Több mint bédekker




 

Nem véletlenül részesült Gaal György művészet- és művelődéstörténész ezúttal ismertetésre kerülő kétkötetes munkája 2019-ben a Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókjának Kacsó Sándor-díjában. A két kötet a szerző huszonkilenc külföldi útjának leírását foglalja magába, a legkorábbi keltezése ezek közül 1994, a legutolsóé pedig 2018. Az írások legtöbbje másodközlés, eredetileg a kolozsvári Szabadság napilapban, illetve egy 1994-es franciaországi út ismertetése az ugyancsak kolozsvári Helikon irodalmi folyóiratban jelent meg – a kötetbe bekerülő változatok több esetben is bővítésre kerültek, ezeket a szerző vagy a gondos szerkesztő a szóban forgó egységek végén jegyzetben jelöli.

 

Gaal György nagy élettapasztalattal rendelkező tanár, közvetlen, pozitív egyéniség, és ezek a jellemvonások kiütköznek írásaiban is, esetében teljes joggal fogalmazhatunk úgy, hogy a stílus maga az ember. Ennek megfelelően az írások olvasmányosak, mondanivalójuk könnyen megérthető, ugyanakkor információban gazdagok, művelő, nevelő hatással is bírnak. Túl útibeszámoló-jellegükön, legtöbbjük egyfajta korrajzként is értelmezhető, és mivel a kötetekben is kronologikus sorrendben kerültek rendezésre, a globalizált világ változásaiba is betekintést nyújtanak. Gaal György ugyanis kiváló megfigyelő, nyitott elme és nemcsak átadni, hanem gyűjteni is szereti az információt. Ennek megfelelően egyfajta kulturális beszámolóként is értékelhetjük a kötet fejezeteit, azzal együtt, hogy ezen utakra Gaal György nem hivatalos kiküldetésben, hanem magánemberként utazott, a legtöbb esetben nyaralásra vagy újévet ünnepelni. Ennek tükrében (is) még inkább értékelendő az, hogy a szerző a turizmus kulturális aspektusaira fektette a hangsúlyt, és tanárként is oktatni próbál, információkat ad át – némely esetben legendákat is, mint Karthágó esetében helyének felszántását, sóval történő behintését.

 

A kötet minden egyes fejezete külön útleírás, a szerző kétszer ugyanazt az utat nem járja be; legalábbis nem e kötetek lapjain. Akad jó pár európai útleírás is – mint például az első kötetet indító, kimondottan kolozsvári és magyar érdekeltségű, a Kuncz Aladár által ismertté tett fekete kolostornál tett látogatásról szóló esszé – ugyanakkor a legtöbb kimondottan egzotikus tájakról szól. A későbbi utak gazdag fényképanyaggal vannak dokumentálva, melyek közül több bekerült a kötetekbe is.

 

A recenzens komoly dilemmával küszködik, mikor a rengeteg, jobbnál jobb útleírás közül válogatni kényszerül, hogy melyekről írjon bővebben. Ugyanis mindegyik megérne külön-külön pár mondatot. Négy útleírást választottam ki végül pár mondatos ismertetés céljából: az első kötetből a Szomszédolás északon és délen címűt, mely a szerző ukrajnai, szerbiai és koszovói útjairól szól, valamint a Jordániát bemutató írást; a második kötetből pedig a kubai, illetve a Japánba tett utazásokat ismertető cikkeket.

 

Az északi és déli, Magyarországnál és Romániánál az európai integráció szempontjából kevésbé szerencsés országokban, Szerbiában és Ukrajnában 2004-ben járt a szerző, ez év szeptemberében közölt folytatásban cikksorozatot ezen útjairól a Szabadság című kolozsvári napilapban. Sajátságos időszakban történik mindez: a román EU-csatlakozás belátható közelségével az ország vízumkényszert, illetve szigorításokat volt kénytelen bevezetni több, az EU-n kívüli országgal szemben, ahogy a szerző fogalmaz, „olyan államokkal szemben, melyek polgárait a schengeni közösség nemkívánatosnak tartja”. Ukrajnában már ekkor – vagy jobban mondva, már ekkor is, azzal együtt, hogy a helyzet békéje és stabilitása messze jobb volt, mint a mai háborús helyzetben – érzékelhető a relatív szegénység, melyről pár mondatban Gaal György a következőképpen fogalmaz:

