Új monografikus zenetörténeti tanulmány




Árkossy István: Csillagszámoló (részlet)

 

Az erdélyi zenetörténet-írás ímhol új kutatási teljesítménnyel bővül: Sófalvi Emese monográfiáját készül kiadni az Erdélyi Múzeum-­Egyesület. A disszertáció szerzője a tavaly kétszáz évét betöltött kolozsvári intézményes zeneoktatás első ötven esztendejét vizsgálja, a bontakozásnak, a kezdeti tétovázásoknak és újra-nekilendüléseknek, a társadalmi/társasági igények konkretizálódásának és a saját profilra találásnak a történetét. A Zeneoktatás a kolozsvári Muzsikai Conservatoriumban 1819 és 1869 között természetesen mindenekelőtt levéltári forrásokra alapozott következtetéseket összegez: kéziratos dokumentumokat, jegyzőkönyveket, működési szabályzatokat elemez, leveleket, kottákat használ fel, szemlézi a korabeli sajtó híradásait, az egyesület hivatalos nyomtatványait, felhívásokat, statútumokat, koncertprogramokat. A történeti közelítésvonalat a kronológiai elv is biztosítja.

 

1819 nyarán polgári kezdeményezésre, számottevő helyi előzmények nélkül jött létre Kolozsváron a Muzsikai Egyesület – és ezzel a zeneiskola mint oktatási intézményforma. Az egyesület az erdélyi kormányzó, Bánffy György gróf patronátusát élvezte, aki e gesztusával társadalmi súlyt (és egyúttal nemzeti léptéket) adott a rendszeres zenei nevelés ügyének. Konkrét intézménytörténeti munkája keretéül Sófalvi Emese a reformkori környezetnek, a politikai, társadalmi, kulturális filiációknak is átfogó látképét kínálja. Magát az alapítást külön fejezet tárgyalja, a létesítéskor megfogalmazott és a továbbiakban is fenntartott eszmék, az előremutató belső szabályzat ugyanis az erdélyi közművelődés sajátos, karakteres lenyomatát rajzolják ki. Rendszeres oktatási tevékenysége, növendék-hangversenyei, stabil vokális és hangszeres együttese és zenés-színházi közreműködései révén az 1830-as évektől francia mintára conservatorium nevet felvett egyesület Kolozsvár zenei életének legtekintélyesebb műhelyévé vált.

 

„Munkám során a legcélravezetőbb módszernek a forráskritikát és -elemzést tartottam – írja metodológiai szintézisként Sófalvi Emese –, az eredmények tágabb, nemzetközi kontextusba tétele csak ezután következhet. […] Témám pedagógiai vonatkozása miatt és egyelőre megfelelő dokumentáció (műsorok, program-tervezetek, személyes beszámolók) híján a társaság hangversenyeit csak a növendéki vizsga-előadások szintjén érintettem. Az egyesület általános művészeti színvonalának hiteles meghatározásához a későbbiekben azonban elengedhetetlennek látom a Conservatorium zenés műsorainak legalább részleges meghatározását, valamint a fellépők azonosítását.”

 

Természetesen nem volna reális azt képzelnünk, hogy a Muzsikai Egyesület, illetve a Conservatorium kezdeti története tervkövető, stratégiailag építkező folyamat lett volna. A tanintézmény ugyanis időszakonként reformálta működésének kereteit. Ezeknek az átalakításoknak azonban mégis csak volt egyféle „egyenesvezetékük”: az oktatás maga, amely természetesen azóta is generatív értelme, vezérfonala a főiskolai, majd mára zeneakadémiai rangot megszolgált munkának. A Sófalvi által vizsgált időszak utolsó húsz esztendejében (1849–1869) az egyesületben „szinte kizárólag zeneiskolai munka folyt, látszólag szűkebb tevékenységi keretben, mégis előremutatva ezzel a 1880-as évek végén induló, a századfordulóra kibontakozó, országos elismertségű kolozsvári szakképzés, vagyis konzervatóriumi fokozat felé.”

 

Ami a 19. század eleji alapítást illeti, ennek formális momentumát a helyi polgárság és a városban többé-kevésbé megtelepedett zenészek közösen szorgalmazták. Gróf Bánffy György mellett báró Prónay Gábor és gróf Mikes János játszott vezérszerepet a zenede újszülött-kori életben tartásában, de nyilvánvalóan az erdélyi főnemesség más elkötelezett tagjai is intézményfenntartó feladatot vállaltak. Figyelemre méltó tény ugyanakkor, hogy ebben az arisztokráciában megvolt a magyar nyelvűség melletti kiállás késztetése az alapvetően németes, illetve német nyelvű kulturális közegben. A kolozsvári intézet a kezdetektől törekedett magyar oktatási segédanyagok beszerzésére, előállítására, bizonyos adminisztratív funkciók magyar nyelvű ellátására.

 

Sófalvi Emese megjelenés előtt álló kötete nem csupán az erdélyi és magyarországi muzikológus szakmához szól, sőt nem kizárólag a magyar olvasókhoz. Román és angol nyelvű szinopszisa révén a könyv a romániai és a külföldi szakma számára is ízelítőt kínálhat a történeti zenetudomány legújabb erdélyi eredményéből.