Titkos utak Macondóba




Szakáts Béla: Őrangyal

Szakáts Béla: Őrangyal


 
Az irodalom, ha akarom, olyan építményre hasonlít, amelynek a különböző emeleteken elhelyezkedő szobái egymásba nyílnak, és csak úgy juthatunk az egyik szobába, ha áthaladunk a másikon. Vannak természetesen olyan szobák, amelyek magányosan állnak, vagy elfoglalnak egy teljes emeletet, vagy olyannyira zártak, hogy csak kivételes esetben és kivételes embereknek sikerül kitárni az ajtajukat – sötét, megközelíthetetlen, nehéz levegőjű termek egy forgalmas épületben. Legtöbbször azonban mint halom hasított fa, hever egymáson, és szorítja, nyomja, összefogja egyik opusz a másikát. Vagy mégis inkább egy erdő, amely beláthatatlan és bejárhatatlan területet nőtt be, és ösvények futnak benne szerteszét, eltávolodva egymástól, majd keresztezve egymást, néhol pedig tisztásokat hozva létre, melyeket többfelőlről is meg lehet közelíteni. Ezeket a tisztásokat éri leginkább a nap. Az viszont csodával határos, és már-már önkényes, miért épp ily módon hálózza be ezt a hatalmas erdőt az írott művek hajszálér­rendszere.
 
Macondo, ez a latin-amerikai, mégis mesebeli hely, amely valamiért mindig is Erdélyre emlékeztetett kicsit, kétségkívül az irodalom leginkább napsütötte-napszítta tisztásainak egyike. Comaláról azonban jóval kevesebben hallottak, pedig ugyanazon a kontinensen van – a valóságos és a mágikus földrészt egyaránt értve ezalatt –, és Macondo felé csak rajta keresztül vezet út. Ezt én is csak nemrég tudtam meg teljes bizonyossággal, pedig harcedzett García Márquez-olvasó vagyok, és azzal áltatom magam, hogy nem tévednék el túlságosan a dél-amerikai irodalom fenséges, útvesztőszerű erdejében. A nagy Gabriel maga tisztában volt ezzel: állítólag olyan sokszor olvasta Juan Rulfo Pedro Páramo című regényét, hogy betéve tudta végül. A Pedro Páramo nem terjedelmét, hanem erejét tekintve monumentális munka, amelynek tökéletes, világos szerkezetét nem robbantja szét a valószerűtlenség és a varázslat sem. Rulfo – ez a végső soron unalmas kispolgári életet leélt hivatalnok, akinek az életműve két-három vékony kötetben elfér, és aki szinte mindenben ellentéte a terjedelmes életművet hátrahagyó, világfi Gabónak – olyan természetességgel mozgatja kihalt utcákon, a romlásba való beletörődés leheletét árasztó házakon átjáró kísérteteit, meggyötört, visszajáró holt lelkeit, amilyenre csak nagyon kevesen képesek. A Pedro Páramo jottányival sem jelentéktelenebb mű, mint a Száz év magány, és teljesen világos, hogy ez utóbbi nem születhetett volna meg az előbbi nélkül, az irodalmi zarándokutak mégsem Comalába, hanem Macondóba tartanak.
 
Aki megfejti, miért és hogyan alakulhatott így, nagyobb titkoknak is nyomára juthat.