Tréning




Matei Toșa: Objects From My Memories nr. 35: Killing Time

 

Úgy kezdődött minden, hogy fejembe vettem: rendőr leszek. Nem tudom, mi ütött belém, talán az egyenruha, a hatalom, a jó kereseti lehetőség csábított, mert hát milyen az ember húszévesen?! Igaz is, mindez közel tizenöt éve történt, eddig senkinek nem beszéltem róla. Most sem jókedvemből teszem.

 

Szóval: beiratkoztam, sikeresen túlestem a felvételit jelentő fizikai állóképesség-vizsgán. Nem olyan nagy kunszt 4 perc alatt lefutni az ezer métert, 1 perc alatt csinálni húsz fekvőtámaszt, és hasonlók. Felvettek, na. Azt elfelejtettem mondani: nem akartam én rendőrtiszt lenni, nem akadémia volt ez, csupán féléves gyorstalpaló, minek utána beültetik az embert egy autóba, s kiküldik például forgalmistának.

 

Nos, a sikeres felvételi után (el voltam szállva magamtól, máris rendőrnek éreztem magam) elküldtek a fővárosi kiképzőközpontba. Nem tudom, miért pont oda, úgy látszik, ez volt a végzetem. A megyénél is zajlott képzés, csak kisebb léptékben, és ott éppen nem volt hely, vagy mit tudom én. Szóval, be a fővárosba. Vagy húszan verődtünk össze, hozzám hasonló szépreményű taknyoncok. Csakhamar kiderült, ez nem katonaság, nincs újoncszívatás és hasonló szekálások. A kiképzőtisztünk azért szigorú volt, de látszott rajta, csak meg akar tanítani nekünk dolgokat, igazából partnerként kezelt.

 

Harmadik hónap után már egyenruhába öltöztünk, és beosztottak egy-egy rendőr mellé járőrözni. Persze, csak tanuló jelleggel, fegyvert például nem kaptunk, és a rendelkezés szerint sem az igazoltatásban, sem más esetleges bevetésben nem vehettünk részt. Egyelőre. (Rendelkezés ide vagy oda, én a második napon már közúti ellenőrzést végeztem. Na, de nem ez a lényeg.) Rövidesen S. százados mellé kerültem, éjszakai műszakba. Kurvázni. Minden tanonc ide kívánkozott. Sorshúzással döntöttünk. Úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát… Jártuk az utcalányok által frekventált városrészeket, igazoltattuk, felszólítottuk őket a köztér elhagyására, elvileg bírságot is róttunk ki, szóval, mindent megtettünk, hogy illegális mesterségük gyakorlásáról leszoktassuk őket. Mondom, elvileg. Nem tudom, mikor, hány éve/évtizede alakult ki annak praxisa, hogy igazoltatás esetén az utcalány egy gyors menettel, többnyire egy diszkrét szaxival „vásárolja meg” (ideiglenesen) mentelmi jogát, mindenesetre nekem nagyon tetszett az eljárás. Azt mondtam magamban, már ezért megérte rendőrnek jelentkezni, és a fővárosba kerülni.

 

S. százados, kemény, bikanyakú, darabos harmincas, mondhatni, sportot űzött a dologból. Tudta, hol kell félrehúzni a járőrautóval, az éjjeli lepkék is tudták, mi az úzus, a rendőrkocsi két szembe nyitott ajtója közt letérdelve egy-kettőre letudták a penzumot. Amikor először mentünk, azt mondta, sajnos a rendelkezés szerint nekem tilos az igazoltatás. Már éppen kezdtem háborogni magamban, amikor észrevettem, hogy kajánul vigyorog. Kisvártatva megveregette a vállamat, és azt mondta, ne félj, a legpuhább szájúakhoz viszlek. Nekem azelőtt kevés dolgom volt lányokkal, kissé szemérmes voltam. De ez egészen más volt. Semmi gátlás, semmi szégyenérzet. Olyan egyszerűen ment minden, és olyan gyors! Csak kivetted a szerszámodat a sliccen, és odatartottad. Többnyire kivénhedt, lestrapált kurvák voltak ezek (fiatalabb korukban biztos voltak jobb helyeken is, vetkőző bárokban, ilyesmi, aztán, ahogy öregedtek, kiszorultak az utcára), de klintonozni úgy tudtak, olyan rutinnal, hogy… Néhánynak már a foga is hiányzott, de azért úgy rád tapadt, a gerincvelődet is majd kiszívta… Olyan éjszaka is volt, hogy négy-öt akció is összejött. Versenyeztünk a századosommal, hogy ki bírja tovább… Mit mondjak, egyikünk sem vallott szégyent… Izzott, robbant bennünk a tesztoszteron.

 

Szóval, gyöngyéletem volt, na. Más természetű ellenőrzésekből olykor egy-egy karton cigaretta, és egy-egy üveg jó minőségű pia is került. A további kiképzést, az erőnléti és lőgyakorlatokat letudtuk, szabadidőnkben pedig azt csináltunk, amit akartunk. Nagyokat ettünk, piálgattunk, meséltük az élményeinket, és készültünk a következő bevetésre. Heti három éjszaka. Úgy éreztem, többet is kibírnék.

 

Tán egy hónapja se tartott még ez a gyöngyélet, amikor a legmenőbb kereskedelmi tévéadón riport jelent meg, hogy vajon miért van a fővárosban annyi utcalány, amikor törvény tiltja működésüket, és a rendőrség elvileg fel is lép ellenük. Elhangzottak ilyen-olyan célozgatások. Természetesen (szerencsére) explicit képanyag nélkül. És milyen a média: szeretik felfújni a dolgot, szenzációt csinálni. Másnap már a másik csatorna esti főhíreiben is ez volt a központi téma, még több célozgatással; a korrektség jegyében megszólaltatták a főkapitányt, aki próbálta védeni a mundér becsületét, elmondta, hogy beosztottjai rendszeresen rónak ki bírságokat az utcalányokra, de egyebet nem tehetnek. Másnap minden egységhez, őrshöz ment a drót, hogy tessék odafigyelni.

 

A századosom morgott egy ideig, hogy a franc a rohadt tévéibe, azokra a kurvákra ott mindenkinek szüksége van. Egy-két jegyzőkönyvet a következő bevetésen tessék-lássék ki is állított, és a lányokat elzavarta, de aztán azt mondta, nem tölti az idejét irkálással, ezek a bírságot úgysem fizetik ki, inkább visszatér a régi módszerhez, az mindkét fél számára jobb. Nekem valamiért rossz előérzetem támadt, kértem, legyünk körültekintőbbek. Legalább vigyük be az őrsre a lányokat. A százados leintett, hogy az felesleges komplikáció. Csupán annyi óvintézkedést volt hajlandó foganatosítani, hogy egyszerre csak egyikünk igazoltasson, a másik tartsa szemmel a terepet. Úgy tűnt, a módszer be is válik. Kissé körülményesebben, de kezdett visszatérni az élet a régi kerékvágásba.

 

Aztán egyik éjjel, amikor épp a százados igazoltatott, én pedig őrködtem, a közeli fáról valami mozgolódást véltem hallani. Meghűlt a vér bennem. Közelebb léptem, és hát egy fiatal srác kandikált ki az ágak közül, kezében fényképezőgéppel. Nem tudtam eldönteni, valamelyik tévécsatorna megbízásából dolgozhat-e, vagy hobbiból lesifotóz, de végeredményben nem is volt lényeges. A rendőrautó szerencsére takarta valamennyire az akciót, az utcai lámpákat pedig árnyékolta a fasor lombozata, így a homályban vélhetően nem tudhatott túl jó minőségű képeket készíteni (bliccet természetesen nem használt), de olyanokat talán igen, amelyeken felismerhetők legyenek a körvonalak, és hogy mi történik. Ha egy ilyen kép kimegy a médiába… Belegondolni se mertem. Rámordultam a srácra, hogy mi a francot csinálsz te ott?!, nem válaszolt, hanem sebtében kezdett lekászálódni, hogy kereket oldjon. Ekkor eszmélt fel a századosom, mi van, te?, kiáltotta, egy fotós!, szóltam vissza elhaló hangon. Tudtam, hogy meg kéne fogni, és elszedni a gépét, de az erőm elhagyott. A százados ellenben nem sokat teketóriázott, sebtében elpakolta a szerszámát, és már ott is termett, pisztolya után nyúlva; állj vagy lövök!, szólt rá a srácra, aki már leugrott fáról, de esze ágában sem volt megállni, futni kezdett, kezében a fényképezőgéppel. Állj, állj!, kiáltotta újra a százados, arca elborult, láttam rajta, hogy egy pillanat alatt lepörögnek agyában a várható következmények, hogy karrierjének annyi, stb.; állj!, kiáltotta ismét, és ujja mozdult a ravaszon. Azt hittem, figyelmeztető lövést akar leadni, de nem, belelőtt hátulról a srácba, az egyet hördült, és eldőlt, mint a zsák. Odaléptem, és megállapítottam, a baj nagy: a gerincét találta el a golyó, kínjában maga alá csinált, még vonaglott, de már vége volt. A százados szentségelt, de volt még annyi lélekjelenlét benne, hogy a fényképezőgépet a földről felvegye, és elrejtse. (Nem is került elő a gép soha, így a képek sem, terhelő bizonyítékként.) A folytatás is olyan gyorsan történt. Mentők, rendőrség, tévé. Nyilatkozatot kellene adnom, de képtelen vagyok, csak habogok össze-vissza.

