Új vadak




i1416228939geary_kulso_kicsi
 
Ritkán olvashatunk olyan történettudományi munkát, mely egy régi kor (esetünkben a késő antikvitás és a középkornak nagyjából az első ezredfordulóig tartó szakasza) kutatásának eredményeit aktuális társadalmi és politikai problémákhoz tudja kapcsolni. Mi közünk van nekünk – kérdezhetnénk – a vízigótok, osztrogótok, vandálok, alánok, longobárdok, geutungok, gepidák, markomannok, hunok, avarok stb. harcaihoz. A válasz röviden ez: semmi. A kötet egyik legfontosabb állítása is hasonló jellegű: noha a 19. században létrejött különféle tudományágak (történettudomány, régészet, összehasonlító nyelvészet) elsődleges célja a nemzetek etnikai és kulturális értelemben vett történeti folytonosságának utólagos megkonstruálása és ennek a képzeletbeli folytonosságnak az identitáspolitikai hasznosítása volt, mégsem jogos azt állítani, hogy etnikai vagy kulturális értelemben folytonosság van a középkori és a mai Európa valósága között.
 
A kérdésfölvetés mégis aktuális, mégpedig azért, mert az egységes Európáról, az európai identitás, a nyugati kultúra és a nyugati nemzetek koherenciájáról szóló hagyományos elképzelések tarthatóságát megkérdőjelező kisebbségi, migrációs, bevándorlási és menekülthullámokra az európai politikusok gyakran etnikai nacionalizmussal válaszolnak. Ennek jellegzetessége pedig, hogy előszeretettel állítja a nemzetek középkori etnogeneziséről, az „első foglalásról” szőtt tudományos és pszeudotudományos fikciókat a hatalomgyakorlás és a nemzeti vagy kulturális identitások idegenekkel szembeni megerősítésének szolgálatába.
 
De aktuális a kérdésfölvetés azért is, mivel ’89 után láthatóvá vált egy másik Európa is a maga megoldatlan etnikai, határ- és identitásproblémáival (mondjuk Ausztriától az Uralig), amikor nyilvánvalóvá vált – vagy kellett volna válnia –, hogy Európán mindig is egy provinciális „kis Európát”, azaz Nyugat-Európát értették. Ebből a szempontból Geary kötete is hagy maga után kívánnivalót, mivel ő is főként az Európa nyugati felében élő népek kialakulására helyezi a hangsúlyt. Így hát a cím ígéretéhez képest most sem Európa, hanem inkább csak Nyugat-Európa születését kapjuk a korai (!) középkorban.
 
A kötet harmadik fejezete az, ami elméleti szempontból a legtanulságosabb. Itt derül ki, hogy a 19. századi „nemzet- és hagyománygyártók” az antik görög–római és zsidó-keresztény szerzők által kialakított narratív sémákat követik. Ekkor alakultak ki azok a hierarchikus fogalmi oppozíciók („görög” és „barbár”, „választott nép” és idegenek, „populus” és „gens”), melyek burkoltan vagy nyíltan máig meghatározzák a néphez, etnikumhoz tartozásra, a közösségi identitások leírására szolgáló nyelvi és fogalmi mintáinkat. Kétfajta népmodellre lehet a késő antikvitásban következtetni: az egyik az etnikai népmodell, mely a származást, a szokásokat és a földrajzi elhelyezkedést tekinti meghatározónak, a másik az alkotmányos népmodell, amely a törvényeken és a lojalitáson alapul. Az előbbi a közösség determinisztikus felfogásának tekinthető, ahol az odatartozás természeti/biológiai, nyelvi és „örökölt kulturális” (!?) feltételektől függ, míg a második a közösségiséget jogi, politikai és társadalmi állapotnak tekinti. Az antik szerzők a saját népük és társadalmuk leírásakor mindig az utóbbi modellt veszik figyelembe, az idegenek leírásakor viszont az előbbit.
 
A kötetnek a középkori népvándorlásokkal foglalkozó három fejezete azt mutatja be, hogy ez a fogalmi rend milyen befolyást gyakorolt a korai középkor történelmére és miért jogos kritika alá vonnunk. Három fontos aspektust emelhetünk ki: egyrészt a kora középkor folyamán a modellek referenciái fölcserélődnek, amikor a birodalomba özönlő népek a görög–római történetírók által kidolgozott sémákat használták fel saját történelmük és kulturális identitásuk megkonstruálásakor (pl. a „barbárok” is trójai hősökre vezetik vissza magukat), vagy amikor a „római kontra barbár” harcokban a legtöbb esetben a frontok mindkét oldalán ugyanaz az etnikai sokszínűséget volt jellemző.
 
Másrészt az „idegenek” elfogadják, pozitívan értelmezik és azonosulnak azokkal a görög–római szerzőktől származó sztereotip identitásmintákkal, melyeket azok a „vadakra” használtak. Ezek következményeként pedig, harmadrészt, elhomályosul az alkotmányos és az etnikai népmodell jelöltjei közti különbség, a rómaiak és a különböző barbár elemek keveredésből létrejövő új társadalmak elkezdik kitalálni saját történelmüket, például a frankok elkezdik a rómaiakhoz hasonlóan megint csak „barbárnak” érzékelni a birodalmuk határain kódorgó, vadászgató vagy gyilkolászgató „új vadakat”.
 
Vagyis az önmegfogalmazásra (és öngyarmatosításra) használt elnyomó nyelvi/narratív sémák többé-kevésbé ugyanazok maradnak, míg a társadalmi valóság, amelyre vonatkoztatják, folyamatosan változik. A történelmi folytonosság és a kulturális vagy nemzeti egység illúzióját tehát az írott nyelv teremti meg, hiszen ez több száz év után is hasonlíthat saját egykori önmagára, miközben rajta kívül már minden réges-rég megváltozott.
 
A fenti történeti folyamatok elemzése azt bizonyítja, hogy Európa egyes népeinek kialakulása nem egy központi magból, organikusan terjeszkedve és lineárisan történt, hanem etnikai, kulturális, jogi, nyelvi keveredés, külső-belső konfliktusok közben alakult, melyek során a„barbár” és az „őshonos” is megváltozott, helyet cserélt, nem maradt ugyanaz. A kötet másik fontos tanulsága, hogy a nemzetek és közösségi identitások kialakulása nem az ősrégi, ködös múltban megtörtént és lezárult esemény, hiszen a genezis ma is zajlik, nem berekeszthető folyamat. És a harmadik fontos tanulság: a kulturális identitás nem valami rögzített és eleve eldöntött dolog, a gyakorlatban mindig vita és egyezkedés tárgyát képezi az adott kultúrán belül is. Vagyis a kulturális vagy nemzeti identitás a„ki vagyok én?” vagy a „mit kell tennem?” típusú, az aktuális kontextusban folyton újra fölteendő kérdésekhez hasonlít inkább, mintsem egy egyszerű és végleges többségi vagy konszenzuális válaszhoz ugyanezekre a kérdésekre.
 
Patrick J. Geary: A nemzetek mítosza. Európa népeinek születése a középkorban. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2014. Ford. Duró Gábor.

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter