Történet a történetről




Bő nyolc-kilenc évvel ezelőtt, valamelyik este Váradi Nagy Pál elkezdett nekem Urbiáról mesélni. Akkoriban sokat találkozgattunk, ültünk valamelyik kolozsvári kávéházban, és kísérletezgettünk, leginkább a líra területén. Írtunk négykezest, alapítottunk irodalmi kört is. És sokat vitáztunk, leginkább, természetesen, élet és halál nagy kérdéseiről. Megosztottuk olvasmányélményeinket és történeteinket, nem utolsósorban halálközeli élményeinket. Pontosan emlékszem ez utóbbira: Ahol ő a semmivel találkozott, ott én a mindennel. Legalábbis így fogalmaztuk meg egymásnak akkor. Ha el akarom helyezni Urbiát (és Linnát), valahol itt helyezném el: a kettő között. Ahogy Balázs Imre József írja a fülszövegben: „ebből a között a fontos.”
 
A kötetről (VNP: Urbia, JAK-Prae.hu-Korunk, 2012) már megjelent jónéhány recenzió és kritika, kerülöm az ismétlést. A történelmen, a romokon, a mindennapi részleteken, az örökségen és a megfoghatatlan jelenidőn, a szabadságon és a szabadság illúzióján, az összemosott időzónákon és a tarkovszkiji ködön, a délibábként lebegő „boldog időkön” túl számomra elevenen él ez a minden-semmi ellentét a kötetben. Ami talán nem is ellentét. Inkább találkozás. Forrasztótégely. Úgy képzelem, eféle forrasztótégelyben jön létre minden történet, amennyiben a történettel kezdődik az élet. És persze a halál is. A minden és a semmi. A látható és láthatatlan részletek. Ezért nem lehet eldönteni, hogy akkor ez utópia vagy disztópia, csak ennyi volt, egy délibáb, vagy jóval több, a könyvön és korán is túlmutató látomással állunk szemben.
 
Mert ezek a különféle szemszögből elmondott történetek egy olyan világot sejtetnek és járnak körül, amit a fantázia szült. Illetve a valóság (de mi is az?). Vagy a történelem. A diktatúrák. A technikai fejlődés. Ha azt mondanánk, hogy a fantáziának ehhez semmi köze, akkor is igazunk lenne. Nehéz eligazodni ezeken a történeteken, és nem is (volna) szabad. Véleményem szerint korántsem az eligazodásról szólnak. Nem a tisztázásról úgymond, mégcsak nem is a múlt (most mindegy, hogy személyes vagy kollektív értelemben) tisztázásáról, ha sok szó esik is a múltról, hanem inkább magáról a történetről. Annak részleteiről, elevenségéről, légzéséről, keletkezéséről. És ezt nem valamiféle elvont értelemben mondom. Adott egy nagy történet, és szemtanúi lehetünk, hogyan is képződik, éli mindennapjait, és tart valamerre. Hogy merre, nem fontos. Megismerjük közelebbről egyes allűrjeit, hóbortjait, arcait, akár egy kollégát a munkahelyen, de mégis annyi minden rejtve marad előttünk. A maga módján beszél, kitárulkozik, egy bizonyos fokig. Megtudunk pár sötét titkot, meghallunk egy-két pletykát, babonát, ezt-azt, amiből levonhatunk következtetéseket a magunk számára, de megítélni nem tudjuk, hiszen lényegében mégis ismeretlen marad. Hogy mi történt valójában? Szó sincs ilyesmiről. Nem köti az orrunkra. Mint minden valamirevaló kollégának, neki is van magánélete, és ragaszkodik is hozzá.
 
Mi marad a történet után? Semmi. És minden. Ha egy történetnek vége, és én még itt vagyok – amennyiben valamiféle nyomot hagyott bennem – már csak bennem élhet tovább, az értelmét csak magamban kereshetem. Én döntöm el, mit kezdek vele. Amit megosztok, az már nem ugyanaz a történet. Az már az én kezem nyomát viseli. Számomra ez Váradi Nagy Pál első kötetének legfőbb erénye: a történet történetét meséli el annak egyes mozzanatai, kivonatai által, amik fennmaradtak „azokból az időkből, amikor a dolgokat rendesen megcsinálták.”
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter