Utazás hazák és hontalanságok között – interjú Franz Hodjak költővel, íróval, műfordítóval




 

 

– Az utazás tematikája gyakran és változatos formában jelenik meg műveidben – akár a regényekre, rövidprózára, akár a verseidre gondolok. Mit jelent számodra az utazás: élet, kaland, játék, visszatérés?

 

– Számomra az utazás kevésbé szórakozás, mint inkább egy szellemi, művelődési, tanulási élmény. Nemcsak azért utazom, hogy lássak, hanem elsősorban azért, hogy felismerjem s érzékeljem azt, amit látok. Az utazás egyfajta élő kapcsot alkot a tudással; az ismeretlen felfedezése számomra mindig fontosabb, mint az érintkezés a megszokottal. A másságot soha nem elidegenítési folyamatként érzékeltem, hanem jóval inkább a tudatosság kiterjesztéseként, az énhatárok kiszélesítéseként.

 

– Regényeid főszereplőinek az utazás a lételeme. Hozzád mi áll a legközelebb, minek tartod magad: utazónak, vándornak, turistának?

 

– Életmódomnak, életutam alakulásának leginkább egyfajta vágáns életfelfogás felel meg. Utazásaim során szeretek hosszabb időt eltölteni egy-egy helyszínen, és csak utána továbbmenni. Szerencsém volt, hogy 16 ösztöndíjat nyertem el, amióta Németországban élek, így sok helyen megfordulhattam. A turizmust egyáltalán nem szeretem, úgy gondolom, ez az emberi nyájösztön atavisztikus megnyilvánulása. Nem szeretem, ha szervezetten „elvisznek” valahová, szeretek inkább egyedül boldogulni. Hiszen olvasni tudok, hát hagyják, hogy magam döntsem el, hol, mikor és mennyi ideig akarok maradni. Mindegy, hová kerül az ember, a vidék mindig más, s pont ebben rejlik a varázsa. A táj is mindig más, ugyanúgy az építészet, az emberek mentalitása, a hagyományok, a történelem, a gasztronómia, a nyelvek vagy nyelvjárások, az életmód. És mindenünnen, ahol eddig megfordultam, valamit magammal hoztam. Ebből szövődött az a rongyszőnyeg, amit a lelkemnek nevezhetek.

 

– Utazni úgy, hogy nem fontos a megérkezés – ez lenne a szabadság?

 

– Nem, ezt nem nevezném szabadságnak, legföljebb csak az utazás szabadságának (amit a diktatúra idején megvontak tőlem: utazási kérelmeimet kilencszer utasították el). Alapjában véve senki sem annyira szabad, mint amennyire gondolja magáról. Szabadság az, amikor felszabadítod magad mindazon kényszerképzetek alól, amit szabadságnak tartasz.

 

– 1992-ben vándoroltál ki Romániából Németországba. Az ebben az időben írt művek fő témája a „feltételes megérkezés” („Ankunft Konjunktiv”),1 a valódi megérkezés lehetetlensége – és az ehhez kapcsolódó önként vállalt hazátlanság. Ma hogyan látod ezt?

 

– Nem hiszem, hogy választhatsz hazátlanságot, s ez érvényes a hazára is. Beleszületünk valamibe. Romániában egy kisebbséghez tartoztam, melynek sajátossága abban állt, hogy eltűnőfélben volt. Németországban szintén egy kisebbséghez tartozom, a német bevándorlókéhoz. Ebben az esetben is az a kisebbség, ahová tartozom, az eltűnés fogalmával hozható összefüggésbe. Ezt egyáltalán nem tragikusan fogom fel, mármint hogy sehol sem vagyok otthon. Legszívesebben úgyis inkább úton vagyok, és ezért nem is akarok sehová megérkezni. Az számomra egyfajta kapituláció, egy holtpont lenne.

 

– Egy korábbi interjúban azt hangsúlyoztad, hogy két hazád és ezzel együtt két hontalanságod van. Számodra Románia (Erdély) és/vagy Németország lehet-e haza?

 

– Annak ellenére, hogy Romániában nem éreztem magam otthon, mégis szívesen éltem ott. Ez csak első látásra ellentmondás. Sok barátom volt, románok, németek, magyarok, zsidók, cigányok. Kolozsvárról még azt is elmondhatom, hogy mélyen meghatározta életfelfogásomat, főként a város multikulturális jellege, kultúrklímája miatt. A kulturális interferencia-térségeket amúgy is nagyon vonzónak és izgalmasnak találom. Sok toleranciát lehet itt tanulni, de hozzá kell tenni, hogy ezzel egyidőben ezek a térségek egy szélsőséges nacionalizmus veszélyét is magukban hordozzák. Én magam a tolerancia mellett döntöttem. Ezt Németországban is nap mint nap megélem, ahol erre irdatlanul nagy szükség van. A különbség Romániához képest az, hogy itt az állam nyelve az én anyanyelvem, tehát jobban tudom ápolni. De innen is hiányzik valami ahhoz, hogy valóban otthon érezzem magam. Itt is idegen vagyok, egzisztencialista értelemben. A hétköznapokban általában jól érzem magam, főleg ha nem sokat gondolkodom erről. Végső soron két hazátlanságom van, mert a hontalanságom Romániában teljesen másfajta volt, mint a hontalanságom Németországban.

 

– A kivándorláshoz kapcsolódó hazátlanság és instabilitás érzése korábbi versesköteteidben (Landverlust, Ankunft Konjunktiv) is fontos szerepet játszik. Az újabb versekben a (Németországban megélt) hétköznapok részletei kerülnek előtérbe. Mennyire történt meg a megérkezés?

 

– A megérkezés hála Istennek nem következett be. A helyváltoztatás után természetesen ennek a helyváltoztatásnak a problematikája is érdekelt. Az, hogy másfajta témák is előkerültek, azzal függ össze, hogy elvégre ma már egy másik világban élek és másfajta problémákkal szembesülök, mint korábban a diktatúra idején. A témáim az utcán hevernek, ott találok rájuk, függetlenül attól, hogy hol vagyok, nem kell kitalálnom őket.

 

– Az utazással összefonódik a határ, illetve a határok közti lét motívuma – mind a regényekben, mind a lírában. Amikor a Határkövek és az Egy homok bőrönd megjelent, még megvoltak a szigorúan ellenőrzött országhatárok Európában. Ma már útlevél nélkül utazhatunk a kontinensen. Átértelmezi ez a tény a köztes lét érzetét?

 

– Igen, természetesen. A berlini fal leomlásáig a határok Európában hatalmasabbak voltak, mint bármelyik ország. Legalábbis a legtöbb ember így érzékelte a helyzetet. Én tanúja voltam annak, hogyan nő össze Európa. Ugyanakkor annak is tanúja voltam, ahogy egyre inkább széthúz Európa. És most újból kimondhatatlan erők dolgoznak azon, hogy újra határokat építsenek, és a nacionalizmus újra fellángoljon. Ezt a berlini fal leomlása után sose hittem volna. A reményem a fiatalokban van ezen az öreg, sok szenvedést átélt kontinensen. A mai fiatalság számára elképzelhetetlen már az elkülönülés, a határok jogosultsága és az ezekhez hasonló nonszensz.

 

– „Utazz Bonnba,/ a másik Balkánra”2 – olvashatjuk az Északi pályaudvar. Bukarest című versben, mely még Romániában keletkezett, a kivándorlás előtt. Hogyan látod most ezt a problémát, 24 évvel a vers megjelenése után? Beszélhetünk a Nyugat elbalkánosodásáról?

 

– Ezt ma is így látom. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy számomra a Balkán nem egyértelműen negatív tartalmú fogalom. Engem a Balkán az összes árnyalatával kimondhatatlanul elbűvöl, még a kevésbé jó tulajdonságai is szerethetőek. A dolgok sokszínűsége, a lazaság, a segítőkészség, a verhetetlen humor, a káromkodáskultúra, az, hogy nem kell rögtön megsértődni, hogy ne vedd magad túl komolyan stb. stb. – mindez nagyon hiányzik. A „német” erények nem az erősségem, akkor már inkább a Balkán hanyag nagyvonalúsága. A verssor, amit idézel, egy „másik Balkán”-ról szól. A Nyugat valóban nagymértékben elbalkánosodott, s eközben főként a rossz és nem a jó tulajdonságait vette át a Balkánnak.

 

Az erdélyi táj, az erődtemplomok, a szász falvak és temetők gyakran kapnak fontos szerepet verseidben – mind a kivándorlás előtti, mind a Németországban keletkezett alkotásokban. Hogyan változott a költői perspektíva az elmúlt évtizedek során?

 

– Az Erdély-verseim alapjában véve egy pusztulás parabolájaként értelmezhetőek, mint az erdélyi német kultúra leáldozása. Már a diktatúra éveiben világos volt számomra, hogy ennek a világnak nincs jövője, hogy el fog tűnni. Akkor úgy gondoltam, a diktatúra fogja ezt a pusztulást előidézni – de amit nem sejtettem, hogy épp a forradalom utáni szabadság volt az, ami megpecsételte a véget. Végső soron mindegy, milyen irányból nézzük: az Erdély-verseim halk végdalok voltak s maradtak azóta is. Megpróbáltam, s ma is igyekszem a pusztulásnak egy utolsó méltóságot adni.

 

– Önéletrajzi ihletésű regényeidnek hősei alteregóként jelennek meg, különböző árnyalatokat villantva fel személyiségedből. Mennyire meghatározó az ő életükben az utazás?

 

– Szereplőim sokban hasonlítanak rám. Főképp abban, ami én szívesen lennék, de determináltságom miatt nem lehetek. Regényhőseim nagymértékben egy eszménykép, egy vágy kivetülései, nem az eszményítés értelmében, hanem abban, ahogyan korlátlan lehetőségek között mozognak, cselekszenek, s nem mellékesen pont ebben a mi korlátlan abszurditásokkal teli világunkban. Valóban, regényeimben a figurák folyamatosan mozgásban vannak, utaznak, s azt élik meg, amit én is, de sokkal felfokozottabban. Az abszurd szervesen hozzájuk tartozik, a társadalmunk felszíni rétegeit felkaparják, és nem félnek a mélybe pillantani.

 

– Min dolgozol jelenleg? Szerepet kap benne az utazás?

 

– Jelenleg párhuzamosan írok aforizmákat, verseket és elbeszéléseket. A rövid műfajok esetében ez működik, de a regényírásnál nem, hiszen akkor teljesen a témára és formára kell összpontosítani, nem marad se idő, se ihlet semmi másra. Előtérbe került újra az identitás, illetve identitásnélküliség problematikája, melyek az utazás mellett mindig legfontosabb témáimat képezték. Az identitásnélküliség számomra azt is jelenti, hogy nem kell mások elvárásainak megfelelni. Aki azt hiszi magáról, hogy rendelkezik saját identitással, annak azt javaslom, ismerje meg jobban önmagát.

 

– Mi lehet számodra a legszebb úticél?

 

– Soha nem érkezni meg a halálba.

 

 
 
 
Franz Hodjak költő, író, műfordító. 1944-ben született Nagyszebenben. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem germanisztika szakán végzett, majd 1970 és 1992 között a Dacia Könyvkiadó német szerkesztője volt. A romániai német irodalom meghatározó személyisége. 1992-ben települt ki Németországba. Jelenleg a németországi Usingenben él szabadfoglalkozású íróként. Huszonhat könyve jelent meg: versek, elbeszélések, regények, aforizmák, esszék és egy monodráma. Szépirodalmi munkásságát számos elismeréssel jutalmazták: többek között Nikolaus Lenau-díjjal, Georg-Maurer-díjjal, valamint három németországi város (Mannheim, Minden és Drezda) „város írnoka”-címét is elnyerte. Műveit magyarul Ritoók János, Jancsik Pál, Kányádi Sándor, Szenkovics Enikő, Halmosi Sándor, Király Zoltán, Végh Balázs, Veres István és Szlafkay Attila tolmácsolásában olvashatjuk.

 
 
 
1 Egy 1997-ben megjelent verseskötet címe.

2„fahr nach Bonn, auf / den andern Balkan”.

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter