Útközben, külső és belső otthonok felé – beszélgetés Ármos Lóránddal, Bálint Tamással és Farkas Wellmann Évával




– Az elmúlt száz év erdélyi magyar szellemi, kulturális életében, nemcsak a két világháború között, hangsúlyos szerepe volt az erdélyiség, a transzilvanizmus ideológiájának, amin irodalmi, képzőművészeti, politikai törekvések is alapultak. Ennek a felújított változatával találkozhattunk a 70-es, 80-as évek költészetében is. A 90-es években indult irodalmi csoportosulás tagjainak többsége nagyon határozottan és kritikusan, elutasítóan fogalmazott ezzel a transzilvanizmussal kapcsolatban. Azóta néhányuknak talán már változott a viszonya, de az biztos, hogy többen igyekeznek valamiféle egyéni és korszerű költői megfogalmazást adni a mai erdélyiségnek, gondoljunk csak Fekete Vincére vagy Sántha Attilára. A ti költészetetekben kevésbé lehet nyomaira bukkanni annak, hogy megérintett volna benneteket ez a kérdés. Valóban ennyire érdektelen ez a téma számotokra? Egy Nagykárolyban, a Partiumban született, illetve a gyermekkorát ott töltő, de aztán Budapestre áttelepülő, előbb Luxemburgban, majd az elmúlt két és fél évben Dublinban élő, nemrég Budapestre visszaköltöző alkotó esetében az erdélyi költő kifejezésnek van-e értelme? De úgy is feltehetném a kérdést: meddig erdélyi a költő? A Marosvásárhelyen született, öt éve Békéscsabán élő, de Udvarhelyre sűrűn hazajáró Farkas Wellmann Éva számára mit jelent az ő erdélyisége? Ismerünk példákat az idősebb generációk soraiból is. Ők mennyire számítanak erdélyinek, kell-e hangsúlyozni azt, hogy Szőcs Géza, Balla Zsófia erdélyi költő? Kicsit könnyebb ilyen szempontból talán Bálint Tamásnak a helyzete, mert vissza is költözött és életvitelszerűen Székelyudvarhelyen él. Tehát azt kérdezem, nektek mi a viszonyotok mindehhez?
 
Ármos Lóránd: Nemrég költöztem haza Dublinból, a szüleim Budapesten élnek, az elmúlt egy hét alatt megjártam Mezőkövesdet, Kolozsvárt, most pedig Udvarhelyen vagyunk. Az utóbbi években állandóan úton voltam, gyakran költöztem is. Nem egyértelmű számomra, hol vagyok otthon. Nagykárolyban születtem, az viszont nem a történelmi Erdély része, hanem a Partiumé. 12 évet éltem Budapesten, majd több évet töltöttem külföldön is. Ha mégis az erdélyiségemről kell beszélnem, akkor elsőként azt említeném, hogy igen, a kolozsvári Bretter György Irodalmi Körön volt a költői bemutatkozásom, első verseim is erdélyi lapokban jelentek meg. Az erdélyi költők verseiben – szemben például a magyarországi költők műveivel – érzek egyfajta szikárságot, visszafogottságot. Ez talán az én verseimre is jellemző.
 
 

Ármos Lóránd

Ármos Lóránd

– És hol érzed te magad otthon? Ezt nemcsak azért kérdezem, amit az előbb mondtál, hanem azért is, mert ismerem a verseid egy részét, és például a második kötetből, a Jelentés című azzal zárul, hogy „Ahol rám virrad, ott a hazám”. De ugyanebben a kötetben ilyeneket is olvashatunk: „A haza ott van, ahol ennivaló”, „Engem hazám a tenger mellett ér”. Tehát hogy viszonyulsz te az otthonosság, az otthon kérdéséhez?
 
Á. L.: Az elmúlt évek során megtanultam, hogy mindig ott kell otthon éreznem magam, ahol éppen vagyok. A szüleim évekkel ezelőtt elköltöztek a szülőváro­somból, a barátaim egy része Erdélyben, más részük Magyarországon, harmadik részük a világ különböző pontjain él. Ezért számomra az otthon, otthonosság egy érzéssé alakult át, de már rég nem kötődik konkrét helyszínhez. Dublinban jöttem rá viszont arra, mennyire fontos az, hogy az anyanyelvemen beszélhessek. Ez is az otthonosság része. Igen, ez az érzés tükröződik azokban a versekben is, amelyekből idéztél.
 
Bálint Tamás: Nem új ez a kérdés, sokszor szembesültem vele, mégsem voltam képes még egy frappáns választ kitalálni rá. Szerintem ez rám egyáltalán nincsen hatással, a verseimben ez egyáltalán nem érződik. Meglátásom szerint, bárhol lennék, bárhol élnék, ugyanezt írnám. Ez nem jelenti azt, hogy én magamban nem élem meg, ne lennék büszke Udvarhelyre vagy Székelyföldre, Erdélyre, csak egyszerűen ez, amikor irodalommal foglalkozom, nem jelenik meg az írásokban.
 
 

Bálint Tamás

Bálint Tamás

– És az otthonosság kérdése?
 
B. T.: Én mindenhol otthonosan érzem maga. Bárhol éltem a világban, 9–10 évig nem laktam itthon, pontosan úgy szerettem Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten. Itthon egy kicsivel azért jobb. De szerintem mindenhol otthon tudja érezni magát az ember, és ugyanúgy írtam verseket akkor is, amikor Budapesten voltam, és akkor is, amikor itthon. De tényleg úgy érzem, hogy az igazán megfelelő válaszhoz még érnem kell.
 
Farkas Wellmann Éva: Hallgattam a fiúkat, és arra gondoltam, amire az ember szokott gondolni, hogy ő van a legnehezebb helyzetben. Mert szerintem egyikük sem élt  nagyon sokat máshol. Igaz?
 
Á. L.: Tizenkét évet éltem Budapesten, kettő és felet Dublinban…
 
F. W. É.: Onnan viszonylag gyorsan visszajöttél. Nem tudom, hogy élted meg az első éveket, de én mindaddig, amíg valami nem tűnt véglegesnek, addig nagyon-nagyon tudtam élvezni. Így voltam Kolozsvárral vagy utóbb Békéscsabával: mindennek az eleje buli. Néhány év múlva aztán kicsit elkomorodik az ember, és arra gondol, hogy akkor hol is vagyok otthon? Nagyon nagy szerencsém volt, mert Békéscsabán gyorsan befogadtak. Az udvarhelyihez hasonló mentalitású közegre leltem – érdekes adalék, hogy testvérváros is Csaba meg Udvarhely. Kezdettől szimpatikusak voltak az ottani emberek. Az, hogy hol van az ember otthon, az nagyon-nagyon súlyos kérdés. Foglalkoztam vele magamban is, meg a verseimben is, legutóbb az Otthon a dadogásban címűben, abban talán benne is van a válaszom. De ahhoz, hogy az ember általában véve otthon legyen bárhol is, vagy otthonosan érezze magát, szerintem az a fontos, hogy lélekben rendben legyen. Hogy el tudja fogadni azt a helyszínt, ahol van, egyet tudjon érteni azokkal a dolgokkal, amikben benne van, és én eddig igyekeztem úgy élni, hogy ezek a dolgok így legyenek.
 
 

Farkas Wellmann Éva

Farkas Wellmann Éva

– A kérdés első részét, az erdélyiséghez való viszonyulást átugortad. Érdekel, foglalkoztat téged?
 
 
F. W. É.: Valamilyen módon érdekel, de nem feltétlenül abban az értelemben, hogy ez így csapódjon le a verseimben. Úgy gondolom viszont, hogy mivel Erdélyben szólaltam meg költőként, egyáltalán nem biztos, hogy más közegben egyáltalán megszólaltam volna, vagy hogy pont azon a hangon szólaltam volna meg. Ezt lehet, hogy majd az irodalomtörténészek kiderítik, én még nem derítettem ki magamról.
 
– Ármos Lórándnak egész sok verse megjelent az utóbbi hónapokban folyóiratokban (a Bárkában, Irodalmi Jelenben, az egyik legfrissebb a Helikon címoldalán), az interneten, mintha egy új kötet anyaga formálódna. Ez ahhoz képest meglepő, hogy a második kötet megjelenése után azt nyilatkoztad valahol, hogy ezzel befejezted a költészetet, a versírással való foglalkozást, és a továbbiakban mást fogsz csinálni. Akkoriban mi motiválta az elhatározásodat, és mi történt azóta, milyen ösztönzések hatására kezdtél újra verseket írni?
 
