Valami új




Horváth Levente munkája.

 

A szellem bűne, a lélek őrülete, a test betegsége.

Tapossuk egymást jó trágyamelegben,

nincs kilátás egyébre.

 

Kristályos égre, légre, nyílt elmetisztaságra.

Sikálunk bőszen, tudományosan,

ragyog a trágya.

 

Száll illatfelhő, életünk csontig fertőtlenítve.

Olcsó a vér, de valahogy

sosincs elég belőle.

 

Ha lecsapolják, tán beáll a kívánt sűrűség.

Pirosan tüntet zöld, fehér,

fekete, sárga, kék.

 

Keserű, édes, savanyú, penészes: egyre megy.

A földre ontott ég levét

az élet issza meg.

 

Terjeszkedik, gyarapodik, kereken és puhán.

Bízik, hogy van valami új

az utolsó után.

 

Kell hogy legyen, a harsonák kezdetkor zengenek.

Eszik, iszik, unatkozik, fél,

szenvedélybeteg.

 

A csillagokat kémleli, az űr mindent megold.

Ha szalmakazal is a lét,

tű benne sose volt.

 

Ártatlan test, lelki erő, háborítatlan szellem,

segítsd a sápadt létezőt,

önmaga ellen!