„valaminek el kell mozdulnia az emberben…” – beszélgetés Rakovszky Zsuzsa íróval, költővel, műfordítóval




Szeretik a kérdezők az írókat a kezdetről, az írói indulásról faggatni. Én csavarnék egyet ezen a kérdésen, és azt kérdezném meg, hogy Ön számára még van-e jelentősége ennek, vagy már annyiszor rákérdeztek, hogy kiüresedett a visszaemlékezésben?

 

– Attól függ, hogy mit értünk kezdeten, azt, amikor írni kezdtem, vagy azt, amikor publikálni kezdtem. Ez a két időpont elég távol esik egymástól, ugyanis verseket nagyon korán elkezdtem írni, a fiókokban kotorászva az első versemet öt, öt és fél éves koromból találtam meg, pársoros kis valamiket. Rendesen publikálni pedig a húszas éveimben kezdtem el, már harminc fölött voltam, amikor megjelent az első kötetem. Kevés verset írtam nagyon, hosszú szünetekkel, egy vékonyka kötet nyolcvanegyre jött össze.

 

Ez azt is jelentette, hogy amikor megjelent, azzal meg is találta a hangját, a témáit?

 

– Ebben nem vagyok biztos. Törekedtem valamilyen hangra, azoknak az elődöknek a hangjára, akiket szerettem, egy ironikus, hétköznapi hangra, ami akkoriban kezdett dominálni a magyar költészetben. De valahogy nem nagyon akart összejönni. Mielőtt az első kötetem összállt volna, éreztem először, hogy mintha valamilyen gátlás átszakadt volna, egy kicsit könnyebben írtam, és egy kicsit közelebb kerültem az általam akkor kedvelt stílushoz.
 
 

 
Tehát az volt a probléma, hogy egy ironikusabb, posztmodernebb közegben kezdett alkotni, és attól kellett elkülönbözni, saját hangot kialakítani?

 

– Azt hiszem, hogy fordítva volt. Azt éreztem, hogy nagyon hagyományosan írok, egyfajta emelkedett stílusban, fennkölten, a szándékomtól függetlenül, pedig közelíteni szerettem volna a hétköznapi nyelvhez, a kortárs beszélt nyelvhez. De aztán ezért írtam-e kevés verset, azt nem tudnám megmondani, azt hiszem, ennek lélektani feltételei vannak. Házi használatra azt szoktam mondani: valaminek el kell mozdulnia az emberben ahhoz, hogy tudjon új verset írni, különben a régi verseit írja meg újra és újra. Ezek a változások pedig viszonylag ritkák és lassúak. Persze vannak olyan költők, akikben a napi élmény szinte azonnal verssé válik, de ez egy tőlem különböző alkat.

 

Ezek szerint úgy érzi, hogy kevés verset írt. Miközben egyik kritikusa, Márton László azt állította a gyűjteményes kötetéről, hogy az ön költészete egy elkészült, nagyon egész, összefüggő világ, amiből nem hiányzik semmi.

 

– Azt nem tudom, lehet-e azt tudni, hogy valakinek vannak-e megíratlan versei, inkább arra gondolhatott Márton László, hogy a témák azok, amelyek, ha változásokkal is, de végighúzódtak a verseimen. Mintha nem is előre menne, amit csinálok, hanem spirálalakban, táguló körökben haladna előre.

 

És ez természetesen nemcsak versekben történik, hanem prózában is. Ez is azért előfordul a magyar irodalomban, hogy valaki nagyon sokáig verseket ír, és egyszer csak prózát kezd írni, most gondolok Oravecz Imrére, Tandori Dezsőre, akik nemcsak jelentős költők, hanem jelentős prózaírók is. Az ön életművében is világosan látszik ez a váltás. Mi áll ennek a hátterében?

 

– Prózai nekirugaszkodásom korábban is volt, elkezdtem írogatni, de aztán nem tetszett, letettem. Ez nagyon durva és elnagyolt általánosítás, de nagyon sokan hagyják abba a versírást, ahogy idősebbek lesznek az emberek, vagy mindenesetre kevesebbet írnak verset. Talán a versnek köze van az érzelmi intenzitáshoz, az érzelmi kilengésekhez, amit fiatalabb korunkban gyakrabban átélünk, később ezek a hullámok elcsitulnak, kiegyenesednek.

 

Prózaibb lesz az ember.

 

– Igen, egy idő után az ember kevésbé résztvevője, inkább szemlélője a dolgoknak, a prózához pedig elég nagy életanyagot és emberismeretet kell összegyűjteni. És erre is alkalmasabb az ember, amikor kívülről nézegeti a dolgokat és az embereket, mint amikor fülig benne van, és nem tudja tárgyilagosan nézni.

 

Egyik interjújában mondta: „a vers mélyebb lelki rétegekből táplálkozik, mint a próza.” Ez most ellentmond annak, amit eddig mondott, vagy alátámasztja?

 

– Én nem érzem, hogy ellentmondana. Ugyanis a nagyon mély lelki rétegek a gyerekkorban kialakult érzelmi kötődések meg benyomások, amiket aztán később viszonylag kevés dolog tud már megmozgatni. És azt hiszem, a vers ezekből táplálkozik, a próza pedig a későbbi benyomásokból. Mondom ezt úgy, hogy tudom, ellenkező példát könnyű találni rá.

 

Azért kérdeztem ezt, mert regényeiben megfigyelhető, hogy a szereplők belső életének, érzelmeiknek az ábrázolására helyeződik a hangsúly. Többnyire történelmi regényt ír, legalábbis meghatározott történelmi korszakba beleágyazott történeteket, mégis a történelmi keret ábrázolásánál sokkal fontosabb a szereplők belső életének, vívódásaiknak felmutatása.

 

– Az biztos, hogy a történelemből az érdekel jobban, milyen lehetett a napi élet, testközelből próbálom nézni az adott történelmi eseményt. Nagyon szeretek régi újságokban, dokumentumokban, krónikákban bogarászni. Az ember az iskolából hoz magával egy történelemképet, amelyben hősök vannak, sorsdöntő események, és aztán a kezébe kerül egy krónika, amelyben egészen kisszerű dolgokról esik szó, arról, hogy jó volt-e a szőlőtermés, vagy arról, hogy amikor bejöttek a kurucok, összefogdosták a csirkéket. Az átlagember szintje az, ahonnan nézem a történelmet. Ma már a hivatásos történészek között is vannak ilyen irányzatok, akik nem a nagy eseményeket, hanem a mindennapi életet próbálják megragadni.

 

Másrészt a regényeiben mintha arról írna, hogyan vannak hősei a vágyaiknak, szenvedélyeiknek kiszolgáltatva. Hogy látja, mi irányítja inkább az embereket: az eszmék vagy a vágyak, szenvedélyek?

 

– Úgy gondolom, az eszmék csak az embereknek egy kis töredékét irányítják, a többiek számára nem is annyira a szenvedélyek, hanem az úgynevezett napi dolgok a meghatározók. Az eszmékkel pedig az a helyzet, hogy erősen hajlamosak vagyunk a személyes érzéseinket belevetíteni eszmékbe, csoportokba, tehát ami eszmének néz ki, az sokszor csak a pszichológusok által projekciónak nevezett kivetítés, sok esetben egyszerű indulatról van szó, ami valamilyen eszmében találja meg a kifejeződését. Elég sokszor van ez így, azt hiszem. Az nagyon érdekes volt, amikor anyagot gyűjtöttem A kígyó árnyéka című regényemhez, és korabeli egyháztörténeteket is olvasgattam. Nekünk erről a korszakról az Egri csillagokból alakult ki egy képünk, ez pedig félrevezető, mert akkor nem a nemzeti érzések, hanem a vallási ellentétek voltak a meghatározóak.

 

Létezik még egy alapmotívum, ami végigvonul a regényein: az emberi identitásnak, önazonosságnak a képlékenysége. Egy apjával vérfertőző kapcsolatban élő lány, aki felveszi a mostohaanyja szerepét (A kígyó árnyéka), egy nő, aki férfi öntudattal éli az életét (VS) − ilyen és ehhez hasonló helyzeteket találunk a regényeiben. Miért?

 

– Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, az ember egyszer csak érzékeli, hogy valamilyen téma fontos neki, vagy olvasott róla, vagy hallott róla, és valamiért megragadt, de hogy bennem pontosan mit mozdít meg, ezt én ugyanúgy nem tudom, mint az olvasók. De valóban ez a helyzet, A kígyó árnyékának az alapproblémája az identitáscsere. Nem szeretem az identitás kifejezést, talán jobb ennél az énkép, amely egészen elmosódott lehet, amely nem születésünkkel adódik, hanem kívülről kapjuk a világ visszajelzéseiből. Én azért is tettem egy régebbi történelmi korszakba a regényem történetét, mert csak akkor volt lehetséges egy identitáscsere, a huszadik században ez már hamar lelepleződne.

 

Most térjünk rá a legutóbbi verseskötetére, a Fortepan című könyvére. Hogyan született meg?

 

– A Fortepan egy internetes fényképgyűjtemény, amiben főleg amatőr képek találhatók. Én ezt nagyon szeretem, szeretem ezeket a régi fényképeket nézegetni és ezeknek a hatására íródtak a kötet versei.

 

Talán nem tévedek, ha azt mondom, az idő a versei egyik nagy témája, ennyiben ennek a verseskötetnek is. Szent Ágoston mondta: „Ha megkérdik tőlem, mi az idő, nem tudok válaszolni, ha nem kérdik meg, tisztában vagyok vele.” Hogyan tudja egy költő feloldani ezt a paradoxont? Mit kezd ezzel a nem-tudással és mégis-tudással?

 

– Az, hogy a dolgok és az emberek eltűnnek, a költészetnek alapvető tapasztalata, valószínűleg már a kezdetek óta a témája is. Egyik alapvető tapasztalatunk, hogy eltűnik a gyerekkorunk világa, eltűnnek, meghalnak a számunkra kedves emberek. Igyekezve kerülni a túl nagy érzelmességet, ennek próbálok egy picit felszínesen filozofikus színezetet adni. Fiatal kori verseimben más szerepe volt az időnek, más miatt foglalkoztatott, mint a későbbi versekben. Fiatal koromban egyfajta időélményhiány volt az általános tapasztalat, azt éreztük, mintha nem változna soha semmi, minden ugyanúgy lenne. Az a tapasztalat, hogy nincs idő, hiszen az idő végül is a változásban érhető tetten, ha minden pont ugyanúgy van, akkor az állandóságérzetet eredményez, mozdulatlanságot. Akkoriban ebből a szempontból vesződtem az idővel, most pedig ellenkezőleg, azzal, hogy elmúlnak, eltűnnek, megváltoznak a számomra kedves dolgok, de hogy filozófiai értelemben mi az idő, én azt nagyon kevéssé tudom megmondani.

 

Filozófiai válaszai valóban nem születnek, de folyamatosan azokról a tapasztalatokról ír, hogy miként viszonyulunk az időhöz. Sokat ír a tárgyakról, a tárgyakhoz való viszonyunkról. Régebb az emberek egy nagyon hasonló tárgyi környezetben élték le az életüket, most pedig már egy életidőn belül is többször lecserélődik a tárgyi keret.

