Time out




Kopog a tűsarkú cipő, szőke, vörös vagy akár korcs hajak repülnek, szűk pólók és rövid nadrágok a láthatáron. Egész életében szépítkezik, dolgozik. Mindenki megalázza, ha éppen akad rá ok, ha pedig nem, akkor kitalálnak. Lábait egy cigi és egy kávé mellett keresztbe rakja, és türelmesen beszélget és válaszol a provokációkra. Igen, ez a nő. Bezzeg a férfiak. Tökükig lecsúszott nadrágjukat egy bőrükbe hasító nadrágszíj tartja. Földig alázzák a nőket, miközben egész nap őket bámulják és kívánják. Akár mégis rendelik egy vacsora mellé: A nő pedig ezt mind elviseli és mosolyog. Késő este a hazaérkező férfi leveti magát a kanapéra, TV-t néz, olvas, SMS-t ír, személytől függően, eközben a nő az egész napos takarítás és házimunka után még vacsorát is készít.
 
Igen, ez van az idézőjeles felnőttekkel is. Hát még a kamaszokkal.
 
Igen, kamaszok. Nem tudják, mit akarnak, de ha nem kapják meg, akkor vége mindennek. Egyik nap még az utcafalakra festékszóróval felírják, hogy: I LOVE MEN, másnap pedig a piros festékkel mennek, majd kijavítják erre: I LOVE ME, és az N betűt kihúzzák.
 
Igen. Kamaszok. Semmiről semmit nem tudnak. Ez a legnehezebb, de mégis a legklasszabb korszak, mert ilyenkor történnek a zűrök, a barátságok meg minden.
 
Ezután a korszak után már tinikorszak jön. Ez már nem olyan izgi, ilyenkor már nincs identitászavar, tudja, ki ő, mit akar, meg minden más, nem mint a kamaszoknál.
 
Kamaszok, mint a tizennégy éves Éva és barátja, Ádám. Igen, Ádám és Éva. Éva és Ádám.
 
Június 25. Éváék háza. Éva telefonál Ádámmal. Kimegy az utcába. Látja Ádámot. Telefonon dumálnak, de élőben nem. Kamaszkor. Ez van.
 
Négy évvel később, amikor már fejlettebb a kapcsolatuk, akkor Éva átmegy Ádámhoz. A szülei nincsenek otthon. Elszívnak egy-egy cigit. Megisznak egy-egy kávét.
 
– Nem jössz be? – kérdezi végül Ádám.
 
– De. – Éva lehúzza tűsarkú cipőjét, hátracsapja felül vörös, alul szőke haját, leveti feszes lila kék csíkos szvetterét és elindul. Lába vörösre festett körmeivel lassan lép, miközben vérvörös szájába falja fehérre festett körmeit. Lassú léptek. Nem is hallható.
 
Ádám csak nézi. Utánamegy. Viszont ő minél gyorsabb léptekkel. Adidas-cipőit lassan rakja egymás után. Megáll. Lehúzza a cipőket. Fekete zoknik lassan haladnak a szőnyegen. Térdig érő farmernadrágja mintha magától csúszna le (nem is csoda, hiszen a tökétől mi ne menekülne). Kockás ingje magát gombolja ki. Tüskefején a két zöld szem bámulja az előtte haladó „nő” lépteit. És mindjárt itt a szoba. Beértek. Ádám leül az ágyra. Kezd vetkőzni. Éva megfogja Ádám anyjának legdrágább parfümjét.
 
– Ez milyen illatú? – kérdi.
 
– Nem tudom.
 
– És ennek van íze?
 
– Próbáljuk ki! – kinyitja a száját.
 
Éva nem kéreti magát. Befúj ötször egymás után a „férfi” szájába.
 
– Ez csíp. Ez rossz. Vizet.
 
Éva kirohan. Hoz egy pohár pálinkát. Ádám azt hiszi, hogy víz. Éva szándékosan állítja, hogy víz. Igen. Ő mindig ilyen volt. Ő volt az, aki az iskolában radírozás után a radírmaradványokat mindig padtársa könyvére, cipőjére vagy táskájára szórta.
 
Ádám meghúzza a „vizet”. Éva nevet. Ádám fuldoklik.
 
– Hozz rendes vizet! Kérlek!
 
Éva kimegy. Ezúttal víz nélkül tér vissza.
 
Ádám mérges. Nem mutatja ki.
 
– Na? Akarod?
 
– Akarom.
 
Ádám és Éva az ágy melegében vannak. Ketten. Meztelenül. Éjjel.
 
– Mi lesz, ha a szüleid hazaérnek? – kérdi Éva közben.
 
– Mi lenne? Hiszen ennek így kell lennie! Nézd! – elővesz egy könyvet, A Bibliát. Tizennegyedik oldal.
 
 
*A Helikon irodalmi pályázatára beérkezett pályamunka.