 

„Mert Beregszász ma szomorú képet mutat. Egy birodalomszéli kisváros, amelyről megfeledkezett a központi hatalom. Talán félszázad óta alig-alig mozdult itt valami. A járdákon régi aszfalt emléke köszönt vissza a kátyúk között. A legnagyobb épületek még a Monarchia – az egykori megyeszékhely – emlékét idézik, de homlokzatukról már lehullott a vakolat, s a téglák közt kikandikáló vassínek jelzik a díszítőelemek helyét.” (225.) Természetesen sok értékes látnivaló akadt Ungváron, Beregszászon, Munkácson, vagy akár Lembergben, melynek leírásából ízelítőként mindössze a következő pár sort idézem:

 

„Lemberg azonban minden várakozásunkat, elképzelésünket felülmúlta. Nem hiába vált belvárosa 1998-ban a világörökség részévé, nem hiába említik az útikönyvek keleti Firenzeként. 750 év stílusirányzata, a Kelet és a Nyugat szellemisége nemcsak találkozik itt, hanem harmonikusan kiegészítik egymást.” (234.) Hasonlóan ír a délvidéki Szabadka városáról is. Ez az útleírás – és ez által egy letűnt átmeneti korszakra való reflektálás is – a montenegrói határ átlépésével ér véget.

 

A kötetben rögtön ezt követő írás egy Jordániában eltöltött szilveszteri kirándulást mutat be, és 2006 februárjában jelent meg a Szabadságban. A kalandos utazást követően – illetve az odaút és a visszaút közötti időben, ez utóbbi minőségét a cikk zárómondata jelzi: „a mesés keleti hangulatból a bukaresti hóvihar ébreszt az itthoni valóságra.” A két időpont között ugyanakkor olyan egyedülálló turisztikai objektumokat látogathatott meg a szerző, mint az ókori Gerasat óvárosa, Kerak lovagvára, Jordánia jelenlegi fővárosa, Amman, Akaba kikötőváros és fürdőhely, Rum vádi természetvédelmi terület, valamint az ókor nyolcadik csodája: Petra romvárosa. Sőt, bónuszként Damaszkusz és az egyedülálló Ommajád-mecset is belefért a szilveszteri kirándulásba, ugyanis a szerző, mint igazi kultúrember, szilveszteri vagy húsvéti kirándulások alkalmából is előszeretettel élvezi ki a különböző kulturális élményeket. A szíriai kitérő – utazásszervezés szempontjából volt ebben az időben olcsóbb és jobb a szíriai kitérő Bukarestből Ammanba, mint bármi más variáció – betekintést enged a polgárháború előtti Szíria értékeibe is.

 

Míg napjaink Szíriája nem az, ami néhány évvel korábban még volt, a világ egy másik pontján, Kubában sokunknak az az érzése, hogy egy sajátos kapitalizmus-kommunizmus rendszerkeverékben megállt az idő, minden kedvezőtlen nemzetközi konjunktúra ellenére is. Éppen ezért olvastam érdeklődéssel a szerző kubai útjáról szóló úti beszámolóját, mely a második kötetben található, és amely A kétarcú köztársaság beszédes címet viseli. A hivatalosan a klasszikus értelemben vett kommunizmus – vagy talán helyesebb marxista alapokra épült államszocializmusnak nevezni – egyik utolsó fellegvára, ahol az államszocializmus láthatóan működik, azzal együtt, hogy a világ legnagyobb hatalma, az Amerikai Egyesült Államok ennek a fő ellenlábasa; a kubai rendszer és életszínvonal fenntartása azonban nem volna lehetséges az ország fejlett turisztikai ipara nélkül, amelyben a nagyvilág is partner. A szigetország bőven nyújt élvezeti és kulturális szolgáltatásokat vendégeinek, 2011-ben maga a szerző is Varadero turistaparadicsomában üdült, ugyanakkor a rendszer komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a hétköznapi életet élő állampolgárok és a külföldi vendégek közötti kapcsolatok minél inkább korlátozva és ellenőrizve legyenek. Ahogy ez a leírásból is kitűnik, az üdülőközpontok kerítéssel vannak körülvéve, ahova az azonosítást szolgáló színes karkötőt hordó turisták és az őket kiszolgáló személyzet járhat be. Magánházaknál nem adnak a kubai hatóságok engedélyt külföldi vendégek elszállásolására, a turisták nem járkálhatnak akárhol és az idegenvezetők – ahogy Gaal György is fogalmaz – „kiadott” szöveget mondanak fel a látnivalóknál. Ezzel együtt a tárgyilagos szemlélődő kénytelen elismerni a megvalósításokat is, ahogy azt Gaal György is teszi: Kuba az egyetlen latin-amerikai ország, ahol statisztikailag sikerült felszámolni az analfabetizmust, az egészségügyi rendszer pedig ingyenes és magas színvonalú. Ténylegesen kétarcú ez az ország – és másképpen, mint a világ más országai.

 

A keleti földtekén található szigetországban, Japánban 2017-ben járt a szerző: „Japánnak csak a tárgyi valóságából kaphattunk ízelítőt. Az itteni művelődési élet, szellemi kultúra nem mutatható be egy körút idején, ahhoz már szakirányú felkészülés kell… Itt minden szabályozott és a szabályokat be is tartják…”. Persze, az a pár nap is, ami a szerző rendelkezésére állt, sok élményt nyújtott és megtekinthette Tokió, Kyoto, Osaka, Nara, Hirosima városainak nevezetességeit. Valamit a Fudzsiijama hegyét is. A leírás komplexitását talán ez már önmagában véve is jelzi.

 

Természetesen a négy kiemelt ízelítőnél is valószínűleg akad, amelyik az olvasó számára még sokkal érdekesebbnek is bizonyulhat. A felsoroltakon kívül a szerző több ízben is járt Görögországban, Finnországban a finnugor kongresszuson Jyväskyläben, Cipruson, Máltán, Kínában (Pekingben és Hongkongban), Nesz Ammim keresztény kibucában, Tunéziában, Egyiptomban, Törökországban, Andorrában, Marokkóban, Indiában, az Egyesült Arab Emirátusokban, Brazíliában, Albániában, Portugáliában, a Dél-Afrikai Köztársaságban, Thaiföldön, Szingapúrban és Bali szigetén is. Már ez a felsorolás is illusztrálja, hogy tartalmas könyvet vehet kezébe az érdeklődő olvasó, amelyben minden valószínűség szerint sok olyan részt talál majd, ami érdeklődését lekötheti.

 

Gaal György könyve nem egyszerűen irodalmi mű, de nem is tankönyv, és a legkevésbé sem klasszikus értelemben vett bedekker. Ugyanakkor mindhárom műfajból bőven található benne. Ennek megfelelően tartalmas és képanyaggal bőkezűen illusztrált olvasmány mind a két kötete.

 

A kötet megjelenése óta a koronavírus jelentősen átalakította a világot, az emberek lelkivilágát, gondolatait. Ennek tükrében a közelmúlt felszabadult utazásai is elsüllyedt világnak tűnhetnek, legalábbis jó pár hónapig, sőt évig, amíg a kollektív halálfélelem el nem múlik, és amíg újra felszabadultan nem lehet utazni a nagyvilágban, e két kötet némiképp pótcselekvést is jelenthet, virtuális utak bejárásaként. Végtére is a huszonegyedik század társadalmában a virtuális néha a konkrétnál is valósabb.

 

 

Gaal György: Keresztül-kasul a nagyvilágban, 1-2. kötet. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018.