Történetek egy kifordult világról




keresztanya
 
A Magyar Napló 2006-os pályázatára írt, immár harmadszorra kiadott kisregényben akkor és most áthidalása történik egy beszédes kedvű öregasszony történetei révén. Világháború, kommunizmus, rendszerváltás, „gyöttmentek” bontják meg a prototipikus magyar kisközségnek, Zsanócnak az eredetileg zárt társadalmi rendjét, és formálják át egész világát. Szomor Veron – helyüket egyéni novellákként is megálló – történetei nemcsak ennek a folytonos változásnak a narratív dokumentálásai, hanem ugyanakkor az új jelenségeknek a megértésére irányuló, olykor babonásságtól sem mentes kísérletei.
 
„… talán azóta már ott röhögik együtt ezt a kifordult világot” – mondja Veron elhalálozott férjéről és annak orosz fogságbeli bajtársáról. Ha a megrázó történelmi események le is jártak már, az „új idők” egyre több, nehezen emészthető változást hoznak a falu életében. Veron például sehogy sem tudja megérteni, miért engedik el a szülők gyermeküket Hollandiába focizni; a politikai élet egymás ellen fordít két családot, így Zsanóc egy modern Rómeó és Júlia-történet színterévé válik, ahová a falubeliek szerint esetleg az RTL-Klub is eljönne riportot készíteni a verekedésről; szenzációéhség veszi körül az Európai Unióba való belépés tiszteletére emelt vasszobrot is, amelyet a falu „szófosó Karcsinénak” csúfol majd, s erős ellenszenvvel fogadják az új olasz pizzázót: „Minek ide olasz étterem, hát főznek minálunk az asszonyok”.
 
Ehhez hasonló eseményeket ismer meg az olvasó a majdnem nyolcvanhét éves Veron néni egyes szám első személyű elbeszéléséből. A kötet fülszövege szerint Veron „az ideális adatközlő idős asszony”, ragaszkodó, de nem érzelgős, őszinte, beszédes kedvű, ha el is kalandozik vagy épp messziről kezdi egy-egy történet felvezetését, hamar visszatér a tárgyra. Mindenhez hozzáfűzi a véleményét, csodálkozását vagy éppen nemtetszését őszintén kinyilvánítja, gyakran humoros formában („… de hát a mi szabadság szobrunk se igen tetszik ottan Pesten, mert éppúgy fest, mint aki egy nagy harcsát fogott, aztán készül eladni a piacon”), miközben gondolkodásmódjának a hátterében végig ott van a falu mentalitása („de mit szól a falu, hogy leülök egy gyöttmentnek”; „Hát minálunk, ha az ilyennek híre ment, szájára vette a falu”; „Gyanakodtunk is rá, mert hát milyen dolog, hogy valaki vénember létére átköltözik a világ túlsó végére…”; „még csak az kéne, hogy kiderüljön, bolond van a családunkban, hát hogy nézne ránk a falu”). Veronnak két fő funkciója van a regény cselekményvezetése szempontjából: keresztanya és emlékező. Előbbi szerepe azt teszi lehetővé, hogy nagyon sok falubelinek a titkába beavatódjék, hisz szinte mindenki, akiről beszél, rokona, komája vagy keresztgyermeke; ezért elsősorban az ő személye az, ami összetartja a külön történeteket. Mint „emlékező” pedig nemcsak érdekes sztorikat ad át, hanem ezeket egy néhai közös mentalitás, értékrend és világlátás szűrőjén keresztül őrzi és továbbítja; ő a falu emlékezete is.
 
