THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak. Hetedik levél. A litoszi létről és Létóról, a Látóról




Műfaj: devotio

Keltezési koordináták: Terra, 46° 46′ 48″ é.sz.; 23° 33′ 34″ k.h., Claudiopolis, a. D. MMXVI.

Címzési koordináták: Antiterra [Antikhton/Orca], 46° 46′ 48″ é.sz., 23° 33′ 34″ k.h., Claudiopolis, a. D. MMVIIIXVI.
 
1. Mindenfajta transzcendenciának a travesztia az alapműfaja, hisz a valóság általunk befogadható világában a transzcendencia másként sem nyilvánulhat meg, mint jel– és jelentéstudományi, fenomenológiai jelmez-váltás, mint a jelenségfejlődésileg megnyilatkozó s kinyilatkoztatott köntös-váltások egymásból adódó, s ilymód Sors-szerűségekként jelentkező sora és gyorsított összeadásokon, azaz szorzatokon alapuló sor
 
2. Eme, a valóság valamennyi tárgyszerűen kezelhető s egyben valamennyi mitológiai szintjére, rétegződésére, metaforikus rétjére, olümposzi csúcsaira, eleuziszi avagy akár szemantikai és Higgs-bozonos, bozontos, ztes-zép, mezzo-Mezőire és mezeire is egyaránt érvényes megfigyelés föltárja ama, többnyire pusztán csak a genetikai Memória minden jelenséget visszatükröző varázsgömbjében tárolt s immár a Kő Korától is előérzett és a kronologikus folyamatosság során mindinkább bebizonyítódó sejtés ismeretelméleti bizonyosságát, miszerint mind a Lét, mind pedig a tezés teo-teatrológiai meghatározottságú struktúra.
 
3. Hisz az antik mitológiák jelentéstani izekre bontott üzeneteit s tonális tanításait korántsem dobva sutba a Kort vetően óhatatlanul emlékeznünk kell(-ll) ama többfelvonásos, titánomákhiai, I. O. M. (Iuppiter Optimus Maximus) contra Titani Tutti című szuperprodukció és Dragonikus Dráma-sorozat – vagyis a t – azon Jeleneteire, amelyek révén – s a Négy, egymást negáló-tagadó és egymást az őket alkotó tagokra szétbontó-tágító, világteremtő, mitikus ős-elem (Tűz, Lég, Víz, Föld) ditiramboszi és Kör-Kórusi statisztálása közepette – a néma és béna, szűzi és Kezdeti Kháosz1 egyfajta megtisztított, mosott és kozmetizált Kosszá, azaz: Kész Kozmosszá dramatizálódik.
 
4. Eme, a Dante-i tercinákban megírt Trilógiaként (I. felvonás. Az Alanyi Al-Világ; II. felvonás. A Tisztes és Tisztító Tűz; III. Felvonás. A Paradigmatikus és Párhuzamos Paradicsom) is bemutatott, istenismeret-technikai s kétségtelenül teo-teatrológiai koncepciójú TeratoTetralógia, ez a szőrös-szárnyas-sziréni, hibrid-hübroszi, klopszi-archeopterix-i, sarkítottan szakrális, sárkányi s eképp szörnytani Szereplőket mozgató, gigászi és gigantikus Látványjáték – amely a deus ex machina dramatikai technikáját a terraformatálás biológiai léptékeiben sikeresen viszi sínre és Színre nemcsak a színpad-Tervben, nemcsak a szakrálisan szikrázó Sík palánk-emelő plán-geometriájában, hanem a Terra-i Térben is – egyfelől eleve khtónikus, azaz a rögtöni Rög-, az Alj-, a Teke-, a szent földszint-, az itt talált Talaj-, vagyis a FölszínAlatti, másfelől pedig látszólag önellentmondásos módon Föld-Fölötti jellegű.
 
5. A hélioszian hellén Szkéné, az ősi, ancesztrális, római Scena, a létezési Szín– és a virilisen virtuális Vér-pad Tere, az eredetileg ideültetett, plántált, majd később planetárissá terebélyesedett Állat-áldó és Állat-áldozó Terem, miként Héráklész és A(r)khilléosz Pajzsa, globális és panoramikus, azaz gömbképi, s eképp egy, összbolygói viszonylatban is tematikus, tori-temetési színezetű, torz és gyűrt Gyűrűnek tetszik.
 
6. A botanikai s az etológiai rejtőszinek álarcai mögé jó, s az ilymód mindinkábbssá és bolyhossá váló Bolygó ebben a régi Rögöt rögtönözve megrendítő, új világrendet megteremtő Mega-Rendezésben nem egyéb, mint a biológiai Bolyok s az egyiptomi, Ra-i Rajok Mennyként fogalmasítódó Menhelye, a tárgyi avagy az átvitt értelmű h-Kaptárja s természetesen a Ra Teréhez tartozó, TerRa-i Termeszvára, amelynek a szeles és széles Szélein – avagy pontosabban: amelynek az árkánumos, sárkányi és szürkés-sárgán sáros, éjszakaian Északi és delejesen Déli Sarkain – fújó Szellem által szellőztetett és mozgatható Színfalai között – történik és zajlik e nemkülönben zűrös, zavaros és fölöttébb zajos Játék és Mű-Sor, ez az egyszerre tragikomikus, abszurd és egyben Szent Zenemű, az Óperenciák, tengerek viharai, valamint az ásványi, minerális, Minerva-i gyűjtő- és gyújtó-Gúlák, a prizma-piramisok s a tűzhányó-okádó sárkányok gyanánt olvadó-olvasztott Üveghegyek által díszletezett Nagy , a vulkanikusan mágneses mag-, magma– és lávaömlések hatáskeltő füstgépeinek a háttérkíséretével kijegecetesedő Magas v, az Opera Magna, a hagyományos lcsek és a Minerva-i-Pallasz-i Baglyok meg az egyéb király-Sasok Kő-Könyve, a Mi Meta-Mítoszunk.
 
7. Ezen, a Levésben hamarosan és hermetikusan résztvevő Befogadó-Címzettre, erre a teleologikusan (célirányosan) kibernetizált, vagyis távirányított Célszemélyre összpontosított Levél-Darabnak vélt nek a Meséje is a Messzeségben lelhető föl, minthogy minden, Szent Ágoston-i mintázatú, önmegkettőző korrespondencia-gyakorlat, miként az eredetileg sivatagi és homoki illetőségű homo sapiens, a Homályos Hombre-Umbra, az önmaga sírját ásó és sirató ember, e szárnyvesztett és Árnnyá váló, Ikarosz-i Iker és Ász, minden sztorija szoteriológiai (megváltástani) eredetű.
 
8. S a tezési Lékeken mint Ékeken átemelkedő Emlék – a már rég letűnt, pilleszárnyú Pillanatot újra megragadó-megpillantó, memoriális Momentum, e morális és egyedi, mentális Monumentumzenitjén elegyedjünk el ama, az összes lét-színházi Színeket és hadszíntereket megteremtő Kő Korai Korai közé, amelyekkel az Idő Idomai, azaz a Lét dramatikai Idényei s Éva-i, vad Évadjai kezdődtenek volt vala, s vessük nyomon a veteiként egy darabig nyomon a Kő és a Fa (Lapisque Lignum), a kerek és lapos Kövek (vö. lat. lapis, kő) és a ligetekbe mörült Fák megtört és megtörtént Történelmét, a Hermész-i Híreket, vagyis a némelykor már fetálisan (l. latin f[o]etus, magzat) is fatális és feminis Fámát.
 
9. S ebből a szemszögből az elsődleges, mindent rbeölelő-vevő rnyezet gyanánt szolgáló szakrális korszakában semmimód sem felejthetjük el Létót (gör. Λητώ), a latin Latonát, a Látót, a Litoszi Lét (gör. ὁ/ἡ λίθος, hó/hé líthosz, kő)2 Ide, az Időbe előre- és belelátó Létóját, még ha át is keltünk immár a Léthé, a félt Fél-Tudás, a Fel-Ejtés, az el- és fenn-felejtett, Felső Tudás Folyójának a Felén is !…
 
10. Létó a Lét-Létra, a Létezés pték-Létrájának ama első foka, amelynek Léthé, a Felejtés az utolsó grádicsa.
 
11. Létó, a Szülés, a születés, a fénysugárzás, a napszél- és Űrszűrés istennője s az Apai, Ápoló Ápolló, a Nap-Sütés és emennek Aurás Arájának, Párjának és Árnyának, az Ártó Ártémisznek (szótagsorrend: 1-2-3, Ar-Te-Mys; 3-2-1, Mys-Te-Ra, a Titokzatos), vagyis az élő-holt Holdnak az analogikus Anyja.
 
12. Létó-Eileithüia (Εἰλείθυια), a latin Lux-Lucina folytán a Lét s az ebben benne­foglal­tatódó valamennyi élőlény valójában fény avagy pontosabban olyan fény-lény lesz, amelyet a bőrbörtön rejteget, azaz san jtat és burkol. Tudniillik minden halandó a Fő-Fönni-Fenni Fény, Héliosz-Sol, a Nap izzasztó izzólámpája alatt, a Létó-i Lét-színpad refletorfényében sül meg előbb még kenhető, majd lassacskán mindinkább megpiruló, metaforikus Kénként és kényszerű Kenyérként mindaddig, amíg oda nem ég, amíg oda nem kozmál, mindaddig, amíg a től, vagyis az éltető lektől átitatódott Lény el nem párolog, föl nem szívódik a FölFöldbe, a Szívbe.

 
 
 

Jegyzetek:

1 – gör. χάος (kháosz), mélység, szakadék, űr.

Az 1875-ös sárospataki szótár a Kháoszt a következőképpen határozza meg: „minden üres, mérhetlen hézag; zür, sötétség; alvilág; légkör.” In: Görög-Magyar Szótár. Második ujonnan átdolgozott és bővitett kiadás. Szerkesztették Soltész Ferenc és Szinyei Endre, sárospataki tanárok. Kiadja „Az Irodalmi Kör” a Főiskola költségén. Sárospatak, Nyomtatta Steinfeld Béla, a Ref. Főiskola betüivel, 1875, p. 716. A χάος (kháosz) főnév a χαίνω (káino), „ásit, tátong, szétnyilik, szétreped, megpukkan; száját fel-, kitátja, kapkod, vágyódik vmire, rábámul”) igéből származik (vö. Görög-Magyar Szótár, i. m., p. 713.).
 
A hésziodoszi teológia szerint Xάος (Kháosz) Γαῖα /Γῆ /Γαῖη; Gá/Gé/Gájé, a hellén Föld-Anya, illetve némelykor a római Föld-Atya (lat. Terra; Tella/Tellus) atyja.
 
2 – A szó hímnős, azaz a hím- és a nőnemű alakja egyaránt használatos az ógörögben.