Tört mondatok, tört életek, egyesüljetek!




 
 

Szávai Géza számos regényt jelentetett már meg – hirtelen nem is jut eszembe sok olyan kortárs író, akinek ilyen nagyléptékű szépprózai életműve lenne („nemszép” prózáról meg inkább jót vagy semmit…). Terjedelmes, erősen a közvetlenségekre vonatkozó, sajátos stílusú írások ezek, kezdve a Progériától, az Oszlik a báltól a legtöbb kritikus által az életmű legjobbjának tartott Székely Jeruzsálemig. A Bözödújfalu pusztulását biblikus léptékű eseményként leíró, különleges líraiságú Székely Jeruzsálem egyszerre önéletrajzi nagyregény és kultúrapokaliptikus pusztulásregény, de ugyanakkor (ön)ironikus vonásokat sem nélkülöző családregény, és Szávaira jellemzően, addigi prózáinak sajátos, referenciális rekontextualizálása. Míg a Progériában stilizáltan és a veszteség érzelmétől áthatottan jelenik meg az elbeszélőnk, akit itthoni értelmezéseinkben nem lehet kiemelni abból a közegből, amelyet Szávai is megtapasztalt, addig a sok nyelvre lefordított Székely Jeruzsálemben már nem stilizáltan jönnek elő a szöveg eredeztetőjének életrajzi mozzanatai, hanem azokkal az igazságokkal és tájékozódási lehetőségekkel egyetemben, amiket egy historiográfia kell szolgáltasson. Természetesen erős filológiai vétség lenne a székely szombatosok tragédiáját sajátos próza-lírában bemutató nagyregényt az életmű kulcsának, a referenciák visszafejtésének legmegfelelőbb letéteményesének kikiáltani, viszont az ott „leleplezett” szerzőnket – narrátorunkat, autofikció-szövögetőnket bizony megtalálhatjuk a többi nagy- és nagyonnagyregény szereplőibe, narrátoraiba, (narratív) világon-kívülállói mögé rejtve is.

 

Nem kivétel a Makámaszútra sem, amely címe – ahogy számos kritikus visszafejtette már – frappánsan-ironikusan ötvözi a régi arab, rímes, „játékosan-bölcseleti” próza hagyományait a szanszkrit erotikus próza értekező vonulatával, és amelynek „szútrái” úgy fonják körbe a regény központi helyszíneit, hogy a fonatok résén bizony marad hely arra, hogy a narrátor ironikusan ki-kikacsintgasson az olvasójára, aki alkalmanként fölényesen mosolyogva, alkalmanként meg kétségbeesetten keresgélve próbálja összerakni ezeket a széttört eseménysorokat, amelyek átfödik a huszadik század nagy háborúit, de betekintést nyújtanak azokba a sorsokba is, melyek, akár aktív résztvevőkként, akár csak elszenvedőkként, meghatározták egy-egy, globális vonatkozású eseménysor sajátos lokális megélését.

 

A regény szereplőiben közös, hogy mind erősen kiszolgáltatottak – hiszen a Budapestre bevonuló dicsőséges román hadsereg főhadnagya, későbbi tábornoka, Aurelian Ștefănescu ugyanúgy áldozatává válik annak a politikai berendezkedésnek, amely hatalmába kerítette a fél Európát, mint a Perle család, akiket valaha jobb napokat látott család tagjaiként kapott derékba az első, majd a második világháború. Ugyanilyen kiszolgáltatott a székely Farkas Géza, de szerelme, a szász Ingeborg Hauser is, akik hiába találnak egymásra, hiába fogadják be a másik személyében a másik kultúráját is, amikor a 80-as években bekövetkezik a szászok kitelepítése („hazatelepítése”), az igaz érintkezések is megszűnnek, jóllehet lázálomszerű víziókban próbálkozásokat tesznek a szereplők arra, hogy olyan világokat teremtsenek, ahol lehetséges a zavartalan egymással, és a regény szellemiségénél maradva, egymásban-lét is. Farkas Géza azt tervezi, hogy besoroztatva magát a Vietnámban a kapitalisták hadserege ellen harcoló alakulatokba, lehetősége lesz feladni magát az amerikai katonáknak, hogy majd találkozhassék a „szabad” Nyugaton szerelmével. Természetesen még regényben sem lehetséges az ilyen egymásra találás, ahogyan nem tud egymásra találni az „elfajzott grófnő” és hites férje, a lefokozott, börtönviselt, megalázott, rangja fosztott Aurelian Ștefănescu tábornok sem, akit idős korára arra kényszerít a Kondukátor bizarr elnyomó gépezete, hogy Segesváron legyen utcaseprő. És mégis, a regényre jellemző ironikus módon, épp ez a kiszolgáltatott, sokat szenvedett, de meg nem alázkodó, királyi hadseregi tábornok lesz az, aki megtöri Vasile Lupu, a „Segesvár-határváros” ultrakommunista kiskondukátorának ideológiai asszimilációs kísérletét, amidőn vele sorsközösséget vállaló nejével bizarr, de igaz érzelmekben fogant, táncszerűen ritmikus lépésekben seprik fel a várost. És valahol természetes, hogy Vasile Lupu, teljhatalma tudatában, nem viseli el, hogy Ștefănescu szabaddá tegye magát akár néhány lépés erejéig is.

 

Az ellenállás, a tiltakozás olyan szintű elfojtásokat sulykolt a társadalom minden rétegébe, hogy a regény szövetét átható, végletekben megélt nemiség mellett a közösségi terekben megtett ilyen apró gesztusok is végzetesekké váltak azok szemében, akik az életüket kizárólag abszolút kontroll folyamatos gyakorlásában tudták elképzelni.

 

Az egyéni sorsok egymásba fonódása, szétszakadása, megtörése, elsorvadása, elmúlása értelmezhető az adott társadalmi rétegek, de akár személyiségtípusok abban a kontextusban elkerülhetetlennek tekinthető végzeteként is – olyan sorsokként, amelyek immár az élet eredeztető gesztusait sem tudják funkcionálisan implementálni, és szexualitásuk vagy torz önbeteljesítési kényszerként nyilvánul meg, vagy egyre gyengülő menekvési vágy krónikus tüneteként írja le az egész kelet-európai rendszert átfonó megoldhatatlanságot. A beteljesülést sosem hozó aktusok folyamatos sorolása, oldalról oldalra történő felsorolása a regény végére groteszk hömpölygéssé áll össze – hiába a folyton megtört mondatok és a megtört sorsok nyomasztó repetitivitása, a nemiség közvetlensége felülírja a társadalmak bukdácsolását, és hiába a számos „fait accompli” vagy éppenséggel „coitus interruptus”, valami mindig úgy fog történni, hogy elölről kezdődhessék egy történet – még ha oly rövid lesz is, mint Somos Juci boldogsága vagy Bede Zolika élete –, mert a megszűnt lehetőségek mindig folytatódnak valaki sorsában – lett légyen akár frusztrációkként is, mint ahogy változik át Vasile Lupu esetében is Ștefănescu önkéntelen tiltakozása végzetes, hatalomellenes lázadássá.

 

Farkas Géza alkoholba próbálja fojtani csalódásait, de a világot is, Ștefănescu meg igyekszik az elnyomottság és a megaláztatás végső stádiumában is fellépni a káosz irreferencialitása ellen.

 

Szávai regénye a címben jelzett és ironikusan értelmezhető világirodalmi kötődései mellett újraszövi az életművet is – korábbi regények (Aletta bárkája, Múlt évezred Marienbadban, Kivégezzük nagyapádat stb.) motívumai átértelmezve, a prózavers sorai közé tördelve fedik fel magukat a figyelmes olvasók előtt. És amiatt szükséges figyelmes olvasónak lenni, mert, amint azt Herbert Quain (Szávai több írásában vissza-visszatérő, játékos alteregója) felbukkanása óta tudjuk, a végzetes dolgok is mindig csak parciális brutalitásra képesek – az élet, amely eredhet akár gyöngéd egymásra találásból, akár alpári módon elkövetett aktusból, valamiféleképpen mindig felülírja a széteső szövegek segítségével teremtett, a legkisebb következetlenségnél már irreferenciálisnak bizonyuló világunkat, és lehetőséget ad újabb, önmagunkban vagy másokban, vagy mások álmaiban történő elvesztődésekre. Könnyű eltévedni Szávai köteteiben – főleg akkor, ha, amint az előbb említett Quain is kijelenti: hiába lapozunk vissza, mert ott már nem az van, amit olvasni véltünk korábban!

 

Írónk atipikus, posztironikus és pre­textuális regényei kegyetlen, igazságtalan, ösztönökbe, illetve azok bizarr rituali­zálá­sába ölt világokról szólnak – a Makámaszútra meg talán a legbosszantóbb olvasmány mindezek közül, mert nem nyújt cseppnyi feloldozást, cseppnyi menekvési lehetőséget sem – ha nem vigyáz, az olvasó a kételyeivel együtt ott maradhat a vaskos kötet borítói közé szorulva…

 

 

 
Szávai Géza: Makámaszútra. Kisregények és nagyregények az ideiglenes emberi érintkezések zónájából. Pont Kiadó, Budapest, 2016.