 

Kórházba kerültem poszttraumás sokkal. Kéthavi kezelés után az orvosok kiengedtek, de a rendőri karriertől határozottan eltanácsoltak, és óva intettek az izgalmi megterheléstől. S. százados pere még zajlott. Egyszer engem is beidéztek, de csak azt az egy mondatot szajkóztam, amit a védőügyvéd a számba adott, és bőszen lobogtattam a kórházi kibocsátóm. Végül az ítélet szerint a századost megfosztották rangjától, de csak két év felfüggesztettet kapott: vallomásában védőügyvéde tanácsára arra hivatkozott, hogy bevetés közben túlreagálta a veszélyt. Hogy milyen veszélyre gondolt…? A fotókról nem esett szó, sikerült az ügyet más irányba terelni. Az igazoltatás részletei valahogy homályban maradtak, a média ezúttal is célozgatott egy ideig, a belügyminisztérium pedig kártérítést fizetett a srác családjának, de azzal aztán elcsitult az ügy.

 

Miután hazakerültem, csak ténferegtem. Ha kérdeztek, annyit mondtam, bevetési baleset. A teljes igazságot a szüleimnek se mondtam el: szégyelltem. (Akkor még. De most már mindent tudnak. Megértenek, és támogatnak a gyógyulásban.)

 

Gyógyszereken éltem. Megpróbáltam munkába állni, de képtelen voltam a kiegyensúlyozott, rendszeres tevékenységre. Rémálmok gyötörtek: én igazoltattam az utcalányt az autó mögött, én lőttem. És ezt olyan gyakran megálmodtam, hogy lassan kezdtem azt hinni, ez a valóság. Aztán újabb sokkhatásként ért, hogy férfiként nem működök. Ez jó egy évre az eset után derült ki, addig nem is közelítettem nőhöz. Ekkor azonban olyan szépnek és romantikusnak indult minden, megismerkedtünk, talált a szó, volt izzás meg minden, de amikor oda jutottunk, egyszerűen nem akart… És következő alkalommal se… Kivénhedt, fogatlan, hamuszínű arcú utcalányok képei kavarogtak a fejemben, fülemben ott visszhangzott a lesifotós halálhörgése. Így hát az alig bimbózó kapcsolat gyors, kínos véget ért.

 

Depresszió, világfájdalom. Szüleim valahogy tartották bennem a lelket, etettek, rendeztek. Néhány év úgy telt el, szinte nem tudnék számot adni róla. Aztán anyám biztatni kezdett, menjek ismét orvoshoz, pszichológushoz, akármihez, de valamit kezdjek immár magammal. Pszichiátrián voltam már eleget, több gyógyszert nem akartam szedni, valami alternatív megoldás kellett. Így jutottam el S-hez, a pszichotréneremhez. Amikor ajánlották, először hallani se akartam róla, már csak azért se, mert úgy hívják, mint a századost… De meggyőztek, hogy profi, érti a dolgát. Fenntartásokkal, de felkerestem. Ennek immár ötödik hónapja. Azóta hetente kétszer szeánszolunk. Lassan kezd visszatérni belém az életerő. Lassan képes leszek szembenézni a múltammal. Kimondani, leírni, megmutatni: ezek a kulcsszavak. Meg akarok gyógyulni, nem akarok öngyilkos lenni, mint a százados! (Milyen kemény ember volt, és hogy odalett! Haláláról a volt „kollégák” értesítettek. Lehidaltam. Temetésére nem bírtam elmenni.)

 

Azt kérdik, nem szégyellem kiteregetni a múltamat, hogy más csámcsogjon a szaftos sztorimon? A bűnnel titkon együtt élni nagyobb szégyen, mint azt bevallani. Azt mondják, vigyázzak, ne legyek kegyeletsértő. S. búcsúlevelet írt, őszinte megbánással beismert mindent, tehát nem én „leplezem le”. Azt mondják, vigyázzak, ne kompromittáljam a rendőrséget. Ami volt, rég volt! A mai rendőrség egészen más! Ma már utcalányok sincsenek, de ha mégis, nem úgy igazoltatják őket a rendőrök, mint mi, de nem ám! A mai rendőrök a sziklaszilárd erkölcs megtestesítői.

 

Azt kérdik, nem tartok attól, hogy eme írás alapján a bíróság újra megnyitja a dossziémat, és elítélnek például hamis tanúzásért? Ha oda jutunk, azt is vállalom! A pszichotrénerem szerint egyébként nem kérhetnek számon rajtam semmit, mert úgymond, nálam egy kicsi baj van az emeleten… Mint általában mindenkinél, ki írásra adja a fejét.

 

Lassan végeztem. Mindjárt megnyomom az Entert, és fellövöm ezt a szöveget az éterbe, hadd olvassa mindenki. Onnantól már nem én számítok, csak ezek a sorok. És ez olyan jó. Könnyítek magamon. Úgy, de persze egészen másként, mint egykor.