Természetesen csinált történetek




 

 

Csinált-patak, mondja a cím, és különösképpen egyből a csináltság s a természetesség jut eszembe a könyv írásairól – mármint, hogy mennyire kevéssé tűnik megcsináltnak, s mennyire inkább az elbeszélés szabad, lassú folyású, majd kiáradó természetes öröme vezérli ezt az elbeszélésfüzért. S épp a természetessége adja báját és törékenységét is egyszerre – már-már odaáig menve, hogy olvasás közben sokáig inkább éreztem afféle csiszolatlan gyémántnak Tamás Kincsőt, mint kimunkált ékkőnek, de aztán vissza kellett vonnom ezt az érzést, s gondolatban elnézést kérnem a szerzőtől, amért csiszolatlannak véltem. Csiszolt, csak időnként fonákját mutatja ez a csiszoltság. Merthát valamiféle spontán és igazából jóleső naivitás mégiscsak látható abban a szertelenségben, ahogy az elbeszélői vágy körülfoly mindent egy nagy állókép részleteiből, s felfed olyasmit is, ami talán már túl sok itt, vagy például az igazából felcserélhetőnek látszó szövegsorrendet sem olyan stratégia alapján rendezi el, hogy azzal az olvasó azonnal megbarátkozhassék – noha idegenkednie kevés dologtól van itt.

 

Novellák, mondja a műfajmegjelölés, dehát csak megszorításokkal lehet itt minden esetben önálló zárlatot exponáló epikai egységekről beszélni. Tamás Kincső szövegei, kisprózái, novellái és elbeszélései egybenyílnak, összekapcsolódnak, kiegészítik, kirakják egymást – egyik-másikat nehéz is elképzelni önmagában a többi nélkül állva, önálló novellaként. A kis kötet különösebb nagy események nélkül előrelahadva, mozaikokból rakja össze egy kis család életét valahol egy erdőszéli tanyán. Az alaphelyzet klasszikus világ- és (erdélyi) magyar irodalmi toposzt látszik elindítani: az ember a természet erői ellen, csakis magára meg pár magafajtára utalva. Tamási Árontól (persze, Ábel a rengetegben) Per Pettersonig (Lótolvajok) terjed a minta, de Tamás Kincső története genezisében is más, és a toposz állandó elemeiből itt aztán minden feszültségképző elem kimarad.

 

Van egy nő, nem tudni, ki ő, miből él, mi vezeti az erdőszélre. Van egy fia meg egy lánya, kicsik, a férjét lepasszolta, az meg cserébe elvitte a tévét, s aztán sorban egy csomó háztartási gépet még, amit az anyja vett. A ház mégiscsak nagyon felszerelt, s ha valami nincs, a nő megoldja. Reggel fut egy kört, értekezik a szomszédokkal. Megtanul láncfűrésszel bánni. Megtanulja az erdőszéli jövőmenő emberek beszédét. Vagy azok az övét. Kötetnyi terjedelemben tudjuk meg, miféle – emberi, állati – szomszédság veszi körül, megvannak ennek az életnek a maga kis drámái, s a nagyobbak is – utóbbiak azonban nem az emberi történetek. Tamás Kincsőnek ugyanis sokkal több és elevenebb mondanivalója van arról az állatseregletről, amely a nőt s a gyermekeket körülveszi. Merthát a címbeli állatkert már-már valóságos állatkertet jelent, de nem berendezett parkban, hanem a nő erdőszéli portáján. Kutyák, macska, halak és teknőcök, vadászgörény, szarka, varjú – minden megtalálható itt, legalább egy darab ideig. Mert igazából bár a természet erőivel, elemi csapásokkal nem kell megbirkózni a könyvbéli nőnek, ezekkel az állatokkal gyakran igen. Szelídíteni, nevelni próbálja ezt is, azt is, hogy együtt élhessen velük, vagy csak megfigyelhesse, megleshesse, titokban örülhessen nekik – az állatok meg ezt néha akarják, néha azonban nem.

 

Kétségtelenül a könyv legkérdésesebb pontja az egyensúlya, ami elbillen, nem is kicsit. Az elején embertörténetek sorakoznak, de ahogy az olvasó egyre jobban belemelegedne, s várná, mi sül ki mindebből, egyre inkább azt érzi, hogy nem sül ki semmi. S akkor aztán elér az állat-történetekhez. És egyből meg is nyugszik. Hogy hát itt van a kutya elásva! Jelentősen erőteljesebbek ezek a fejezetek (kivált a kutyákról, különösen a Trógerről és a Nemezről mesélők), mint azok, amelyek például a nő gyermekeiről szólnak. Az állat-történetekben váratlan helyeken erős érzelmeket is megpendíteni képes mondatok törnek felszínre, hogy az olvasó egyszerre egészen elcsendesedik, és hagyja, hogy beszippantsa a szövegvilág, míg egyik-másik a gyermekekről mesélő szövegről akár le is lehetne mondani (mint pl. A Csinált-patak címűről). Legalábbis első látásra. Dehát végül is egy nagy mozaikot rak ki ez a kötet, amelyben igazság szerint minden elférhet akár. Egyszerre van a túl sok és a kevés érzése is jelen az olvasóban, mert közben meg nem kerekedik ki teljesen, hogy mi miért van így és úgy ebben az életben, ebben a könyvben.

