Tintába csepegtetett nyomok




„Lászlóffy Aladár a mindenségben oldódik föl és időnként onnan csepeg bele az Utunkba” – írja Bálint Tibor az 1976-os Ütünkben. Körömrajz a 39 éves Lászlóffyról, illetve a 45 éves Bálint Tiborról – természetesen Lászlóffy Aladár „csepegtetésében”. Mellette Cseh Gusztáv illusztrációja a két köszöntő-köszöntöttről. Nekem, akinek nem vagy csak igen kevés idő adatott e két szellemóriás közelében töltenem, már csak ezek a tintába csepegtetett nyomok maradnak. Kéziratok, lektori véleményezések, levelek, könyvdedikációk: a meghatódottság foka, a baráti elérzékenyülés kifejezése egy különös barátság lenyomatait őrzik – papíron. Mert talán szóban ezt így nem lehetett elmondani. „A papíron keresztül könnyebben kimondom én is neked, mint szemtől szembe, mert úgy csak évődni, komolytalankodni szoktunk rendszerint, mi vén majmok, így palástolva néha az elérzékenyülést”, írja levelében az ötvenéves Lászlóffy, megköszönve Bálint Tibor 1987-es Korunk-beli kritikáját. „Csupa nosztalgia minden élet”, jut a következtetésre a költő verseit olvasgatva Bálint Tibor Ali csatái és békekötései című írásában: tízezer évet ölel át percenként, kozmikus terekben jár Lászlóffy, a szavak sűrűjében az állatok haragja, a virágok idegenkedése, a végtelenbe tágított időben tévetegen eligazodó ember látomásai, kétségei, meghasonlásai. És örök megbocsátásai. Akinek költészetében „nemcsak a tudat finomulhat lélekké, de a lélek is tudattá válhat”. Ezért nem érzelem nélküli Lászlóffy költészete, állítja, de ezt csak az tudja, aki a sorok mögött kitapintja a szeretet és irgalmasság megnyilatkozásait „minden iránt, ami él, vajúdik, szenved”. A kritikából kiérződő meghatódott, érzelmes, a Lászlóffy-költészettől közel sem annyira idegen hangvétel az Ütünk-körömrajzból is, burkoltabban bár, de visszaköszön. „De ő nemcsak a dolgokban feloldódó szellem […], hanem beszerzőnk, szatyrunk, sőt jégszekrényünk is! Mégpedig olyan jégszekrény, ami forróságot áraszt, felfőz mindent és ránk pirít. […] Ezért a sokoldalúságért szeretem a költőt. Aki csak önmagához hasonlít.”
 
 

Szilágyi István és Lászlóffy Aladár a Helikon Nagyszamos utcai szerkesztőségében.


 

„Ama ritka nagy költők közé tartozik – írja a Lászlóffyt köszöntő soraiban Bálint Tibor –, akik el tudták viselni tehetségük súlyát.” Elgondolkodom, mi rejlik e túlfűtött sorok mögött. A meghatódottság foka nem csak az életmű értékének szól – egy olyan barátságnak is, amelynek nyomai már a hatvanas évek elején tetten érhetők. Például Lászlóffy első, Hangok a tereken című verseskötetének kettős dedikációjában. Megint csak tintanyomok, megint csak papíron. (Mert szóban talán…) „Bálint Tibornak, akit nagyon nagyon szeretek, de még jobban is lehet szeretni, ő már olyan.” És persze az életmű értékének kölcsönös tiszteletén is – egy 1967-es, a Kriterion-hagyatékban megőrzött Lászlóffy-véleményezés az Önkéntes rózsák Sodomában kéziratáról „költői-filozófusi” ritmussal jellemzi a bálinti prózát, amely a humánum folytonosságát hirdeti, az elérzéketlenedés fölötti győzelmét. Nincs ez olyan távol a Lászlóffy-féle ars poeticától, de az is lehet, Lászlóffyt a barát-pályatárs prózájában is az érdekelte, ami költészetének sajátja: az értelem nevében győzedelmeskedő „etikai ideálok”, a természet logikájába kapaszkodó történet. Ebben az olvasatban szellem és erkölcs „kőtömbjeinek” a helyükre rakása mindkét életmű, közeledés a világmindenséghez. „A hang, amellyel az eső hull a holdra,/az itt a baj, ez ingerel már régen./Valaki tudja, s ki is kezdte véle/világra szóló nagy érzékenységem.”