Unknown Faker




Vajon a költészet puszta önpusztítás –

Vagy a drogoktól

puffadtunk meg,

édesem?

 

Mássz fel most a létrán és adj nekem

látomásokat:

a vödörben ázott fülbemászó

hullámzik;

A vizes zoknikat gumi fogja

a lábszárhoz;

 

Milyen hideg, mert reggel

megszokássá válik a fagy;

A kutyák nyújtózkodnak a parkolóban

és befogják

a nap melegét.

Terjeszkednek egyre, félre nem

állnának ezekben az októberi napokban.

 

Egy fiúval voltam,

mi ketten, a fiúk,

az erdőben, újra,

ő fényképezni akart,

én siettettem, de csodálatos volt,

és siettettem, hogy meg ne bolonduljunk

(mert túl sok volt,

nem bírtam el – a túlzott

fenséges szörnyeteg – a talpunk alatt).

Felfoghatatlan és

zavarodott – állt a levegő körülöttünk,

 

És nekem egyre inkább meggyőződésem,

hogy ha van benned jóérzés,

nem tudsz írni.

Nem. Ami van, nem kér

szavakat,

haljon meg aki csinálja, anélkül,

hogy tudná, hogy hazudik.

 

Látom a lila legyet a pillanat

kicsi székén.

Ezt az Unknown számot egy

homályos mixből

nem fogom soha megtalálni

saját erőmből.

 

Aztán csak előkészítés/szövet/takarmány,

csak a legyőzött kegyelme,

a hangák közt,

az inox-ösvényektől távol.

Te ott maradsz a dézsában és a fagyban

és fizetsz

ezerszer azoknak,

akiket megsértettél,

édesem.

 

(Horváth Benji fordítása)