Torony és omladék




 
 

Horváth István: Válogatott versek. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2015.

 
 

Az élményvilága alapján Sinka István, gondolkodói attitűdje okán Veres Péter költői világával rokonságot mutató Horváth István versei ma is nehezen emészthető olvasmányok, akárcsak a kommunizmus idején. Akkor a paraszti sorból nagyvárosivá és munkásköltővé vált alkotó ideológiai elkötelezettsége tette szövegeit a regnáló hatalom, a szocializmus szócsövévé, ma pedig a népi és az urbánus címkék, a Horváth által ars vivendinek vallott szocializmus anakronizmusa, valamint a tiszta esztétikumot az ideológiának alárendelő, tehát másodlagosnak tekintő hibás alkotói döntés következményei, poétai, poétikai gyarlóságai gyengítik e költészet élvezhető olvasásának az esélyeit.

 

Nem lehetett könnyű dolga Fekete Vince szerkesztőnek, amikor a Székely Könyvtár sorozat 38. kötetét kellett összeállítania. El lehet képzelni vagy a válogatásból kimaradt szövegek (mazochista) elolvasásával meg lehet bizonyosodni, milyenek lehetnek azok az opusok, amelyek nem kerültek be a könyvbe. A Válogatott versek darabjai között ugyanis alig van esztétikai szempontból hibátlan vagy kevés hibával működő vers. Ezeket cím szerint is fel lehet sorolni: ilyen az iskolai rendezvényeken orrvérzésig szavalt sztárvers, a Tornyot raktam, a rímről lemondó, a szabad vers lüktetését érvényesítő szereplíra darabja, a Kirké előtt, a belső feszültséget a vers befejezéséig megőrző Eurüdiké, a képi-retorikai egységet a költemény egészében megvalósító lírai számvetés, az Öreg paraszt emberi sóhaja, a képileg ugyan egységes, de szórendjével itt-ott idegenül ható Rigóm, aranylóm, az egyszerűsége folytán hatásos, tömör létösszegző négysoros, az Ennyi maradtam vagy a kötetzáró Leválthatatlan őrszem, amely koherens allegorikus versnyelvével teremti meg az őr, a vigyázó-virrasztó költő szerepét.

 

Egyébként meg didaxis, képzavar, közhelyes fogalmazás, tautológia, nyelvi giccs, ragrím, következetlen rím- és ritmuskezelés, a vers belső ívének hiánya stigmatizálják Horváth István verseit. Olyan hibák, amelyeket ellenpéldákként lehetne felhozni költőiskolákban arra, hogy melyek azok az alkotói vétségek, amelyeket nem szabad elkövetni a jó vers megírása érdekében. Ezek a gyarlóságok pedig túlszcenírozottá teszik a táj- és faluverseket, súlytalanná a lírai én helykeresését és nem találását, dráma nélkülivé a hősi szándékot és az úrellenességet, anakronisztikussá a küldetéses költő szerepét, erőltetetté a példázatosságot.

 

Hogy Horváth István kötete bekerülhetett a Székely Könyvtár sorozatba, minden bizonnyal a költő magyarózdi származásának, mintsem versei esztétikai értékének köszönhető. Egy valamiért viszont érdemes volt megjelentetni: hiteles dokumentuma egyrészt annak, hogy mivé lesz egy potenciális költőtehetség, ha enged vagy kénytelen engedni annak, hogy ne költészeti, hanem ideológiai szempontok irányítsák a tollát, másrészt annak, ha valaki sorsa, származása, társadalmi-politikai körülményei folytán nem tud rátalálni alkotói szerepére, identitására.