A változások érzékeltetésére több technikát alkalmaz a kisregény. Elsősorban Veron néni beszéltetését: az ő megjegyzései hozzák létre az összehasonlítási alapot a múlt és a jelen között: „nem így nézett ki a falu régen, nagyon nem így”; „semmit nem hívnak úgy, mint annak előtte”; „gyülekeznek a fecskék, bár ebben a bolond világban azok se úgy járnak, mint régen.” A falu átalakulási folyamatára utalnak a fejezetek alcímeként zárójelben szereplő régi és új utcanevek („Birkás utca, majd Petőfi utca 7.”), de a világ változását érzékelteti a nyelvezet is. Veron néni nem beszél tájszólásban, legalábbis csak néha jelöl egy-egy szó írásképe a standardtól eltérő kiejtést („szélire”, „csuda”, „gyöttment”, „innét”, „gimnáziom”, „végin”), valamint egyes szófordulatok érezhetők táji jellegűeknek („uram bocsá’”, „direkt Pestről”, „bekumtam a számat”, „rám mérgedtek meg”), de jellemző módon az új szavak, kifejezések mindegyikét következetesen hibásan mondja („milinium”, „vissza­piratizálták”, „impozáncs”, „asz­té­ka”, „rosszizmus”, „internecc”, „a Maff fia”, „portfólia” stb.), s ez a humor egyik forrása is. Nagyon élvezetesek továbbá rendkívül plasztikus hasonlatai, amelyek egyszerre teszik színessé történeteit, és fejeznek ki olykor értékítéletet. Az egyre több kivándorlóra például azt mondja, hogy „úgy meg vannak ezek már bolydulva, mint a vöröshangyák”, a polgármesterről meg hogy „a rospicot volt független, úgy függött a pénzén, mint a Nacsa cigány a harangkötélen”, az oroszok pedig úgy beszélnek, „mintha gurguláznának valamit a szájukban”.
 
Legtöbb éles beszólása arra irányul, ami más, nem megszokott a zsanóci mindennapokban, s általában ez a másság az, amely a kisregény világában a konfliktusok elindítója. A rendkívüli, egyáltalán nem idillikus falusi történetek azokkal esnek meg, akik máshonnan jöttek: Csalános Jóskát, aki „kottont vagy mifenét” adogatott a legényeknek, „a falu is lassacskán elfogadta (…) minden bolondságával együtt”, de mikor egyik védence kirabolja és elszökik tőle, bánatában meghal; Zsanóc Júliájának családja is „gyöttment”; Csermák Janó a tökéletes férfiú, a közösség hamar befogadja, de felesége belebolondul erősödő rögeszméjébe, miszerint férje csakis egy robot lehet. Másképp viselkedik az olyan lány is, aki ki szeretne törni a falusi létből: Orsós Huanita fotómodell szeretne lenni, de eladják prostituáltnak Svájcban, Zsoltáros Nemes Juci pedig kihívó viselkedésével rég megbotránkoztatta a falut, s miután elcsalta Olaszországba a szent életű Konrád atyát, visszatér olasz barátaival éttermet nyitni.
 
Egy ilyen felsorolás alapján úgy tűnhet, hogy az írónő kísérleti céllal be-bedobott egy-egy rendbontó tényezőt, hogy mindenféle tematikájú rendkívüli sztorival feldúsíthassa fiktív világát, de korántsem ez a helyzet: sikerül olyan hiteles helyzeteket kitalálnia, amelyek révén egy Veron-féle idős asszony szembesülhet ezekkel a dolgokkal, és spontán, naiv, legtöbbször rosszalló és elutasító, de őszintén saját véleményét megfogalmazhatja velük kapcsolatosan. Tulajdonképpen azt a folyamatot szemlélhetjük, amelynek során a nyolcvanhat esztendős öregasszony „hagyományos”, mélyen vallásos (de babonás is) gondolkodása integrálni próbálja a kívülről, a modern nagyvilágból beáramló, szinte megemészthetetlen mennyiségű újdonságot. Így átértékelődhetnek az egyes történetek, például a robot-férjétől rettegő paranoiás asszony története akár a technológiával szembeni kételyeink metaforája is lehet.
 
Veron néni tehát szemlélő, megfigyelő, elbeszélő, értelmező; az utolsó három fejezetben azonban fokozatosan, mintegy koncentrikus körökben a keresztanyára, vagyis saját személyére terelődik a figyelem: előbb férjéről emlékezik meg, annak oroszországi fogságáról s arról, amit hazatérve a tapasztalatairól mesélt, majd „egyszeri eltévelyedését” gyónja meg az olvasónak, amely tulajdonképpen csak majdnem-eltévelyedés; az utolsó fejezet pedig Szomor Veron életrajzi adatait tartalmazza. „Ellátom én a házat, meg ülök a kertben, aztán gondolkozok, ilyen vénasszony már amúgy is csak emlékezni jó” – olvassuk a mű elején, s a zárlat mintha ezt a kijelentést cáfolná, vagy legalábbis azt sugallná, hogy fontosak, és fontos emlékezni az ilyen „emlékezni jó” vénasszonyokra. Végsősoron nemcsak egy keresztanyáról és adatközlőről van szó, hanem egy/az emberi sorsról is.

 

Kiss Judit Ágnes: A keresztanya. Szomor Veron történetei. Magyar Napló, Budapest, 2013.