Túl keményre főtt Budapest




A harmincas évek végén járunk, a német nemzetiszocializmus szele már a magyar fővárosban is süvít, úgyhogy nem véletlen, hogy Gordon Zsigmond (aki ugyan nem nyomozó, hanem újságíró, de máskülönben ikertestvére lehetne a vonatkozó film- és irodalomtörténeti kopónak) egy zsidó lány hullája, illetve annak eltűnése miatt kap szimatot – ez röviden a Budapest Noir. Az új, főleg közönség- (értsd: műfaj) filmekre szakosodó magyar filmtámogatási rendszerben teljesen logikus döntésnek tűnt, hogy egy efféle, közönségsikert elért (értsd „műfaji”) regényből készítsenek adaptációt. S ha az illető műfaj egy tájainkon nem túl gyakori zsáner, annál jobb.

 

Kondor Vilmos azonos című, sorozatindító krimije tehát tökéletes alapanyagnak bizonyult, pláne hogy a címben sötéten villogó noir nem is annyira irodalmi, hanem inkább filmes műfajmeghatározást takar. Mert a film noirok noha gyakran tényleg hardboiled-krimik irodalmi adaptációi, külön zsánerré válásukat nemcsak az unos-untalan visszatérő detektív/nyomozás-tematika indokolja, hanem különleges hangulatuk-városképük, az addigi, tipikusan hollywoodi morális egyértelműséggel való radikális szakítás, valamint a német expresszionizmust idéző, erősen sötét, kontrasztos képi világuk is. Ezért is tűnt eleve érdekes játéknak inkább filmes, mint irodalmi előképeket keresni a főhős, Gordon Zsigmond számára. És valóban, mintha már a könyvben is inkább filmes figura lenne (még akkor is, ha a temérdek adaptáció kapcsán a filmes és az irodalmi sokszor ugyanaz: Sam Spade, Philip Marlowe és társaik, a szűkszavú, szinte mogorván cinikus detektívek, akik már semmitől sem hatódnak meg). S ha már Sam Spade-ből Gordon Zsigmond lett, akkor Chicagóból is lehet Budapest, hiszen az utca éjszakai fényei itt is vetnek legalább akkora árnyékot, mint odaát.

 
 

 

Az már más, hogy fordítva nem működik: Budapestből nem lett Chicago, és nem azért, mert ez a regényben cinikusan el is hangzik, sőt, nem is azért, mert nem is kell Chicagónak lennie. Hanem mert – amint sokadszorra is bebizonyosodik – a magyar zsánerfilmbből sohasem lesz amerikai zsánerfilm, bármennyit is kínlódnak vele. A Budapest Noir készítői ahelyett, hogy (még) jobban kidomborítanák a magyar környezetet (mint például a tokaszalonnát zabáló boncolóorvos), inkább – a film címének szinte ellentmondva – kínosan próbálnak valamiféle steril nemzetközi elvárásnak megfelelni (valahol érthető a nagy kísértés, hiszen Kondor könyvét is lefordították már egy csomó nyelvre, ami nagyszerű ugródeszka lehet majd a film számára az illető országokban). Olyannyira próbálták műfajira – és ezáltal emészthetőre – csinálni a filmet, hogy pont a noir-zsáner legfontosabb elemei hiányoznak (vagy nem működnek jól) a filmben: botrányosan sok jelenet játszódik nappal, de a benti képek sincsenek igazán „noirosra” világítva; meg a femme fatale is szinte teljesen hiányzik (illetve ott bujkál, csak már az első pár percben meghal). Egy noir csak annyira jó, mondhatnánk, amekkora árnyékot vet: a Budapest Noir nem lett elég merész ilyen szempontból, pedig az alapanyag megvolt a regényben.

 

De Szekér András forgatókönyvíró valamiért hozott egy csomó kifogásolható adaptációs döntést: főhősünk a regénytől eltérően már a film elején belebotlik nemcsak az áldozatba, hanem annak szüleibe is, ami kicsit elvehet a nyomozás éléből. Kulcsjeleneteket rendez át, (némely kikérdezés/nyomozás például viccesen könnyen megy; sőt, a könyvben nagyszerűen megírt vidéki kiruccanás élét is elveszi némileg), valamint a főhős romantikus szálát is átszabja (van, amikor jól: a lányból fotós lesz; van, amikor kevésbé: az az érzésünk, hogy csak azért jön haza hosszú idő után külföldről, hogy láthassuk előtte Gordont meztelenül, alkalmi szex közben), de a legsúlyosabb döntések épp a főhős személyét érintik: a kopott kardigánt megtartja ugyan, de a regénybéli diszkrét, majdhogynem értelmiségi firkász-karakterhez képest itt egy macsó, sokszor zsigerből cselekvő, fizikai konfliktustól sem visszariadó pasast látunk, aki az elvárt Humphrey Bogart-féle rekedten selymes orgánum helyett már-már úgy hörög, mint Christopher Nolan Batmanje (aki amúgy a képregényvilág talán leginkább noirosabb hőse – ha már „noirozunk”). Ráadásul a szereplőválogatást is ehhez igazították: Kolovratnik Krisztián macsónak macsó ugyan, de valahogy nem sikerült magához igazítania a figurát (vagy inkább magát a figurához): idegennek tűnik a szerepben, a replikák meggyőződés, finesz nélkül, nehézkesen gördülnek le ajkáról. Egyszerűen nem vált jó „magyar hardboiled-detektívvé”, és ez annál jobban érződik, minél jobban brillíroznak mellette a mellékszereplők: Anger Zsolt, Mucsi Zoltán, de még Dobó Kata is hozzák az elvárt nagyszerű formát, minden jelenetet képesek feldobni jelenlétükkel. Az apró anakronizmusokról már nem is beszélek (habár le a kalappal a díszletesek előtt, a sok steril beállítás közt helyenként nagyszerűen sikerült a két világháború közti Budapest megidézése).

 

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Budapest Noir rossz film lett. Szó sincs róla, nagyon korrekt alkotás: a főhős sótlansága, a dramaturgia kuszasága ellenére is élvezhető, talán még Kondor Vilmos sem fog pironkodni miatta. Csak valószínűleg az elvárás volt egy kicsit nagy: nemcsak az egyik legizgalmasabb filmtörténeti zsánert kellett volna magyarul, magyarra újrateremteni (lám, könyvben sikerült), hanem végre egy nemzetközileg is érdekes, új, magyarul beszélő közönségfilmet is lehetett volna látni – a „műfaji” Saul fiát vagy Testről és lélekrőlt, ha úgy tetszik. Ez most nem sikerült, de a végeredmény akkor sem szégyellendő, sőt, remek kezdet. Főleg, ha tényleg kezdetnek fogjuk fel: Kondor Budapest-ciklusa is hatrészes immár, tehát van még idő behozni a lemaradást.

 

 

 

Budapest Noir, magyar film, 95 perc, 2017. Rendező: Gárdos Éva. Író: Kondor Vilmos. Forgatókönyvíró: Szekér András, Kondor Vilmos. Operatőr: Ragályi Elemér. Zene: Pacsay Attila. Vágó: Fekete Mátyás. Szereplők: Kolovratnik Krisztián, Tenki Réka, Anger Zsolt, Dobó Kata, Kulka János, Mucsi Zoltán, Kováts Adél, Törőcsik Franciska.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter