Testek tengere, távolság




 

 

Az volt talán a vége a nyárnak, amikor elfeledkeztünk

a végéről egy pillanatra, golden hour, rush for more,

de csak ülve inkább, itt, ezen a kőfalon.

Semmi nincs készen, de ki is gondolná, hogy valami,

valahol befejeződhetne, ki is akarná – hát tiltakozom,

biztos úr, ha maga biztos benne, én legalább tiltakozom.

Az volt talán, hogy nagy szelek hoztak nagy hullámokat,

nagy, létbizonytalan szemek, kis országok rügyecskéi,

nagy esetszámok, kis hangulatgyűrűk, ouroboros.

Az volt, hogy utolsó pillanatban elmentem velük,

utolsó pillanatban napszúrás, szétégünk, fehérorosz

éjszakák, the revolution will not be televised.

Utolsó pillanatban meghozott döntéseink talán,

szobrokba zárt tartás, vagy szabadesés, az volna,

talán, kinek mi fáj, lenn a parton, ahogy a hullámok

megtörnek, az volt talán, az volt talán, amikor

a szeptemberi teleholdat lestük Vamán, az utolsó

pillanat az új norma, love is the new money,

esnek a szobrok, esnek a fák. Az volt talán a vége

a nyárnak, amikor úgy tettünk, mintha minden,

minden menne ugyanúgy tovább, így nyílnak ki

egyetemek, iskolák, ez volna talán az utolsó

ún. honfoglalás. De talán nem is lesz vége soha már.

Felemelt kezek, írott tenyér, eltakart orr és száj.

A világ figyel. Testek tengere, távolság – örök nyár.