Á. L.: Az a gondolat, hogy abbahagyom nem csak a versírást, de bárminek az írását, egy jó adag rosszul kezelt frusztrációból született. A költői pályán – más pályákkal összehasonlítva – sokkal kevesebb a konkrétum, sokkal kevésbé egyértelmű, miből mi, vagy mi után mi következik. Mondok egy példát: ha valaki, tegyük föl, ügyvéd akar lenni, körülbelül el tudom mondani, melyek azok a lépcsőfokok, amelyeken konkrétan végig kell mennie ahhoz, hogy ügyvéd legyen. Ha teherautó-sofőr akar lenni, akkor is nagyjából lehet tudni, mit kell tennie. Ezzel szemben a költői pályán sokkal több a bizonytalanság. Mi értelme van? Mi haszna van? Mit akarok írni? Hogyan akarok írni? Magányosan akarok-e alkotni, vagy szeretnék valamelyik csoporthoz tartozni? Odaillek-e? Hogyan élem meg azt, hogy költő vagyok? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel küszködtem, és nem volt mindegyikre egyértelmű válasz. Időközben bizonyára helyükre zökkentek bennem bizonyos dolgok, mert úgy érzem, a fenti kérdések tekintetében sokkal magabiztosabb lettem. Hogy miért kezdtem újra? Azért, mert Dublinban nagyon nagy hatással volt rám egy magyar nyelvű színdarab, és elhatároztam, hogy én is (újra) alkotni fogok. Ráadásul a szervezők kérésére épp az előadás előtt olvastam fel pár versemet, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam a közönségtől.
 
– Mindhármatoknál hangsúlyos szerepet kapott a klasszikusabb, fegyelmezettebb formakultúra. Talán Évánál leginkább. Az első két kötete verseinek többsége szonett volt. Annak idején sokan megkérdezték, én is, miért a szonett, milyen a viszonyod a szonetthez stb. Ezt ugorjuk most már át, tágítsuk a kérdést úgy, hogy milyen a viszonyod a versforma kérdéséhez általában? Mitől függ az, hogy mit írsz meg szonettben, mit írsz meg kétütemű tizenkettesben vagy hexameterben, vagy valamilyen más kötöttségben? Esetleg konkrét példákkal is, ha megmutatnád…
 
F. W. É.: Először is: sokan azt gondolják, hogy a forma béklyó, egy súlyos keret, ami aztán az embernek leköti kezét-lábát. Én pont fordítva gondolom. Azt hiszem, hogy inkább mankó a forma, mert sok játéklehetőségre ad teret. Annyi versforma van, hogy az ember tényleg szabadon és örömmel válogathat. Meggyőződésem, hogy a témáknak van dallamuk. Az is lehet, hogy ez azért alakult ki nálam, mert nagyon sok mindent írtam valamilyen formában, és eleve úgy szólalt meg a vers, hogy az első sorból világos volt, hová kívánkozik, milyen keretbe. Ha az ember megpróbálja azt az úgynevezett virtuális keretet kitölteni, akkor sok új gondolata is támad. Mondjuk, hozna egy kényszeres megoldást, de azt elveti, mert nem jó, méltatlan a szöveghez, de az azon való tűnődés hoz egy teljesen új gondolatot vagy új élményt a versbe, elindítja egy váratlan irányba. Én ezt a játékot imádom, és való igaz, hogy hosszú ideig azt hittem, csak a szonett fejezi ki azt, amit én szeretnék, és hogy nem lehet, nem kell valamit 14 sornál hosszabban mondani, mert amit ennél bővebben mond az ember, az már túlbeszélés. De közben megváltozott a véleményem, mert úgy gondolom, hogy van, amit lehet és kell is másképp mondani, mert ha túl tömören fogalmazod meg, akkor lehet, hogy el is száll hamarabb, főleg felolvasva. És nincs egy másik félórája a közönségnek, hogy gondolkozzon rajta, mit is akartam mondani. Azóta már sok mindent kipróbáltam. A Látó szerkesztősége kért meg többünket még tavaly, a Shakespeare-emlékévben, hogy egy Shakespeare-szonett kezdősorait folytassunk saját szájízünk szerint. Akkor írtam először ilyen típusú szonettet, és egy teljesen váratlan, gördülő beszédmódot eredményezett. Úgy látszik, érdemes néha a forma felől is közelíteni a témához. Készül egy versciklusom mostanában, ott a legkülönfélébb formákban szólalok meg – ezt azért hozom szóba, mert magamat is kényszeríteni akarom arra, hogy befejezzem. A Tízparancsolat egy-egy darabjára írok verseket, album is készül belőle, és legalább annyira izgulok, mint a zenészek. Egy szövegen belül több formát, stílust az Otthon a dadogásban című versben használtam – mert a téma összetettsége megkívánta.
 
