túlvilág a konyhaköveken




Szilágyi Lenke: Nincs hova menni a piros szőnyegen. A. GYŰJTEMÉNY – Alföldi Róbert fotógyűjteménye jóvoltából.

 

munka – hatodik fázis, memoár

 

 

amikor még Zhé Shi a multi-inter-stb. céggel az északi országban dolgozott, három napos buszozás után megérkeztették egy helyre, ahol non-stop esett az eső, következésképp zölden virult a kert még ősszel is, poshadt volt a szoba és takarítatlan, az éppen elhúzni készülő gondozó pedig ötös számú széles mosollyal vonogatta a vállát, és hogy valamivel ő is elterelje magáról – a mocskos szobáról – a figyelmet, a tulajdonosokra pletykált. többek között azt is elmondta, ezen a helyen három hétnél tovább még senki nem bírta ki. ő a tizennegyedik.

 

félóra múlva ott se volt. a néni lánya pedig egy hatalmas kosárból pakolta ki az egy hétre való, három személynek vett kaját. a gondok ott kezdődtek, amikor Zhé Shi mondta, ő magának vásárol, pont ugyanannyi pénzre, mint amennyire különben is jár neki étel – az ország átlagköltsége szerint, szerződés van rá –, csak éppen nem húst, tejet, sajtot meg kenyeret, hanem azt, ami neki kell. aztán ott folytatódtak, amikor kiderült, a néni lánya azt hiszi, Zhé Shi fogja a sztómát cserélni minden nap. Zhé Shi mondta, a cég neki a gondozói profilt úgy adta le, hogy nincsen sztóma-cserélés. külön rákérdezett, mert ezzel szerződött a céghez: minden típusú pácienst vállal, bármely betegséggel, csak egyet nem: bőr alá menő, nyílt testtel kezelendő szerkezetekhez nem nyúl. a telefonban még odahaza bemondta, KÜLÖN, kétszer is:

 

– nekem kell cserélnem a sztómát? mert akkor startból másik esetre van szükségem. önök tudják, benne van a profilomban, sztómát, katétert és hasonlókat nem kezelek.

 

– nem. nem, dehogy, a sztómát minden nap a helyi szociális gondozók cserélik.

 

csakhogy a helyi szoc-gondozókat külön fizetni kellett, és a néni lánya úgy akarta, hogy minden-az-egyben pakettet kapjon Zhé Shivel. alias teddy bear takarítónői funkcióban + szoc-gondozói feladatok. Zhé Shi mondta, nem. néni lánya futott a céghez – mármint a képviselethez. végül a harmadik gond akkor jött, mikor tacitum a család elvárta, hogy a néni férjét is. ami szintén nem volt benne a szerződésben.

 

ezek a gondok csak a családnak voltak gondok, mert Zhé Shinek más gondjai voltak. ő tudta kezdettől, és eszébe se jutott meggondolni magát: bőr alá nem nyúl, nyílt sebet nem érint, neki a saját étel kijár, és csak egy személyhez szerződtették, még akkor is, ha kettő van a házban.

 

Zhé Shi gondja: 1, a dohos szoba volt az 1000%-os esőben, 2, a nettelenség, azaz nem lehetett senkinek írni – márpedig a telefonján minimum az összeg, és a cégnek sürgősség esetén pötyögni fontos, 3, legsürgősebb: TV!

 

a két öreg, mindkettő dement, reggel 11-től éjjel 3-ig tévézett, olyan hangosan, hogy a ház falai dübörögtek.

 

a szomszédok nagyon toleránsak lehetnek, vagy az ő falaik vastagok és ők is hangosan tévéznek. Zhé Shi három napja nem aludt már, mire a házhoz megérkezett, ezzel jár az 1000-nél több km-es külföldi utazás, ha hozzászámolja a készülődést. és ha hozzászámolja az inszomniás éjszakáit, akkor a naptárában az az esemény, amikor utoljára jóízűen kialudta magát. ez valamikor évekkel ezelőtt, egy nyáron volt. különben csak félórák jutottak neki, ha például hegyszorosba ért a vonat, erdő és folyók közé…, ezt mindennél jobban látni akarta, de nem tudja, miért, pont ilyenkor csukódott le a szeme. dehogynem tudja: mi kell az alváshoz? – hogy otthon érezd magad. Zhé Shi az erdők közt, a vizekkel volt otthon.

 

a második este már fel voltak borzolódva az idegei. ez az ötödik nap, amikor nem aludt. ilyen egyszerű, értitek? nem aludt. semmi egyéb hatás, csak nem aludt, és a világ kihullt a fejéből és a dolgok kezdték nem érdekelni. dehát dementekkel – orvosilag megállapítva – mit beszélj? erre tapasztalatilag csak akkor jött rá, mikor felment a luxusosan berendezett nappaliba, ahol a plüsstakarón a két öreg veszekedett, melyik csatorna legyen, és mondta:

 

– késő van és szeretnék aludni. holnap lehet folytatni.

 

lement az alsó emeletre, becsukta saját ajtaját és a dohszagban azon töprengett, mit fog írni a cégnek.

 

ez sürgősségi eset, mert ha még egy ilyen éjszakája lesz, szétpattannak az idegei. azzal biztatta magát, a kimerültség a legjobb altató, aludt ő már gyorsvonatban, ami rázott, nyílt tereken, szikla mögött, buli közepén, csak kimerül most is. de a tévé üvöltött, a harmonika és a keringők mentek, a falak rezegtek és Zhé Shiben elszakadt a türelem. anélkül hogy egy gondolata is lett volna közben, vegytiszta ösztönnel felment a lépcsőn, kikapta az öreg kezéből a távirányítót, megnyomta a piros gombot:

 

– túl sok, és túl hangos.

 

aztán lement vele a földszintre, a távirányítót bedobta az első fiókba – úgyse fogja megtalálni senki, és kulccsal bezárta a saját szobája ajtaját. éjjel egy óra volt. nemsokára dörömböltek. az öreg 95 éves lejött és hörgött az ajtó előtt, rázta a kilincset, Zhé Shi félóráig bírta, akkor kinyitotta:

 

– aludnom kell. holnap beszélünk.

 

– az én házamba többet be nem teszi a lábát! – mondta az öreg hadonászva és nyomulva a szoba belseje felé.

 

Zhé Shi gallérjánál felemelte és kirakta az előtérbe. aztán becsukta és bezárta megint az ajtót. ha nem védekezem, holnapra három beszámíthatatlan ember lesz a házban. vagy kettő és egy hulla.

 

éjjel háromkor még zakatolt az öreg. fél négykor sikerült elaludnia.

 

reggel hétkor kelt saját magának, mert munkaideje nyolckor kezdődött. hogy mindent előkészítsen a néninek, akit kilenckor kell költenie. fél kilencre asztalon állt a reggeli, Zhé Shi nem evett semmit.

 

kinyitotta a konyhaajtót, amely az erdőre eső kertre nézett. két extrakövér fekete macska megállás nélkül nyávogott, hogy engedjék be, aztán befutottak, de megsimogatni nem hagyták maguk. a kert le volt kövezve, néhány plasztikszék állt a kihúzott vászontető alatt. a fáradság majdnem egyenletesen oszlott el Zhé Shi egész testében, és már annyira megtöltötte, hogy kezdte nem érezni – nem érezni semmit. tudta, hogy ma a család jön, és reggel az lesz az első dolguk, hogy cirkuszolni fognak, az öreg is cirkuszolni fog, a cég cirkuszolni fog, és hogy ez kitűnő alkalom panaszt tenni ellene, amit nem szalasztanak el, mert a cég politikája szerint az alkalmazott ellen tett panasz esetén 15% kedvezményt kap a kliens, azaz visszafizetik neki a gondozás díjának 15%-át. ez esetenként 500 pénz, hát hogyne kapnának rajta a családok, akik rendszerint a legolcsóbb tejet, legolcsóbb tojást és legolcsóbb kenyeret választják, amikor Zhé Shivel együtt mennek?

 

kinyújtotta a kezét, nyújtózni. csak néhány másodpercig tartotta úgy. elfelejtett lélegezni és a következő pillanatban már csak azt tudta, hogy valami megállt, nincs elég vér, nem jön a vér fel. anatómiailag kb. ez történt: Zhé Shi szíve felért egy élőhalottéval, a másfél éves inszomnia és öt napos majdnem teljes alvatlanság esetén épphogy működött. azt a kis mennyiségű vért, amit képes volt pumpálni, mindezidáig Zhé Shi feje használta fel. mivel nem mozgott – buszon nincs hol, a táskából kipakolást és konyhában álldogálást nem számítja mozgásnak –, az izmoknak nem kellett annyi vér. most elég volt egyetlen mozdulat, amikor a nyújtózás miatt a vér a hátba ment – hogy sehová máshová ne jusson elég. se szív, se vér, Zhé Shiben majdnem nem volt élet. érzetileg meg ez történt: FADE. érezte, amint a lábai elzsibbadnak, lélegezni lélegzett, de a levegőt már nem érezte, aztán már nem érzett semmit. leesett a kövekre, arccal lefelé, az elején még tudta, hogy a szája és az arca véres, és nem tudta kifogni magát, mert a kezeiben az izmok nem működtek. mondja, hogy elájult? röviden. utólag négy másodpercnek nevezte el ezt az eseményt, amely annyira más volt, mint életben lenni. több nem lehetett néhány másodpercnél, mert az agy nem bírja ki friss vér nélkül sokáig. lélegezni lélegzett, biztos, csak épp nem tudta. utólag négy másodpercnyi időnek érezte, de soha nem fogja megtudni, kívülről, a szokott időben mérve, mennyi volt.

 

nem történt semmi. nem látott semmit. nem érzett semmit. csak egy volt félelmetes: ez a hely, ez az állapot, amiben így volt, egészen más volt, mint az élete. hátul az agyban, amely nem halt meg egy pillanatra sem, no motionban persze működött az ösztön, felállni minél hamarabb, magához térni, megmosni arcát, megrázni lábait stb. de az, amibe így került, éppen az, ahogyan a halál kezdődik. nincs több keringés, nincs több vér, nincs több lélegzet a vérben. és az amit így érzett, idegen volt, egészen. gondolat nincs, mert nincs mi gondoljon, nincsen működő test. érzelem nincs, mert nincs mi érezzen, a szubsztanciák rá megszűntek – legalábbis pillanatnyilag – működni. és utólag azon csodálkozott – mert abban a pillanatban nem tudott csodálkozni –, hogy ebből az életéből semmi, de semmi, egyetlen egy pillanat, egyetlen egy élmény sem merült fel, semmit nem tudott megfogni, semmi sem volt vele ott. semmi, de semmi. nem tudta, hol van. nem tudta, kicsoda – de ő, ő megvolt. valaki, aki én. csak a vagyok, valaki nélkül. emlékek nélkül. környezet és egyéb meghatározó klikkek nélkül. és ez a fajta létezés egészen más volt, mint eddigi élete.

 

hát semmi sincs, amit éltem, ami ilyenkor segítsen? kérdezte, amint magához tért. semmi, senki nincs velem? semmi sem jön át ide? nem tettem semmit, nem volt semmi eddig, ami olyan mély, hogy hozzám tartozik?

 

amikor visszatért, és a kagylóban lemosta a vért, ijedtség töltötte el. hogy élhettem harminc évet úgy, hogy egyetlen pillanatom sincs abból, aki én? ebből az énből, a minőségek nélküliből, aki ebben a négy másodpercben is megvan.

 

pillanatnyilag nem jutott idő többet érezni. úgy lett, ahogy Zhé Shi tudta: a néni lánya jött és cirkuszolt, aztán mind a négy gyermek jött és cirkuszolt, mert az öreg cirkuszolt nekik telefonon, aztán a cég cirkuszolt telefonon, mert a néni lánya cirkuszolt nekik. Zhé Shi csak mosolygott és mondta, mi van. nem érdekelte. csak az érdekelte, hogy ma este végképp aludni akar. és ezért a távirányítót a fiókban hagyja. nyolctól. persze nem mondta meg a családnak. holnap úgyis cirkuszolnak megint.

 

a hatás utólag jelentkezett, és hosszútávon. ki gondolja, hogy négy másodperc teljes űrnek az érzetekben ekkora ereje van? elég négy másoderc élmény abból, milyen, ha nincsen test – és következésképp, elme.

 

egyet tud: bárki, bármilyen szakaszban legyen is, ebben az állapotban rettenetes félelemben és megkötve érzi magát. fagyban. mert test nélkül nincs változás. muszáj úgy maradnia, mint egy kőnek. gondolni sem tud változásra, érthető? dehogy érthető. csak így van. a szellem le akar jönni, minden vágya az, hogy ember legyen, mert ez az egyetlen, az egyetlen hely és állapot, amelyben változtathat önmagán. a szellem számára az egyetlen szabadság embernek lenni, bármilyen körülmény legyen is az.

 

és abban az állapotban, amikor még test nélkül van, fel sem tudja fogni, milyen lehet a test fájdalma, a test félelme, és nincs részvéte, önmaga iránt se, semmi iránt, ezért bármire kész, bármit elvállal. a szellem szempontjából egy kráterbe születni vagy gondozó szülők közé egy város közepén egyformán értékes, a szellem mindent akar, ami élmény – csak kiléphessen, csak lélegezhessen. számára embernek lenni extázis.

 

aztán persze, amikor lejön a testbe, elfelejti, már nem tudja, milyen test nélkül lenni. akkor érzi a test fájdalmát és félelmét, és már csak ezek vannak. valószínűleg elfelejti, mit akart, milyen volt, mielőtt lejött. legalábbis nehéz emlékeznie rá.

 

éppen ezért nem siet meghalni. nem siet sehová. tudja, hogy ha odaát lesz, az egyetlen, amire vágyik, a kék ég. mert kék ég csak itt van.

 

csak ebből a testből tudja látni. másik testből egészen más kék ég van. soha többé nem lesz neki ez a kék ég, amit most lát – csak innen látható, exkluzív gyengédség.

 

ha meggondolja, a lehető legolcsóbban jutott hozzá. még fizették is közben.

 

 

Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Kötet: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).