 

Mindehhez hozzá kell venni, hogy jellegzetesen élőbeszédszerű a narrátor hangja, ami némi odafigyelést és megszokást igényel az olvasótól. Feltűnően alkalmazkodik a nyelv az elbeszélt események mozgásának tempójához, amelynek az az eredménye, hogy sokszor elharapja a mondatokat, hiányzik egy-egy szó (ige, főnév, határozószó) a sodró szövegmondásban. Nem nyelvtani hiba lesz ez, az olvasó megérti, hogy valamely korábbi mondat/tagmondat alapszavához kapcsolódunk – de ehhez idő kell. „Felcsatolja a táskát, leugrik a faluba prézliért. Tesztkör. Áll jól. A töltőt, egeret, apróságokat a rekeszekbe, gumipókot, bicskát, egyéb holmit, amire bármikor szükség lehet” – ilyesféle mondatokra gondolok (Laptoptáska, 43.). Amelyből az is látszik, hogy Tamás Kincső elbeszélői nyelvében amúgyis előszeretettel alkalmaz tájjellegű szavakat, kifejezéseket, fordulatokat.

 

Sajátos, csöndes ökopróza, mondhatni, bár az állatok szeretetén túl a valóságos természeti környezet szeretete éppen nem túl hangsúlyos — sőt, bár a Csinált-patak inkább történetiségében „csinált”, van itt egy valóságosan csinált tó is a család udvarán. És ezzel elérkeztünk a történet geneziséhez. Hogy hogy is kerül magában az erdő szélére a nő a két kisgyerekkel? Nos, ha már föntebb említettem a világgal szemben álló ember toposzát, akkor mindenképp el kell mondani, hogy itt erről szó sincs. Nem a sors vagy a világ űzi a családot, hanem inkább tűnik afféle alternatív életmód választásának az egész, és bár a férjről szóló megjegyzések egyike-másika utal gondokra, mégiscsak az anyagi jólét, már-már a luxus érzete lengi körül a családot. Aminek a csúcsa a tó „megcsinálása”, amit ugyanúgy lépésről lépésre látunk, mint egy-egy állat sorsát – csak az ilyesmi inkább távolít a nő világától, mint közelebb visz hozzá. Miközben a szöveg egészéből egy érzékeny, törékeny, szerény beszéd süt, ez itt már mégis azt a szót juttatja az eszembe, hogy műmájer. Mint ahogy szintén benne van ez a lendület abban, ahogy az erdőszélen a patakmederben szekérrel elakadó cigányokra kikiált a nő, hogy ne üssék a lovat. Ezek persze inkább csak dilemmára okot adó modorosságok a történetben, amelyet akár kritikusan is mutathatna az elbeszélés – de igazából nem ezt teszi, mégha a nő sokszor kételkedik is magában. Az átlagolvasó azonban, akit be-beszippantanak az érzékeny állattörténetek, a luxustól mégis idegenkedik inkább. Bár kétségtelen, hogy illúziókkal számol le így az elbeszélés: a ma emberének drámái nem sorsszerűségek, hanem egyszerűen civilizációs választások eredményei – léptékük is más, s nem is akarja nagyobbnak láttatni, mint amilyenek.

 

Finoman, érzékenyen, nagyon sok színnel teremt saját világot Tamás Kincső könyve. Emberekről ugyan túl sok mondanivalója nincs, de annál több van állat és ember találkozásáról. Itt pedig olyan húrokat tud megpendíteni már első kötetében is, amely, azt hiszem, ritka kortárs irodalmunkban. Azt gondolom, maradt is tartalékban még nála édes-bús állattörténet, amelyet jó lesz olvasni bármikor. Egyfajta takarékosság, az oda nem illő részletek kíméletlen kipakolása persze mindig jól jön. És hogy az ember már nem sorsüldözött, és nem úgy birkózik a természettel, mint valamikor? Kérem szépen, ma már így élünk az erdőszélen, ha egyszer ott élünk.

 

 

 

Tamás Kincső: A Csinált-patak állatkertje. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2016.