 

– Ez így van, régebb a bútorok, az edények is több nemzedék számára készültek, és nem arra, hogy két év után tönkremenjenek. Például gyerekkoromban még létezett szemfelszedő, mert a harisnyát nem kidobtuk, ha felszaladt, hanem elvittük megjavítani. Ami pedig még inkább szembetűnő, és sajnálom is a gyerekeket miatta, hogy az üzletek például hosszú időn keresztül ugyanazok voltak, most pedig szinte eszelős gyorsasággal változnak. Az állandóság, amire főleg kisgyerekkorban szükség lenne, az megszűnt. Változni régebb is változtak a dolgok, de most sokkal gyorsabban, mint régebb.

 

A múlthoz való viszonyunk, amely nagyon dinamikus, szintén gyakori témája.

 

– Ahogy öregszik az ember, kevésbé erőteljesek a benyomásai a világról, nem hagynak olyan mély nyomot az élmények vagy csak nagyon ritkán. Már a romantikusok felfedezték, hogy a gyerekkornak a világhoz való viszonya nagyon hasonlít a költészetnek a viszonyához. A gyerekeket az eufória már a dolgoknak a puszta létezésétől el tudja tölteni, ez pedig nagyon hasonlít a költők világviszonyához. Gyerekkorban a dolgok még varázslatos hatást keltenek. Mi már nagyon nehezen találjuk a kis dolgok varázsát.

 

Mi már nem, de az emlékeinkben mintha megtalálnánk még. Ahogy egyik versében is mondja, „minden csoda” az emlékeinkben.

 

– Így van. Ez a lelkesedés, öröm, később leginkább talán szerelmes állapotban jön vissza azzal az intenzitással, amivel egy gyerek egy tárgyhoz viszonyul. Mondjuk egy táj is kiválthat hasonló élményt, de csak kivételes pillanatokban jön vissza az, ami gyerekkorban állandó volt.

 

Nagyon nagy súlyt tulajdonít a tárgyaknak. Egyik versében valami olyasvalamiről ír, hogy halálunkkor a tárgyak jelennek meg a tudatunkban, ezek képviselnek minket, a létezésünket. Ez egy nagyon erős sejtés, mély intuíció. Megmagyarázná?

 

– Természetesen nem a tárgyakra, hanem a velük kapcsolatos emlékekre utaltam. Nem olyan nagy újdonság ez sem, hogy az ember úgy érzi, van egy emlékkészlete a kedves dolgokról, és nem elég, hogy ő megsemmisül, már ha megsemmisül, hanem ezek az emlékek is eltűnnek vele együtt. A lelkét tulajdonképpen ezek az emlékezetében őrzött kedves dolgok alkotják. Ő pedig szeretné ezeket megmenteni, ami motivációt jelenthet az írásra vagy akár a festésre is. Ezért is szeretem a Fortepan fényképgyűjteményt is, mert habár véletlenszerűen megragadott pillanatokat rögzít, de ezek a pillanatok megőriznek valamit a múltból.

 

Hogyan viszonyul a nosztalgia jelenségéhez? Valamikor a nosztalgia betegségként szerepelt, halálos honvágyként gondoltak rá. Aztán módosult a terminus, pszichologizálódott, általánosabbá vált.

 

– Lehet, hogy ez is egy olyan ösztön, aminek különböző erősségű fokai vannak. Valakiben ez nagyon erős, függetlenül attól, hogy milyen korú, másokban nem annyira erőteljes. Nekem van egy családi történetem. Egy régi újságkivágást találtam egy fiókban arról, hogyan halt meg a nagymamám. Édesapám és a testvére a  Felvidékről költöztek át Magyarországra, az első világháború után, de az özvegy nagyanyám nem akart átköltözni, noha többször hívták. A végén aztán beadta a derekát, összecsomagolt, de még egyet aludni akart otthon, és másnap reggelre meghalt. Szóval ezek a kötődések nagyon mélyek lehetnek, nem is számolunk velük, és egyszer csak megnyilvánulnak. Azt tudja az ember, hogy kötődik a gyerekeihez, a szüleihez, a szerelméhez, de arra nem gondol, hogy a városához is ugyanilyen érzelmi kapcsok kötik. Én, úgy látszik, örököltem ezt a nagymamámtól.

 

Egyik versében írja: „a képek időmérő eszközök”.

 

– Igen. Az ember ránéz egy fényképre, és akkor a hajviseletből, az öltözékből, ruhák állapotából elég jól be tudja mérni, hogy mikor készült a fénykép. Ha végignéz egy sorozatot, ami megy előre az időben, mintha egyfajta órát nézne.

 

Szeret fényképezni?

 

– Egyáltalán nem tudok. Rajzolni szerettem, még kiskamasz koromban, elég sokáig haboztam is, hogy festő szeretnék-e lenni, később rajzszakkörre is jártam.

 

Ha a Fortepan ciklus verseit olvassuk, felvetődik a kérdés: tekinthetők-e ezek a versek képleírásoknak?

 

– Nem igazán, van persze olyan közöttük, amely konkrét képhez kapcsolódik, de inkább az összbenyomás a fontos, amit a képek kiváltottak belőlem.

 

Érdekes tulajdonsága ezeknek a régi képeknek, hogy noha nem a mi képeink, nem a mi életünkről szólnak, mégis valahogyan a saját emlékeinket tudják hordozni.

 

– Ha a saját életidőnkből vannak a képek, akkor az, amit ábrázolnak, nagyon hasonlíthat a mi tárgyainkhoz, öltözékeinkhez. Például a városok. Sok olyan város van, ahol nem jártam, de valószínű, hasonló időszakban épült, hasonló iskolázottságú építészek építették, mint amiket én megszoktam gyerekkoromban, s akkor menthetetlenül az az érzésem támad, hogy én jártam ott. Hogyha most merész feltételezésekkel szeretnénk élni, akkor azt is mondhatnánk, előző életünkben jártunk ott, vagy van valamilyen kollektív emlékezet. Persze, ez nem tudható, de az biztos, hogy valamilyen időtlen hasonlóságok mozgatják meg az emlékezetet.

 

Sokat beszéltünk a történelemről, az időről, az emlékezetről, a változásról. Az idő présében vergődő ember, véleménye szerint, hogyan tud értelmet adni az életének, hogyan tudja meglelni az otthonosságot?

 

– Szerencsére nem csak elmúlást hoz az idő, hanem új dolgokat is, új személyeket is. Én tulajdonképpen nem is a változást vagy a megszűnést fájlalom, hanem azt, hogy valamilyen folyamatosság megszakad. Azt például rettenetesen sajnálom, hogy azt a soproni lakást, amihez kötődöm érzelmileg, nem fogják tovább lakni. Régebb, ha építettek egy lakást, ahhoz a következő nemzedék valamit hozzáépített, de valahogy beleépült, megmaradt az előző nemzedékek élete is. Szóval egyfajta értelmet a folyamatosságban lehet találni.

 

 
 

Rakovszky Zsuzsa Sopronban született 1950. december 4-én. A soproni Martos Flóra Gimnáziumban érettségizett 1969-ben. Egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte, majd a második évtől Budapesten folytatta, itt szerzett magyar–angol szakos tanári diplomát az ELTE BTK-n 1975-ben. 1975 és 1978 között az Állami Gorkij Könyvtárban, 1978 és 1981 között az ELTE angol tanszékének könyvtárában volt könyvtáros, 1982-től 1986-ig szerkesztő a Helikon Kiadónál, azóta szabadfoglalkozású, fordításból él. Elsősorban angol, amerikai költőket és prózát fordít. Sopronban él. Legutóbbi regénye: Szilánkok (2014); legutóbbi verseskötete: Fortepan (2015). Többek közt József Attila-, Márai Sándor-, Magyarország Babérkoszorúja- és Kossuth-díjas alkotó.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter