Uzun hava




Tar Béla: Emlékek

 

 

Mottó: Családom a királyságom.
Valahol nekem is uralkodnom kell!

I. Koronáját Vesztett, házi isten

 

 

1.
 

Sokan arra esküsznek, a szubliminális információt mindössze el kell helyezni. Hogy azután mi jön? Egyszerű valószínűségszámítás.

 

A világ magára hagyta Jement, Jerikót, Budát, falvakat és tanyákat, kastélyokat, uradalmi parkok vadait és vadőreit, a világ elfordítja fejét, és éppen máshová néz, felfelé, a csillagokba, ott véli látni a jövőt, és kis kapszulákban fellövi oda is a háború magányát, és halni küldi oda is hasonmásait.

 

Mamutállamok úgy tesznek, mintha vezetnének népeket és nemzeteket, és mintha vinnék a jelent tenyerükben féltve, és átadnák azt kis gyermekeknek, akik képviselik a jövőt, apró kártyákat adnak, a kártyákon némi pénz, átvezet a mából a holnapba talán, ám onnan tovább már nincsen út, és nincsen név, csak számok.

 

Kis családi királyságok sorvadnak impériumok perifériáin, koronájukat vesztett királyok és királynők nemzenek gyermekeket, a jövőről hallgatnak, nem mernek szólni semmit, és a mának is csak félve örvendeznek, szertefoszló varázs, szitakötő szárnya minden jó, a rossz meg súlyos és nehéz, nem mozdítható már, örökre megkötött, rá épül minden, a holnap, a holnapután.

 

Kisebb-nagyobb uradalmak, apró királyságok néha olyan nevetséges, mégis oly súlyos dolgokon buknak el. Mint például az irigység, féltékenység és falánkság, melyeknek csírája az őstermészetben keresendő, ámbátor nem mindenhol jelenlévő. Micsoda szó: ámbátor! Mint valami távoli város neve, ahol idegenek laknak. Az őstermészet meg gyilkos és falánk természetéről ismeretes, de nem hiányzik belőle a szeretet sem, ha a szimbiózis például annak fogható fel.

 

2.

 

…ez az én gyermekem! a hülyéknél is hülyébb – mondta Texnek az ő édesanyja, egy város főterén, kora ősszel, kora délután. Bár lehet, késő ősz volt, csak enyhe idő, akárcsak most, amikor ezt a mesét írom. Hogy ki vagyok én? Egy szürke névtelen. Tex meg egykedvűen tűrte anyja előadását, melyet a padon sütkérezők jól hallhattak, de aztán kifakadt, és holmi gyémántgyűrűt kezdett anyjától felhangon követelni, hogy adná elő hamar, ahelyett, hogy az ő jellemzésével szórakoztatná a tisztelt egybegyűlteket. Ismeri őt jól mindenki ebben a városban.

 

A város főterén szép nagy templom van, galambok és virágágyás, padok és persze macskakő, ahogy az már dukál. Óhatatlanul és elkerülhetetenül eszembe jutott erről a szép szavunkról Duka, a Cipész, a dédapám, áldassék a neve. Ő is király volt, uradalma végén deszkavécé állt, takaros építmény, stílussal és hozzáértéssel megépítve, cseréptetős. Amilyen egy sétapálcás úriembernek jár, lett légyen az a sétapálca egyszerűbb faanyagból, mégiscsak sétapálca volt. Ki tudja, miért, Duka adott erre, még a hétköznapokon is. Fehér ing, vasalva, pantalló, kényelmes lábbeli, mellény, a mellényzsebben zsebóra helyett a kapukulcs, vészesen kikandikál, elveszni készül éppen, szokása neki.

 

Lakásában is egyfajta rend honolt, azaz afféle összevisszaság, amilyent én magam is kedvelek, még ki nem olvasott és már olvasott újságok külön kupacban, csészék és dobozok, bennük megannyi kincs, vicik-vacak, szerszámok, bőrdaabok, rongyok, miegymás. Uradalmam apró. Benne én, a királynő és tiszteletbeli udvari bolond, aljas szajhája egyeseknek, másoknak a szerelem rószaszínű flamingója, amint egykedvűen álldogál többedmagával egy kiszáradt tó mocsaras részén, és reménykedve várja az esőt. Ez a mese családomról szól, királyi sarjak és az alattvalóságot kedvelők szűk köréről, akik mindezek mellett, vagy mindezek ellenére mégis elviselik egymást, ám mint minden jóravaló udvarban, itt is folynak apró intrikák, folyik a bor és a komédia is, meg az arisztokratikus bánkódás, görcsös elvekhez való feltétlen ragaszkodás, siratása múltnak és jövőnek, az elátkozott napokénak, melyeken semmi jó nem történt. Máskor meg folyik sok kacagás, végeérhetetlen beszéd az ősökről és másokról, akik ezt meg azt csináltak, így meg úgy, amúgy. Tanulság nincs, habár mindig van levont következtetés, és alakul a vélemény, világkép, világnézet és aztán újra a világfájdalom. Így megy ez minálunk. Évezredek óta – mondta nagyvonalú nagynéném, aki a családra oly jellemző módon regényesen gondolkodott. Norvégov, a mezítlábas födrajztanár megállapíthatta volna róla, hogy neki is szelektív memóriája van, akárcsak mindannyiunknak. Ha nem lenne már foglalt a cím, de persze az, de még mennyire, hogy az, ennek a történetnek Bolondok iskolája lenne a címe, habár iskolát most éppen nem látunk a horizonton, nem dereng krétaszagú félhomály, sem más efféle szenvedések és örömök.

 

3.

 

Eljövök érted – így az öreg király.

 

Hosszú az út, megterhelő – így a királynő, az öreg király leánya.

 

Örökké bízzál apádban, fiam – mordult az öreg király, s fenyegetően hozzátette: Készülj! Hajnalban indulok érted. És valóban el is indult.

 

Ki ez az ijesztő öreg hölgy melletted, én apám? – kérdezte az ő leánya, mikor reggelek reggelén megérkezett ama lak elé, hol leánya létezett az ő szeretett urával és annak házanépével, mikor kivel.

 

Ki más lenne? Hát édes jó anyád, ki felnevelt téged ekkorára. Pont ő. Pattanj be fiam, mert sietős az utunk, a messzi távolban lobog zászlónk, nem is látszik el idáig, hegyeken és völgyeken kell átkelnünk, hogy megláthassuk végre portánkat. Addig megszokod újra, hogy ő az anyád, beletörődsz, sőt egyenesen örülni fogsz neki.

 

Örülök neki, hisz tudod. Úgy döntöttem elmegyek udvari bolondnak, mit szólsz hozzá, én apám? Meguntam királynő lenni, szakmát szeretnék váltani.

 

A királyságról nem lehet lemondani, fiam. Eszedbe ne jusson ily esztelenséget elkövetni, mert jaj lesz neked. Elfordítom terólad áldásos tekintetem, melynek sugarában nevelkedtél éppen ekkorára.

 

Jobbat mondok én magának, figyeljen csak rám. Nem mondok le a királyságról, megalapítom az udvaribolondok, struccon közlekedők, hatalmi vágytól fűtött asztaliteniszezők és öreg királyok királyságát, én, a királynő, akit a férje időnként közönséges kurvának nevez, ímígyen a kurvák és más szemfényvesztők is szívesen látottak e babilóni zűrzavarban, amely a királyságom lesz, nem független, de nem is nagyon függő külső avagy belső tényezőktől, legyenek azok akár gazdaságiak.

 

Megbolondultál, gyermekem, de majd jót tesz neked az otthoni friss levegő.Az mindig jót tesz, hidd el nekem. A legyek majd lehullnak a szobádban, amikor hidegebb lesz. Addig hadd zümmögjenek szegények, egyébhez úgysem értenek.Mert hát mire jó egy légy, mondd csak el nekem. Sok mindenre jó, persze. De akkor sem jó semminek, és főleg nem hagyja az embert aludni. Nyáron valóságos mészárlást kell végezzek lefekvés előtt, hogy némi nyugtom lehessen tőlük, szólok én mindig nekik, hogy meneküljenek, mert támadni fogok, és ők menekülnek is, de aztán csak lecsapok rájuk.

 

Látom, apám még mindig örömét leli a legyekkel vívott csatában.

 

A harc fiam, örökkévaló – mondta az öreg király, és aztán gondolt, amit gondolt, mert portájáig nem szólt többé, ott meg azonnal szólította valami feladat, elkószált jószág, éhesen maradt ebek vonyítása, elfutó vízér, a szokatlan melegtől erjedő takarmány, és elnyelte őt az éjszaka. A királynő lányszobájába vonult, a teraszon rágyújtott, a kuvik szaggatott monológjába fűzfa susog, távoli gépek és járművek zaja vegyül, és egy pataké, mely évről évre közelebb jön. A királynő koronát vesztett urára gondolt, szerette így mondani neki, uram, ám ezt soha sem vette komolyan. Úrnak kutyája van, nem felesége, gondolta, és hallgatta saját kutyáik csaholását, kik a környékbeli juhászok őrzőivel váltottak éjszakai szócsatát. A királynő lányszobája teraszán szívta hosszú, édeskés füstű szivarát, és emígyen elmélkedett, mert nem volt egyéb dolga.

 

 

4.

 

Mit főztél ma? – kérdezte volt a minap I. Koronáját Vesztett, a keményhúsú, igazi házi isten.

 

Teát – így a királynő, és füstfelhőt bodorítva szemléli tovább az éj szelíd békéjét, mely az utcákon kósza falevélként sétál. Ügyet sem vetve a háta mögött elterülő csendéletre csak fújja kifele a füstöt, hogy mire gondol, nem tudja senki.

 

A király megtörten ejti maga mellé táskáját, és sóhajtozva gombolgatja télikabátját. A meleg vacsora az álmok tartományában marad, bár persze a tea is meleg, és ki tudja, még mi más. A király, ki már csak valamikori király, éhes. Azaz nem is éhes, csak vágyakozik, ám amikor elgondolkodik, mi lehet az, amit kíván, megáll az ételeknél, annál távolabb inkább nem is gondol, reménytelennek tetsző a messzeség, melybe felesége, a gyászruhás királynő visszavonult mentegetőzés és mindenféle magyarázat nélkül. Azóta oly szomorú a tartomány, és vacsorára gyakran nem fő sem tea, sem árva lágytojás. A királynő szótlan, üveges tekintete a semmibe néz, éjszakákra eltűnik ide-oda, ha kérdik, azt mondja, a pincében járt, ott volt alattunk mindvégig, egyenesen a szemünkbe néz, nem lehet tudni, hihetünk-e neki, vagy sem. Koronáját vesztett ideges és ingerlékeny, ahogy telnek eme napok egyre morcosabb és vadabb, lázadni készül, csak várja az alkalmas pillanatot. Egy jó játékos számára bármilyen pillanat alkalmas, csatát nyerni minden állásból tudni kell az igazi hadvezérnek. Ez jó játék, de nem megyek vele semmire, jöt rá újfent a király, sem az ágy nem lett melegebb, sem odakint a rét, nem fő sem ebéd, sem vacsora, nincs víg nótaszó, s ritkul a rejtett kuncogás. Szempilla királyfi, a kiskirály is lapul szobájában inkább, vagy sehol sem lelhető, ki tudja, merre járkál, mit csinál, kikkel barátkozik. Szegény Koronáját Vesztett vezérem – gondolja a királynő, s igyekszik szívét olvasztani, hiszen mi végre is kínozná hadai vezérét, hiszen nincsen ez neki szándékában. A valamikori király mégis szenved, szenvedjen tehát. Gyakran rádöbben például arra, hogy hiába bitorolja az egész lakást, mégsincs egy zárható lyuk, ahová egymagában elvonulhatna, hogy pepecseljen valamivel. Bánatában, felejtésképpen, és abban az illuzióban ringatózva, hogy tartalommal tölti az időt, értékes anyaggal önti fel, olyannal, mely nem enyészik el egykönnyen. Nincs számára ilyen hely. Ettől dühödik meg a kerekded hasú házi isten, aki szigorúan néz, és hang megszakad, lehelet megszegik.

 

A királynő iszonyodik birtokaitól, a birtok számára börtön és kelepce, melyekből állandóan szabadulni vágy. Átmenetileg megnyugtatja a tudat, hogy eme apró uradalom terhe nem csak őt nyomja, szegény királynő ilyenkor azzal áltatja magát, hogy a megosztott terhek megosztott felelősséget jelentenek, ez lenne ugye a jó irány, de oly könnyű ezen a szép ösvényen elcsúszni, közös felelősség senki felelőssége, mindenki ártatlan, mindenki hibás. Mindennek nincsen állandó súlya, és valaki mindig elviszi a balhét, így, vagy úgy, kinél mi a szokás.

 

Rossz természetét, mely arra sarkallja, hogy csak azt tegyen, amit tenni akar, lehetetlen megzabolázni. A királynő nem idomítható, mint ahogy I. Koronát Vesztettel közös ivadékuk, Szempilla királyfi is nevelhetetlen egyed, bár persze bájos, mégis oly dühítő egyéniség. Az öreg meg, a királynő apja a maga lassúságában valóban kimossa a partot mindannyiuk alól, és még egy strucc is a háztartás része, és megannyi jóbarát, ismerős és rokonok egész hada, unokafivérek és nővérek, és távoli sógorok sógorai, megannyi nép, kik oly váratlanul bukkanak fel, mint a tatárjárás, melyre lehetett ugyan számítani, de reménykedhettek is abban, hogy elmarad.

 

Senki és valaki mennek valahová, egészítette ki a királynő azt a letépett sarkú reklámcédulát, melyen röviden ez állt:… bárki csatlakozhat, fel lehet iratkozni, együtt zarándokolni, megtisztulni, vigasztalódni a hosszú út és visszaút alatt. Cím, telefonszám stb.

 

 

5.

 

A királynő megtért ősei földjére világot gyújtani halottainak, feldíszíteni sírjukat. De leginkább azért, hogy szobájában időzzön, és semmi olyant ne tegyen, amit tenni kéne. Télen mindig tele lesz a szobám kisasszony-szitakötőkkel – meséli valakinek, akit mi nem látunk. – Októbertől áprilisig, bár egyet sem láttam addig élni. Nem tudom, ők szeretnek-e engem, de én szeretem őket. Ott léteznek egy légtérben valakivel, aki voltam, és néha még vagyok. A mennyezeten üldögélnek, míg kiaszott apró múmiákként le nem hullanak a furcsa mintázatú, durva gyapjúszőnyegre. Ó az a szőnyeg! De van ám az én szobámban szarvasagancs és malomkő, régen holtak csontjai és edényeik. Egy Weltklang trombita sárgarézből, sorszáma: 158774. Nagyapám fújt rajta saját költésű dalokat. Szépreményű Tóbiás volt az én nagyapám, nem más, úgy igaz ez, mint ahogy itt állok, mert ha nem állnék itt, mindez nem is lehetne igaz. De lehet, nem is trombita az, hanem kürt. Rég megfogadtam, hogy elmélyülök a hangszerek tanulmányozásában, egyáltalán elmélyülök, de amikor a legjobban merülnék, mindig felszínre dob valami, és újfent a felszínt fürkészem, ahelyett, hogy a mélységekbe alábuknék, mint ahogy az kötelességem volna, ki tudja már, hogy miért.

 

Halottak Napja van. Már megint Halottak Napja. Az évek mint kerengő dervisek szoknyáikkal felkavarják körülöttem a port, és emlékfoszlányokat szórnak a szemembe. Mikor gyermek voltam, csak az anyám városában láttam a halált, csak ott ünnepeltem a halottakat, igazi ünnep volt, aznap ehettem először sült gesztenyét, és aznap kezdődött igazán a tél. Hosszas sétát feltételezett az ünnep, át az egész nagy városon. A mi utcánk, egy aszfaltozatlan, de rendezett, távoli utca a város szélén, egy domb alatt, a dombon templom napórával, olyan halottakkal a kertjében, akiket már nincs ki látogasson, évszázadok óta. Az utca ma már nincs meg, átalakult, de a kis temető megvan, továbbra sem látogatja senki. Mi a nagy temetőbe mentünk, messze volt. Át kellett vágnunk a mi kis utcáinkon, aztán az egész belvároson, és ki kellett gyalogolnunk a város egy másik végére, olyan helyre, ahonan messzire el lehetett látni. A temetőben ilyenkor nagy volt a nyüzsgés, és még elég tágas a sírok közötti hely a baráti tereferékre.

 

Apámnak a halottak napjáról megint a szarvasos történet jutott eszébe, hogy miért pont az, arra próbálok rájönni hasztalan, azaz érteni vélem, kint a bagoly rákezdte, vagy bármi legyen is az, ami ezen a sírós hangon óbégat. Mint aki éhes is, szomjas is, és a jövőbe is lát egyszerre. Amíg a halál nincs itt, addig a jövő része. És apám szarvasai maradjanak inkább csak szarvasok, ne öltözzenek fájdalom és hiány téli köntösébe.

 

 

6.

 

A szarvasok ott álldogáltak valahol egy falu határában és békésen rágcsálták az őszi vetést. Apám januárban látta őket. Éppen elváltunk hosszú hónapokra, melyek alatt élt mindenki, ahogy tudott, gondolt, amit gondolt, levelet ritkán vagy túl gyakran írt, máskor meg egyáltalán.

 

Legyeim is vannak ugyanabban a szobában, melyben a szitakötők, és melynek ablaka a tágasságba néz, sok szomszéd nincs, az erdő valamikor közelebb volt, de egyre csak távolodik, a patak meg minden évben közelebb jön egy kicsit. Hogy hol van ez? Bárhol, ahol erdő távolodik és patak közeledik, akárhol, ahol csak tetszik, tetszene, ha lenne egy szoba, melyben szitakötők és legyek laknak, régmúlt időkből ez meg amaz, és odakint évszaktól függetlenül sírósan vakkog egy kuvik.

 

Az uzun hava meg? Azt jelenti, mély levegő. A királynő léptet fakó papírlován, elmegy, a mese csak úgy véget ér, mint fagyott énekesmadár lefordul az ágról, nincs tovább.

 

 

7.

 

Leköpöm a múltat

A lélek-pókot, a cudart

Leköpöm a lelkemet is,

Mert visszanyihog a múltba.

 

Én vagyok Málé király

Én vagyok Málé király

Holdfényes, szelíd arcom

Belelobog a nagy éjbe.