– Bálint Tamás legutóbbi kötete különleges versformában íródott. Arra kérlek, beszélj arról, hogy miért választottad 2015-ben egy mai „lávsztori” keretéül az Anyegin-történetet és az Anyegin-strófát?
 
B. T.: Középiskolás koromban lejegyzeteltem a füzetlap szélére minden nagy világirodalmi mű címét, ami órán elhangzott, és a könyvtárban utánaolvastam, hiába, hogy nem kérték számon. Amikor először kezembe került Puskinnak az Anyeginje, hiába tudtam, hogy a világirodalom legnagyobbjai közt tartják számon, Tatjána levelét pedig a legszebb szerelmeslevélként, az Anyegin nekem annyira nehéz volt, annyira szenvedtem vele, hogy nem igazán értettem, miért van azon a polcon, ahova sorolják. Eltelt jó tíz év, és újra a kezembe került. Akkor meg annyira más szemmel néztem rá, annyira tetszett és megérintett, hogy arra gondoltam, könnyen lehetnek ma is olyan helyzetben fiatalok, mint én annak idején, hogy próbálták diákként lenyomni a torkukon, és annyira megcsömörlenek tőle, hogy elmennek aztán mellette. Gondoltam, nem lehetne ezt maibbra hangszerelve, egy kicsit frissebbé, emészthetőbbé tenni a fiatalok, középiskolások, egyetemisták számára? Ez volt az alapötlet, de aztán nem egy másolatot írtam meg, hanem katalizátorként hatott, hogy egy hasonló történetet, de a mai korba átültetve, kicsit pörgősebbre, az eredeti Anyegin-strófákat fele hosszúságúra szabva, a mai kor elvárásainak megfelelően, az internetes társkeresős szlenggel fűszerezve, egy saját verset írtam. Nem arra gondolok, hogy ne lenne az Anyegin időtálló (a maga idején kifejezetten friss, rendkívül újszerű volt), meg ugye a Lávsztori is végül teljesen más lett, de a néhány erős kapcsolódási pontot megtartva bízom benne, hogy felkeltem az érdeklődést és szereznek egymásnak is olvasókat a fiatalabb korosztály köreiben. Főleg azért, mert elég sok munkát fektettem bele, hogy formailag is koherens legyen, elbíbelődtem a jambusokkal és rímekkel pár évet, remélem, nem egészen hiába.
 
– Ármos Lóránd Mint bárki című versének az első sora: „Megyek az úton én is, mint bárki”, utolsó sora „Megyek az úton, célom semmi, semmi”, és szinte az egész költészete, de legalábbis egy jó része leírható lenne az úton levés fogalomkörével. Nemcsak ez a régebbi verse fogalmazza meg az útközbeniség élményét, de láthattuk, hogy a korábbiak és számos újabb verse is, például azok, amelyek a Bárka 2016/3. számában jelentek meg. Az út, jól tudjuk, hogy a leggazdagabb jelentéstartalmú szimbólumok közé tartozik. Beszélhetnénk róla a Bibliától kezdve a különböző keleti filozófiákig, vagy akár az El Caminóig, amin Ármos Lóránd keresztül is ment. Arra kérlek benneteket, hogy próbáljátok egy kicsit konkrétabban vagy akár éppen elvonatkoztatva beszélni arról, honnan is indultatok, hová érkeztetek, hol tartotok most, útközben?
 
Á. L.: Emberileg vagy szakmai szempontból?
 
– Mindenféle szempontból, de talán nem is igen lehet különválasztani azt, hogy emberileg meg költőileg.
 
Á. L.: Azzal az elhatározással jöttem haza Írországból, hogy három hónapig nem csinálok semmit. Nem dolgozom, nem töröm a fejem a következő lépéseken, csak hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Részben épp azért hoztam ezt a döntést, hogy legyen időm és energiám számot vetni az eddig történtekkel. Így tehát részben most is keresésben vagyok, ezért nehéz arról nyilatkoznom, hogy honnan hová jutottam. A gondolkodó ember egyébként állandóan keres valamit. Szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akiknek mindig új terveik vannak, akik mindig valami nagy terven törik a fejüket, talán mert én is ilyen vagyok. Idealistának tartom magam, nehezen állapodom meg egy kaptafa mellett, állandóan új nyelveket, új szakmákat tanulok. Csíkszentmihályi Mihály, a flow elmélet atyja szerint az emberek nagy része úgy él, mintha jegyet váltott volna a valóságra, és ennek tudatában kel fel, megy dolgozni, fekszik le, éli az életét. Ezzel szemben én szeretem állandóan megkérdőjelezni az engem körülvevő valóságot, a hazaköltözésem is egyfajta nyitás az útkeresésre.
 
B. T.: Költőként szeretnék még komolyabb témákkal foglalkozni, neki is fogtam az új könyvemnek, de még az elején járok, inkább nem beszélnék arról. Na jó, kicsit azért beszélhetek. Egy eposznak fogtam neki, hexameterekben, eposzi kellékekkel, tokkal-vonóval, éppen csak hősök nincsenek a történetben, de valahogy megoldom ezt is, az első fejezet el is készült, most tesztelem, hogy mennyire jó/olvasható az irány. Az alapötletet egy sok évvel ezelőtti újságcikk adta, ha jól emlékszem, egy brazil párnak született egy hemofíliában és egyéb genetikai eredetű betegségekben szenvedő gyereke, a vizsgálatok meg azt mutatták ki, hogy az árvaházban nevelkedett szülők testvérek (természetesen nem tudtak róla), és ez okozta a problémákat. Ennek a lelki oldalát szeretném körbejárni, milyen hatással van ez a tudat a kiscsaládra, hogyan próbálják feldolgozni, sikerül-e végül a gyereket megkímélni attól, amiben ők nőttek fel, a babonákat még éltető falucska hogyan kezeli ezeket a történéseket, a környezet miképp reagál és hová fut ki a sorsa a szereplőknek.

 

Útközben pedig én is megtaláltam a helyem, és többet nem kívánok Udvarhelyről elköltözni, ezt most senki ne vegye fenyegetésnek. De a szó szoros és átvitt értelmében is úgy érzem pillanatnyilag, hogy megérkeztem. Persze változhat még bármi, de korábban mindig tudtam, amikor pár évente várost váltottam, hogy ez még nem az igazi, nem mertem belakni az albérleteket, nem éreztem a sajátomnak, és hiába szerettem meg mindenhol a környezetet, valamiért nem tűnt permanensnek sehol az állapot. Ugyanígy az irodalomban is, keresgéltem a témákat, a megszólalási módokat, kísérletezgettem a versformákkal, amíg rá nem jöttem, hogy a nagyobb falatok jobban esnek, saját kis világokat szeretnék kialakítani, a köteteket egyben belakni. Így ahol most élek és amit írok, úgy tűnik, találkozik ezekkel az elképzeléseimmel egyelőre, jósolni viszont nem mernék semmit.
 
F. W. É.: Ez annyira nehéz kérdés, másfelől Lóri annyira komolyan megválaszolta, hogy azt nem lehet überelni. Nem is akarom. Inkább egy mai mondatom jutott eszembe, amit édesanyámnak mondtam, hogy most már abban a korban vagyok, amikor nem tenném meg, hogy felvegyek egy olyan nadrágot vagy szoknyát, ami szorít, például egy est kedvéért. De nem csak ruhát, egyéb „kiegészítőket” sem tudok magaménak tekinteni, amennyiben nem a testi vagy lelki alkatomra szabottak. És ebben nem az elutasítást szeretném hangsúlyozni, hanem azt, hogy próbálok olyan dolgokra figyelni, amelyekkel közösséget tudok vállalni, olyan emberekkel körülvenni magam, akiktől élhetőbb lesz az életem. És mindvégig nyitottnak maradni minden másra, az újabb érkező impulzusok befogadására is. Erről most azért ilyen hosszan, mert az útközbeniséget sokkal inkább belül élem meg, mintsem földrajzilag. Ezek a mérföldkövek nem mindig esnek egybe. Látok némi különbséget a korai verseim és a mostaniak között is: míg korábban sokkal több gondolatot, csavart, utalást igyekeztem elhelyezni az egyes szövegekben, most tudatosan egyszerűbben, tisztábban fogalmazok. Félő, hogy néha a valamennyire kifejezhető komplexitás rovására.
 
– Lóránd említette, hogy társak voltak, vannak segítségére útközben, de ez mindannyiunkra érvényes lehet, s ilyen társak a költőtársak is. Az volt a feladatotok, hogy az itt ülő költőtársaitok egy-egy sorával keretezzétek az aktuálisan, erre a beszélgetésre írt  útközben-verseteket. Befejezésül arra kérlek benneteket, hogy indokoljátok a sorválasztásaitokat, s ezáltal jellemezzétek kicsit egymás költészetét, de azt is, hogyan építkeztetek azokból vagy azokhoz, tehát a saját verseteket is mutassátok be.
 
B. T.: Gyakran szoktuk egymás véleményét is kikérni egy-egy friss verssel kapcsolatban, főleg amíg még új az élmény, nem volt idő eltávolodni tőle és higgadtabban megítélni, mindig jól esik egy külső szem rápillantása, főleg ha az egy olyan költőhöz tartozik, akihez közelebbnek, hasonlóbbnak érezzük magunk. Lórinál például különösen tetszik ez az út, amelyre dublini tartózkodása alatt lépett, sokkal érettebbek, kiforrottabbak a versei, belső őserővel kezdtek rendelkezni, éppen ezért választottam kezdősort egy olyan verséből, amely úgymond megkoronázza ezt az időszakát (ráadásul szintén egy játékfelhívásra, verspárbajra írta a maga versét annak idején). Egyébként is egyre többször csettintek Lóri és Éva versei olvasása közben is, hogy miért nem írtam meg inkább én a verseiket náluk hamarabb, annyira jó részek vannak benne sokszor, egy egész kicsit még az egészséges irigység is elkap. Az aktuális feladatot leszámítva is előfordult néha, hogy elgondolkodom egy jó ötleten és időközben kiderül, hogy tudat alatt munkálkodik egy korábbi olvasmányélmény bennem, és mielőtt önkéntelenül is plagizálnék, gyorsan más mederbe terelem a gondolataim. Szerencsére ezúttal kötelező volt az inspirálódás, így Évánál is egy olyan szonett zárósorát választottam ki, amit már sok közös fellépésünk alatt felolvasott és mindig a fülemben csengett, hogy igen, így kell ezt csinálni, ráadásul a közönség is mindig díjazta, így jött a nem titkolt hátsóbb szándék, hogy megpróbálok ebben megfürödni én is. Évánál is azt látom egyébként, hogy egyre inkább tolódik el a nagyobb, súlyosabb témák/formák felé, még kimunkáltabb, még megfontoltabb és még jobb a végeredmény, hatalmas erővel tud hatni az olvasó- és hallgatóközönségre (jól szemlélteti ezt a tízparancsolatos irány, vagy például a már szóba kerülő Otthon a dadogásban is). A versem közepébe még lopkodtam egy kicsit magamtól is, hogy teljes legyen a kép, de azért ez a rendkívül jó nyitó- és zárósor eleve irányította a dolgok menetét, nagyban segítettek és meghatározták, hogy merre induljak és hozá érkezzek meg:
 
 
Közben az út
 
Ármos Lóránd és Farkas Wellmann Éva keretsoraira

 

Harmincöttel a dublini szingli ma sejteni kezdi

eleddig mi történt, a fojtón nyughatatlan,

kibillent éveket próbálva összegezni.

 

Kutatni a megértés partjait a messzi,

leolvadó határon csak felemészti

az embert, ha már nem lehet biztos se benne,

a semminek vagy mindennek értelme lenne.

 

Megvakult bálványaink eltékozolni épp ideje,

útközben ütközve szekérrudunk is csak kifele

áll, s eltaszít a hamisan csillogó főúri lét magától,

de befogad s elrejt a megannyi szűk sikátor.

 

Így vonulunk együtt, viharverten, s a kedves

tekintetek elől mindegyre elcsal a távol,

bár emlékszik még ránk a pék s a hentes.

 

Á. L.: Bevallom, a sorválasztásnál praktikus szempontok vezéreltek, azt figyeltem, melyik sorokhoz tudok a legkönnyebben csatlakozni. Ezen túlmenően Éva első sora – „Igényelnél bár hosszú távra telket” –  nagyon aktuális számomra is. Nehéz Éva és Tamás költészetét jellemeznem, hiszen saját verseim jellemzésével is hadilábon állok. Illyés Gyula írta egyik levelében, hogy író írónak alig adhat mást, mint munkakedvet, hitet, hogy van értelme fáradozásának. Nos, én effajta munkakedvet és hitet kapok Éva és Tamás kiválasztott soraitól.

 
 
Kertet
 
Farkas Wellmann Éva és Bálint Tamás keretsoraira

 

Igényelnél bár hosszú távra telket!

Vándorbotodat a felhőkbe mártva

állnál bár meg tájat választani,

és kertet rajzolni abba a tájba!

 

Lehetne most egy nyugodtabb tavasz.

Hogy útközben, hazafelé megállva

ha a tiszta égen felhő fut át,

te gondolatban se fussál utána.

 

A kerted, s a mező egymást ölelnék

éjjelente, hátul, a nyárfák alatt.

Vethetnél a földjébe magokat,

és maradhatnál, ha kihajtanak.

 

Vagy lehet a rajzon újra ősz.

Továbbállhatsz, s az sem lesz nagy újság,

ha mindörökre távoltartanak

majd az elszúrt évek, s az életuntság.

 

F. W. É.: Tamás és Lóri költészetét is, mondhatni, az indulásuktól ismerem, és kezdettől rendkívül értékeltem a munkáikat. Megvan ezekben a versekben valami olyan otthonosság (pedig folyton csak az út, az út…), amelytől számos élethelyzetben ismerősen tudnak csengeni. Gondolkodó, okos és szép darabok, így ráadásul többféle közönségigényt is kielégítenek. Tán nem trendi manapság, de: mernek érzékenyek lenni. Most azon kapom magam, hogy én is keresem a közös nevezőket. Fontos számomra, amit Tamás is elmond, hogy körbejárnak köztünk a kéziratok. Egy-egy vers befejezése után közvetlenül, mikor még nem látszanak világosan a körvonalak, jólesik a kijózanító vagy a bátorító szó, tizenéves tapasztalat után is. Már ha magabiztossá lehet válni egyáltalán ebben a tekintetben.

 

A keretsorokra írott versben valami közöset akartam szóba hozni, legutóbbi, írországi élményeink apropóján. Ehhez nem volt nehéz kedves utazásos verseikből idézni egy-egy odaillő sort. Különös volt hallani (vagy az lehet most már újraolvasni), hogy a három versben is milyen természetességgel indáznak ide-oda a motívumok.

 
 
Valahol utcák, medrek
 
Ármos Lóránd és Bálint Tamás keretsoraira

 

Muszáj volt menni, ha már elindultam.

Úgy terveztem: a sötét vízmosásig

nem tart vissza, hiába jönne másik

folyó vagy város. Projekt, partszakasz.

Útközben meg nem nézdegél az ember,

csak elhiszi: valahol utcák, medrek,

hangulatok, írzöld dublini kertek

várják, s valami olyasfélében bízik,

hogy másképp veheti majd a levegőt.

Hogy megérkeztem, muszáj volt maradni,

a szín, a pára, fény is festve lett,

majd szétfoszlott a rajz és ellebegtek

a könnyű felhők a Grafton Street felett.

 
 
 

A Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban 2016. június 20-án elhangzott beszélgetés írott, szerkesztett és kiegészített változata.

 
 
Ármos Lóránd 1980-ban született Nagykárolyban. Verseskötetei: Rózsahús (2005), Apám a holdig (2009).
 
Bálint Tamás 1985-ben született Székelyudvarhelyen. Verseskötetei: A pap leánya, birtokostul (2007), Visszaút a fekete folyón (2011), Lávsztori (2015).
 
Farkas Wellmann Éva 1979-ben született Marosvásárhelyen. Verseskötetei: Itten ma donna választ (2002), Az itt az ottal (2011).
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter