Trianon, a képeskönyv




 

Az, hogy a történelmi Magyarország szétdarabolását szentesítő békeszerződés századik évfordulójára sem készült el az a bizonyos „nagy” Trianon-film, amelyet oly sokan – jogosan – vártak, tulajdonképpen nem baj. Azok az alkotások, amelyek vállalásuk szerint afféle hivatalos reprezentációjuk kívánnak lenni egy történelmi korszaknak, folyamatnak, netalán eszmeiségnek, és ehhez sikerül pénzt, paripát, fegyvert szerezniük, általában nehezen kerülik el, hogy az éppen regnáló politikai kurzus önlegitimáló szándékkal használja fel őket. Viszont nagyon is bosszantó az el nem készült Trianon-filmek hiánya, hiszen ha van olyan téma, amelynek mozgóképi feldolgozása a nemzeti önismeret szempontjából fontos lenne, az pont Trianon. Ennek okai sokrétűek, nem érdemes beleesnünk a leegyszerűsített világmagyarázatok és ideológiailag motivált összeesküvés-elméletek csapdájába: a téma érzékenysége, a változó társadalmi-politikai viszonyok, a pénzügyi tényezők mind közrejátszanak ebben (a Filmtettnek volt egy alapos összeállítása1 erről).

 

Van azonban egy másik kérdés: mit is értünk „Trianon” alatt? Ez a fogalom a magyar kollektív emlékezetben nem pusztán azt a versailles-i épületet, a Nagy-Trianon palotát jelenti, ahol 1920. június 4-én aláírták a Magyarországot területének és lakosságának mintegy kétharmadától megfosztó békeszerződést. Trianon egy állapot, amelynek a szétszakítottság az alapélménye – a film, a maga eszközeivel, épp ennek a különböző aspektusait mutathatná meg, formálhatná érvényes történetekké. A történeten van a hangsúly. Az államhatárok mozgatása, a politikai rendszerek viszonylag gyors váltakozása mély nyomot hagytak családok tíz- és százezreinek életén, számos viszontagságot, fájdalmat okozva, és ennek a lezár(hat)atlan folyamatnak egyaránt voltak tragikus és katartikus pillanatai; az irodalom elkezdett már beszélni ezekről, a film kevésbé. Trianon-filmek persze készültek, de többnyire dokumentarista, esetenként propagandisztikus jelleggel, játékfilmekkel viszont gyengébben állunk. Pedig rengeteg téma kínálja magát, a személyes és családi sztoriktól a fronttörténeteken át a menekültkérdésig, műfaji tekintetben is elég széles a skála; jellemző, hogy a talán legjobb film ebben a témakörben – Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című keserédes huszadik századi családtörténete – nem is nevezhető a szó szoros értelmében „Trianon-film”-nek. Mindenesetre: szerencsésebb lenne a „kis történetekre” fókuszálni a „nagy történet” keresése helyett: a sok részletből, a magántörténetekből állna össze a „nagykép”.

 

A beszéd – Apponyi a magyar ügy védelmében alkotói nem ezt az utat választották. Választásuk azonban idomul a műfajhoz, amelyben el kívánják mesélni a nemzeti mitológia egyik fontos mozzanatát: a Duna Televízióban – szimbolikusan – június 4-én este bemutatott opusz (amely továbbra is elérhető a közmédia gyűjtőhonlapján, a Médiaklikken),2 az oly népszerű dokufikciós tévéfilmek katagóriájába tartozik, vagyis az élőszereplős, korhű díszletezéssel rekonstruált játékfilmes jeleneteket a dokumentarista, archív felvételekkel és szakértői megnyilatkozásokkal elegyítő alkotás. De vissza a történelmi alapokhoz: a film azt a pillanatot ragadja ki a trianoni folyamat egészéből, illetve dramatizálja, amikor a magyar békedelegáció, szigorú felügyelet mellett, Párizsba érkezik 1920 januárjában, és gyakorlatilag kész tények elé állítják, minekutána hosszú ideig mellőzték Magyarországot az Európa térképét újrarajzoló békekonferenciáról (egyszerűbben szólva: meg sem hívták). A magyar küldöttek mindössze egy napot kaptak, hogy áttanulmányozzák az antanthatalmak feltételeit, és megfogalmazzák ellenvetéseiket a győztesek „ítélőszéke” előtt.

 

A katasztrófa elkerülhetetlen, a magyaroknak mégis meg kell tenni mindent, ami lehetséges, hogy hatásosan jelezzék álláspontjukat, és akár minimális korrekciót is kicsikarjanak – ebből a tragikus ellentmondásból, a lehetetlen heroikus megkísértéséből származik az elbeszélés jól felépített feszültsége. Gróf Apponyi Albert, a magyar békedelegáció vezetője tehát megírja, majd elmondja azt a legendás beszédét, amely a visszaemlékezések szerint az antanthatalmak vezetőire is hatást gyakorolt, a lényegen mégsem változtatott, mert az események természetéből fakadóan nem változtathatott. Magyarán: egy olyan mozit nézünk, amelynek ismerjük a végét, mégis izgulunk.

 

És még inkább izgulnánk, ha az alkotók alaposabban kihasználták volna a történetben rejlő narratív lehetőségeket. A beszéd megírásának, majd előadásának képeskönyvszerűen megelevenedő jelenetei váltakoznak Máthé Áron narrációt megszakító történészi reflexióival, amelyek segítenek ugyan tájékozódni a történelmi tényeket kevésbé ismerő nézőnek, ám a kontextus sokrétűségét, az atmoszférát, a probléma – és nem mellesleg: a karakter – összetettségét alig-alig villantják fel. Pedig Apponyi figurája nagyon is alkalmas egy mélyebb, bonyolultabb karakterrajzra: a korabeli magyar politika doyenje, akit előélete miatt a nyugati hatalmak képviselői nem látnak túlságosan szívesen, aki a nevét viselő oktatási törvénnyel, a lex Apponyival korábban kivívta a nemzetiségek méltatlankodását, aki arisztokratikus tartásával és rátartiságával tiszteletreméltó, de kissé anakronisztikus figurának hatott már akkor is, és aki – nem utolsósorban – a békefeltételek abszurditásának felmutatása, az évezredes Kárpát-medencei magyar kultúrfölény hangoztatása mellett olyasmivel is érvelni kényszerült, amely ellentmondásban állt politikai előéletével és habitusával, amikor a népek önrendelkezésének wilsoni elvére hivatkozva népszavazást követelt a vitatott területeken. (Ablonczy Balázs írja Ismeretlen Trianon című könyvében, hogy a kataklizma gyakran késztette arra a politikai szereplőket, hogy meggyőződésükkel nem egyező érvelésmódra és tettekre ragadtassák magukat.) Ennek ellenére az Apponyi-karakter – Rátóti Zoltán színművészi igyekezete dacára – megmarad a felületes ábrázolás szintjén, a „főgonosz”, Clemenceau francia miniszterelnök pedig kifejezetten papírmasészerű.

 

Csillag Mano filmje egy alapvetően korrekt módon összerakott, de „kötelező háziolvasmány” ízű alkotás, amely céljának végül is megfelel – már csak az a kérdés, mi a célja. A szándék tiszteletet érdemel: de azt a következtetést bízvást levonhatjuk, hogy azokra a filmekre, amelyek a Trianon-traumát a felnövekvő generációk számára is (meg)érthető és befogadható módon mesélik el, még várnunk kell.

 

 

A beszéd – Apponyi a magyar ügy védelmében, színes magyar film, 50 perc, 2020. Rendező: Csillag Mano. Forgatókönyv: Csillag Mano, Kálomista László, Máthé Áron. Történész szakértő: Máthé Áron. Operatőr: Maly László. Vágó: Poós A. Márton. Producer: Kálomista Gábor. Szereplők: Rátóti Zoltán, Dánielfy Zsolt. Gyártó: Megafilm.

 

 

Jegyzetek

1Soós Tamás: Miért nincs egy jó filmünk Trianonról? Filmtett, 2020. június 4. (https://www.filmtett.ro/cikk/miert-nincs-egy-jo-filmunk-trianonrol)

2https://mediaklikk.hu/video/a-beszed-apponyi-a-magyar-ugy-vedelmeben-2/