Titkos név




Ughy Levente: Jezebel

Ughy Levente: Jezebel


 

 „A Költészet:/ gömb.”

Málik Roland

 
 
Sokáig viszolyogtam a „költő” megnevezéstől. Aki ismer, tudja, szívesebben voltam iskolakerülő és csavargó, például. De szívesen lettem volna kalóz is, bölcs indián, vagy rablóbanda vezére. Talán ma már nem egészen így van, de tíz évvel ezelőtt a költő a köztudatban (főleg az iskolában) egy nyámnyila, romantikus, szentimentális alakként jelent meg, egyfajta korcs zseniként, aki Werther és Petőfi keresztmetszete, és bájos, de ártalmatlan indulatokkal van megáldva. Lelke szüntelen a szerelem és a természet szépségeit habzsolja, és általában sokat iszik, de mivel szelíd és törékeny állat, neki szabad. Kell rá vigyázni, nehogy kárt tegyen magában. Ha kell, perfúzióval adagoljuk bele a virágport.
 
Szóval egy időben szívesebben és büszkébben jelentettem ki, ha kérdezték, hogy „csövespánk vagyok”, mint hogy „költő.” Ki vesz komolyan egy költőt? Persze igazi csövespánk se voltam soha. De ez nem ide tartozik. A pánk, az igen. A pánk költészet. A költészet pánk. Mert megbontja a formát és új formákat teremt. Mert foglyul ejt, megbabonáz, mert jól ismeri, és hatékonyan tudja használni a ritmus és hangzás energiáit. Mert fittyet hány minden törvényre. És mert minden valamirevaló vers önmaga és a világ paródiája is egyben. És mi volna a pánk, ha nem ilyen görbe tükör? Aki ilyesmire képes, az csöppet sem ártalmatlan.
 
És ide tartoznak az istenek. Minden szentkönyvet a költészet nyelvén írtak meg. A költészet ima. Az ima költészet. Hogy is volna lehetséges bensőséges kapcsolat az Istennel, ha nem volna költészet? Mert a költészet misztériumot teremt. Az invokációhoz olyan nyelvre van szükség, amely képes rá, hogy felkeltse Isten figyelmét. A költészethez, az imához is kell a meditáció. Kellenek tudatmódosító rá- és kilátások, felismerések, új összefüggések. És kegyetlen őszinteség kell, elsősorban önmagammal szemben. Tudni kell csúnyának is lenni, és alázatosnak. Ki kell tudni mondani a csúnyát, beismerni, hogy valójában nem vagyok zsenibb senkinél, és ugyanolyan foltos a lelkem, mint bárki másnak. Sőt, tudni kell szembenézni a bennem rejlő legsötétebb gonoszsággal is. Nem rejtegetni. Nem tálalni szép szavakkal, közhelyekkel. Ismerni önmagam, be- és elismerni, bármi is van odabent.
 
Bármennyire rémisztő. Fel kell szabadítani a rémeket. Mert aki bezárva marad, az nem lesz más, csak veszélyesebb.
 
A költészet nem pénz, nem politika, nem tudomány, nem lehet tanítani, legfeljebb a módszereit. Tanulni lehet, de soha nem lehet megtanulni. Ez nagyon fontos. Mert a költészet kapcsolatot teremt azzal, amit a buddhisták hívnak Valóságnak. Azzal a bizonyos körrel, aminek középpontja mindenütt ott van, kerülete pedig sehol. És még számtalan neve van. De a név semmi, csak értelmetlen viták forrása. Mondják a buddhisták. Vagy a költők. A pánkok. Mindegy is.
 
Talán az indiánok ilyesmit nem mondanának. De náluk a név valami egészen másról szól, mint nálunk. Mert az indiánoknál a név költészet, a legkomolyabb fajtából. Úgy tudom, egyes törzseknél mindenki kapott egy titkos nevet is, amelyet nem szabad elárulni senkinek. Ugyanis ezen a néven szólíttatott halála után, az örök vadászmezőkön.
 
A költészet az az élő titok, ami vagyok, amire legfeljebb a halál után derülhet fény. Ha egyáltalán derülhet.