The cat love me best




Bába István: Hajnalvárók

 

 

Akkor, a háború után, egyetlen autó járt előttünk az utcán. Az angol követ szolgálati kocsija. Mégis ez hajtott keresztül Cilán, a cirmosomon.

 

A karomban vittem be a kertbe, rémülten nézett a szemembe. Lehet, hogy még élt néhány pillanatig.

 

Dédapám fenyőfája alá temettem. Nem felejtettem el: róla írtam a Fél rúd szalámit, ami még első francia könyvemben is benne van.

 

Nem lett több macskám ötven évig. Más dolgom volt: megnősültem, elváltam, felneveltem a gyerekeimet. Éltem. Aztán, 2000-ben, nyugdíjazott az egyetem, és a floridai Villa Veneziában találtam magamnak helyet.

 

Itt csapódott hozzám Gátó, a második macsakom. Én akkor még az Óvilágban töltöttem az év felét, de valahányszor visszatértem, ő fogadott. Lett egy társa is, amikor a fiam hozzám költözött. Osama szabályosan, útlevéllel érkezett a szigetvilágból, és attól fogva jól-rosszul együtt élt a két tigrisem.

 

Osama az íróasztalomon elnyúlva figyelte a toll percegését, míg Gátó csavargott, vadászott, néha még egy-egy szöcskével, egérrel is meglepett.

 

Osama – ez a név állt az útlevelében – nem élt sokáig. Odaát a tengeren túl kaptam a hírt, hogy beteg. Mire nyár végén visszatértem, már eltemette őt a fiam. Gátó sem várta ki a következő nyarat. Eltűnt. Hogy mi lett vele, nem tudom. A Villa Veneziában időről időre sintérek szedik össze a gazdátlan állatokat.

 

 

*

 

 

Történt, hogy a fiam után a feleségem is megérkezett.

 

– Hárman vagyunk megint! – állapítottam meg.

 

– Hárman? – kérdezte Conchi.

 

– Gátó! – magyaráztam. – A cirmosom!

 

– Szerencsém van! – sóhajtott az asszony. Allergiás vagyok – vallotta be. Ahol egy macska vakaródzik, ott én megfulladok.

 

Márpedig Gátónak utódai lettek. Nem is egy: három koromfekete macsak. Nem volt mit tenni, behúztuk a veranda üvegfalát. A cicák tányérját pedig kint helyeztük el, a teraszon.

 

Hamar megszokták, attól fogva hárman osztoztak minden falaton. Volt egy nagy öreg közöttük, ez volt az első, aki elmaradt. Őt egy apró, fehérmellényes követte. Nekem a harmadik, a tágra nyílt szemű maradt. A Negro: a név rajta ragadt.

 

Elmesélni könnyű. De ez az új életforma nem volt egyszerű. Negro lépten-nyomon beosont a lakásba. Conchi sikoltozva kergette, körbe-körbe, a rémült kis állatot.

 

– Vagy megszoksz, vagy megszöksz! – mérgelődtem, de egy idő után már magam se tudtam, hogy melyikükre gondolok.

 

Lett egy új szokásunk. Conchi minden reggel kiültetett a szabadba, és egy gyors puszi után magamra hagyott. Negro, a cicám pedig csak erre várt: villámgyorsan felugrott az ölembe, és valami dorombolásszerű nyöszörgés tört fel a torkán. Trópusi csendélet. Volt kinek elmondani a gondjaimat.

 

 

*

 

 

Aztán lett egy műtétem, és amikor hazahoztak, Negro nem várt kint a kapuban.

 

– Kapott enni? – kérdeztem, és Conchi azt felelte: épp elég bajom van veled!

 

Múltak a napok, elfogyott a türelmem. Egy reggel, amikor asszonykám az áruházakat járta, kitolattam a szabadba a kerekeskocsimat. Mit részletezzem! Félreléptem, nagyot estem. Felállni nem tudtam, a fűben fekve vártam, hogy valamelyik szomszéd rámakad.

 

– És mindez – sóhajtozott a feleségem – egy nyomorult macska miatt!

 

Nagy, fehér findzsát vett a születésnapomra. „The cat love me best!” – állt a csésze fenekén. Így hozta tudomásomra, hogy engem még a macskám is jobban szeret.

 

 

*

 

 

Egyetlen gondolatom volt: hazamenni! Hogy véget érjen ez az amerikai kaland. Hazamenni! Amikor még lábra sem tud állni az ember! Nem volt sem készpénzem, sem útlevelem.

 

És mintha mindez nem lenne elég: leálltak a nemzetközi repülőjáratok. Az újságok valami új járványról írtak, hamarosan hozzánk is megérkeztek a vírusok. A többit fölösleges elmondanom. Következett, ki ne tudná, a tesztelés, a karantén, a kijárási tilalom.

 

– Ha nem tudnád! – közölte feleségem. Az állatok terjesztik a vírusokat!

 

Ültünk, az üvegfal két oldalán. Szegény cicám még csak nem is nyávogott. Néztük egymást. Vajon értette-e, hogy mi történt? Nem érdekelte, hogy a tányérja üresen maradt.

 

Az epidémiából időközben pandémia lett. Aztán, egy reggel, hiába vártam a macsakomat.

 

– Sose bánd! – vigasztalt a feleségem. Talált egy új gazdit magának. Ilyenek az állatok.

 

Körülöttünk leállt az élet. Állandósult a karantén, bezártak a rehabilitációs központok. Lehet, hogy egyszer így ér majd véget a Földön az élet. Egyre kevesebbet ültem az üvegfal előtt, ahol régen naphosszat lestem az egyre girhesebb kis állatot.

 

– Nézd a madarakat! – biztatott a feleségem.

 

A tó partján vadul köröztek a szárnyasok. Changák, vadkacsák, kecses, hosszúnyakú kócsagok! Conchi még egy marék morzsát is kiszórt nekik. Úgy képzelte, hogy ezzel majd elszórakozom. De hát a cirmosom szemét nem pótolták a madarak.

 

 

*

 

 

Tavasszal végre lábra álltam. Kerekeskocsimat – a pesti taxisok Trabantját – tologatva körbejártam a lakótelepet. De Negróról, a cicámról senki se hallott.

 

– Volt ez a nagy vihar! – A szomszédok vonogatták a vállukat. A sintérekről nem beszéltek a Venezia-telepen.

 

Múlnak az évek, és nekem nincsenek már cicáim. Nem maradtak csak a régiek. Cila ma is a lábamon alszik, Osama némán figyeli a toll percegését a papíron. Gátó letesz elém a küszöbre egy gyíkot vagy egy madarat. És felébredek, valahányszor Negro megáll előttem a balkonon.

 

Itt a vége, fuss el véle. Elszálltak az évek. Egy idő óta már én tologatom a feleségemet. „The cat love me best!” Öt szó egy fehér findzsa fenekén. Kiiszom a kávémat, és írom tovább a szomorú kis szöveget.