba vesző vagy éppen sötéten záruló háttereivel olyan belső tájak válnak érzékelhetővé, ahol nem az azonosítható formák mentén tájékozódhatunk, hanem mintha egy másfaja érzékelés aktiválódna. Ahogy egy érzékszervünk kiiktatásával egy másik felerősödik – mintha itt is valami hasonló történne.

 
A képek terében kijelölt formák határai oldódnak, kopnak, kisimulnak, elfolynak és töredeznek, mindinkább távolodnak, és ezzel együtt mintha a tükröződések tisztulnának. A konkrét formáktól, zajoktól való elrugaszkodással, a magány csendjének, mitikus terének nyugalmában olyan elvont festői minőségek kerülnek előtérbe, amelyek reflexív ráhangolódásra provokálnak.

 
 

Éjjeli pillanat

 
 

Integráció

 
 

Jelenlét

 
 

Kiégett védelem

 
 

Rejtekhely

 
 

Menedék

 
 

Nélkülözők

 
 

Bábel tornya

 
 

Süllyedés