Vallomás éjfél után




Nemes András Csaba: Ősapám

 
 

Árva lélek sem tévedt felénk tíz óta. Olyan üres volt a hely, hogy sírt a magány. Amikor beesett, azon gondolkodtam, hogy bezárok. Két konyakot kért gyors egymás után. A harmadikkal már elvacakolt, mielőtt felkapaszkodott a kakasülőre. Nem volt elázva, de nem nálam kezdett, az is biztos. Azt mondta, hogy író. Előbb megkérdezte, mit olvasok. Felemeltem a könyvet, megmutattam a fedelét. Akkor mondta. És először nézett rám úgy rendesen. Hogy látott is. Gondoltam, most megkérdezi, tetszik-e, amit olvasok. Nem kérdezte. Azt mondta, szép a szemem. Mosolyoghattam, mert hozzátette, egy jobb napon biztosan tízen mondják. Kért még egy konyakot. Megkérdezte, élnek-e a szüleim.

 

Tudja, vannak nehéz témák, amiknek újra és újra nekiugrik az ember, és nem jut sehová. Törli, aztán megint törli, megint és megint, mert amit leírt, annak semmi köze a valósághoz. Beszélő viszonyban sincs azzal, amit elképzelt.

 

Ilyen nehéz téma az anyja és ő. Mióta az anyja meghalt, bűntudata van. Csak a saját bűneire emlékszik. Bűn. Nem jelent semmit. Három betű. Három hang. Mindenkinek mást jelent. Tömjénszagú. A képmutatás bűze lengi körül. Azt mondta, valahogyan elő kell kaparnia az anyja vétkeit, mert ha nem teszi, egész nap döglődik, a végén befal három doboz altatót, a halántékába ereszt egy golyót, halálra issza, benzinnel lelocsolja és felgyújtja magát. A túlzásaimért is gyűlölöm magam, mondta. Miért hazudok? Mire jó ez a teatralitás? Sohasem gyújtanám fel magam. Annál gyávább vagyok. Egyszer leírta, hogy ha a bűnei eszébe jutnak, olyan fájdalom tör rá, mint a vihar. Úgy söpri el minden ellenállását, akár a tornádó. Olyan az a fájdalom, mint valami pokoli építmény, tele lángoló falú, zegzugos folyosókkal, zubogó katlanokkal. És ez persze nem igaz. Már megint túlzás. Vagy ami még rosszabb, pontatlanság. Mert egyáltalán nem olyan. Nem ilyen színpadias. Ennél sokkal rosszabb. Hétköznapibb. A bűnei nem általánosságban jelennek meg, hanem konkrét valójukban. Szürke kis esetekben. Például amikor azt kérte az anyja, hogy kivételesen vigye haza autóval. Ő meg valamit morgott, hogy állandóan haza akarja vinni, de sosem fogadja el, most, a legrosszabbkor, most persze igen. Rögtön nem kérte. Aztán már hiába is erőltette. Elment az anyja villamossal.

 

Elolvasta, amit írt, hamisnak találta, kitörölte. Nekifogott másképp. A fájdalom nem pokoli építmény. A fájdalom nem elviselhetetlen kín. A fájdalom egyszerre rosszabb és jobb. Rosszabb, mert nem öl meg. A lelkiismeret-furdalás elviselhető. A fájdalom, mint egy ordas kutya, néha előront valamelyik sötét sarokból, megmar, aztán visszahúzódik a sötét odújába. Nem a fájdalom állandó, hanem a fájdalom tudása, hogy bármikor előronthat a sarokból. Bármikor.

 

Az anyja szerint kegyetlen kölyök volt. Megrázta, ugyanis nem tudott róla. Azt mondta az anyja, hogy keményszívű, könyörtelen gyerek volt. Például amikor az általános iskola első osztálya után, a nyári szünet elején kórházba került fertőző májgyulladással. Hat héten át tartó szigorú vesztegzár. Anyja azt mondta, a többi gyerek várta a szüleit, a látogatási időt, egyedül ő nem törődött velük. A többi gyerek rohant a kirakathoz, ő meg csak úgy ímmel-ámmal ténferegett oda. Amikor a nővérkék bevitték neki a rajztömböt és a színes ceruzákat, amit a szülei ajándékba vittek neki, visszamászott az ágyába, és rajzolni kezdett. Ott álltunk megszégyenülten a többi szülő közt, mondta szemrehányóan az anyja, akiket szeretett a gyerekük. Évtizedek múltán, amikor az anyja a szemére hányta, szíven ütötte a dolog. Lehet, hogy kegyetlen kölyök volt, de sejtelme sem volt róla, hogy az. Ha gyanította volna, igyekezett volna megjavulni.

 

Annak a reménytelenül hosszú hat hétnek bizonyos részletei benne is megragadtak. Hétéves. Kezdődik a nyári szünidő. A többiek szabadon, ő meg rabságban. Egy ürességtől kongó kórházban. Ő volt az első beteg. Járványra számítottak, ezért a kórház kiürített három tízágyas kórtermet, hogy be tudják fogadni a gyerekeket. Amikor a mentő bevitte, az összes terem üres volt még. A nővérkék állandóan körülötte forgolódtak. Azt gondolhatták, nagyon magányos lehet. Jól gondolták, nagyon magányos volt.

 

Tudja, kevés lehangolóbb dolog létezik, mint alkonyattal, a sárga lámpafényekben egy orvosság és fertőtlenítő szagú kórházban egyedül lenni.

 

Sokat olvasott. Esténként pedig, amikor felszökött a láza, az egyik nővérke olvasott fel neki. Nem volt könnyű dolga, mert a mesekönyveket mind ismerte és unta. Szép, fiatal lány volt a nővér. Végül talált neki egy kopott, öreg könyvet, a fedelén egy delfinen lovagló pikkelyes emberszörny száguldott az óceán hullámain. Egy halemberről szólt, aki kopoltyúval és tüdővel is lélegzett. Azt kezdte el felolvasni neki, és azzal lenyűgözte. Úgy találta, hogy a halember magánya illik az ő magányához.

 

Az első hét után, mintha zsilipet nyitottak volna ki, elkezdtek ömleni a gyerekek. Kisebbek, nagyobbak, vele egykorúak. Két-három nap alatt megtelt az összes kórterem sírós, nyavalygós kölykökkel, búskomorakkal meg elkényeztetettekkel, sivalkodókkal és csöndesekkel. Az első vasárnap, amikor meglátta, hogy a gyerekek a szüleiket megpillantva magukról megfeledkezve repülnek az ágyból a kirakathoz, és belülről nyalják-falják az üveget, rátapadnak, ujjaikat a mamájuk ujjaihoz, tenyerüket a mamájuk tenyeréhez nyomják, könnyeznek, puszikat cuppognak, akkor elhűlve bámulta az érzelemnyilvánítás émelyítő túlzásait. Náluk ez nem volt szokás. Ő sosem szólította az anyját édesanyámnak. Anya. Neki ez volt a természetes.

 

Azt mondta, jól esne úgy írnia, hogy édesanyám. Néha próbálgatja is, leírja, törli, leírja, törli, rohadt, kibaszott kurva nehéz mesterség ez!, nem megy, nem lehet. Ez neki sosem ment. Anya. Csak így. Más gyerek szájából is idegen volt az anyu vagy anyuka. Náluk az anya meg az apa járta. Anya így, anya úgy. Ez volt otthonos. A számon kérő is. Anya, már megint kimostad, kitakarítottad, eltüntetted…? Ennyi. Anya! Anya? Anyaaa! A hangszín változott csak. A tónus. Azt hiszem, igaza volt anyámnak, mondta. Nem voltam kedves gyerek.

 

Tudja, a múlt nem tűnik el. Minden, ami megtörtént, bennünk él. Csak ki kell várni, meg kell élni, míg a hús, a zsigerek, a nyirok mélyéről fölhabzanak az elfeledettnek hitt történetek. Akkor aztán kísértetekként sorjáznak elő a múltból a rég elfeledettnek hitt alakok.

 

Azt mondta, kölyökkorában egy kórházban élt. A kórház egy faluban volt. Óriási park közepén. Erdő közepén. Egy régi, hatalmas kastélyban. Volt ott mindenféle ember. Dagadt sofőrök. Szadista, keszeg kazánosok. Bolond kertészek, megszállott hullamosók, őrült raktárosok. Meg a fehér köpenyes nővérkék, a piros melegítős, parázna betegek. És persze az orvosok… Azt mesélte, él benne egy kép. Egy ideje újra és újra eszébe jut. Az anyja elé fut. Átugorja a virágágyásokat, úgy rohan. Az anyja a kastély felől közeledik a park gesztenyefáinak árnyas boltívei alatt, fürgén lépdel a lejtős járdán, lengő karral, ruganyosan, ahogy szokott, fehér köpenyben, mint nyaranta mindig, rövid fehér zokniban, fapapucsban vagy gumitalpú félcipőben. Már a szemétégetőnél jár, aztán a kazánház előtt… Ő úgy nyolc­éves lehet, száguld, hogy mielőtt anyja az ebédlőhöz ér, keresztezze az útját. Anya, lihegi, mit hoztál? Arra is emlékszik, hogy mit vár. Könyvet. Indiánosat. May Károly, Tokei Ihto, Szürke Bagoly, Csingacsguk. Anyja tovább megy az ebédlő felé, ő meg rohan vissza, át az úttesten, a virágágyásokon a garázsok, a kertészház, a teniszpályák felé, a többiekhez…

 

Amikor az anyja befeküdt a kórházba, egy másik kórházba, évekkel később, akkor ez a kép sokszor eszébe jutott. Ahogy jön lefelé a kastély felől. Nem tudta felidézni, hogy vajon mosolyog-e, ahogy rohan felé. Azt sem, hogy mikor veszi őt észre. Látta a füvet, a lóhere apró virágait, a ringó méheket – nyaranta hússzor dagadt fel a talpuk, szívták a mérget, köpködték a fullánkot –, látta a virágágyás fekete hantjait, az úttest aszfaltját, a saját mezítlábas lábfejét. Ha akarta, mindezt kívülről is láthatta, ahogy az a fürdőgatyás kölyök lélekszakadva rohan a játszótér, a garázsok, a hullaház vagy a teniszpálya felől, mögötte az ódon kertészház cserepes tornya, szemben a kazánház tömbje, a szénudvar terméskő fala, látta azt a fiatal, szőke nőt, az anyját, háttérben a gyertyadíszes gesztenyefák zöld gömbjeit, a kastély fáradt sárgáját, az ég kékjét, a könnyű fátyolfelhőket, amik dekorációul szolgáltak a gyerekkor kikezdhetetlen mindenségéhez. Ha szerette volna, képzeletben még magasabbra emelkedhetett volna, hogy az egész kórházat lássa, a parkokat, az erdei sétányokat, a kuglipályákat, a nyári pavilonokat, benyithatott volna az idő kapuján, kinézhetett volna az idő ablakain, hogy lássa a kastély padlásán a második világháborús tábori telefonokat kurblizó tüzéreket, szemügyre vehesse az épület rokokó századát, ahogy a hintók a timpanonos főkapu elé kanyarodnak, paripák feszes tomporán csúszkál a fény, lássa a falut, az országot, szinte bármit, csak azt nem látta, hogy a mamája mosolyog-e, ahogy szalad felé. Nem látta, de tudta.

 

Anyám kórházban fekszik, írta le néhány évvel korábban tanácstalanul. Akkor nem az anyja, hanem ő jött lefelé a hegyről. Egy másik hegyről, egy másik kórházból. És amikor leírta, az jutott eszébe, hogy ez méltánytalan, nem igazságos, hiszen neki a kórház szó mást jelent, mint azoknak, akik nem kórházban nőttek fel. Ő egész gyerekkorában kórházban volt. Ott evett és ivott, bicajozott, ott volt szerelmes kölyök. Ott olvasott, falta a Tom Sawyert, a Bőrharisnyát, a Skócia lányát és a Grant kapitány gyermekeit. Ott tekergett a kutyájával és a barátaival a kórház hatalmas erdeiben. És soha nem jutott eszébe, hogy kórházban él, hiszen benne élt.

 

Anyám kórházban fekszik. Méltatlan volt, felháborító. Hogy a kórház csak egyszerűen kórház. A szó csak félelmet hordozott. Semmi többet. Azt jelentette, hogy az anyja beteg. Nem orvosnő, nem jön délben ruganyos léptekkel a gesztenyefák alatt, nem ügyel éjszakánként, míg a betegek gyógyulnak vagy haldokolnak. Fekszik a kórházban, mert beteg.

 

Jólesett volna úgy írni, hogy édesanyám. Próbálgattam, leírtam, töröltem, leírtam, töröltem, ötször, tízszer – rohadt életbe! –, nem lehetett.

 

Anyám kórházban fekszik. Azt mondta, utálja a mondat kamaszos, gyerekes keménységét. A sutaságát. A ki nem mondott tartalmakat. Hogy ebből mi lesz. Szavak tolultak fel benne, és ő leírta őket. Anyu. Anyuci. Mama. Mami. Mamuska. Az anyja keservit. Anyaszomorító. Anyuska. Anyám. Anyámasszony.

 

Ennek szép nagy tere volt. Pádimentum, sáfránykert, pézsmatok. Ilyen szavakkal vette körül magát. Anyámasszony ajkai közé csippenti a skófiumot, így mustrálgatja a spanyol hímet. Tudja, mit jelent? Anyám aranyszállal a szájában a fekete-fehér hímzésére mered. Anyámasszony katonája. Anyámasszony a kórházban fekszik. Hörgőtükrözésre vár. Bronchoscopia. Veszedelmesen hangzott. Mint valami fenséges, könyörtelenül közömbös püspök. Bronchoepiscopus. Vörös püspök, válla keskeny, hímzett palástja lelógó két nagy szárny, horgas botja arany, fonnyadt keselyűfején előrebillen a süveg. Szégyelltem, hogy nem kerülget a hányinger. Megint túlzás. Bűntudatot éreztem. Hogy még szenvedni is csak önmagam miatt tudok. Rám szóltam. Magamra morogtam, hogy ez nem játék, ne tessék játszani a szavakkal, ennek semmi, de semmi köze sincs ahhoz, ami van. Hogy az édesanyám beteg.

 

Olyan volt, mint amikor egyetlen reccsenéssel leszakad egy rozsdás redőny. Úgy szakadt le az égbolt, amikor meghalt az édesanyja. Fölkavarodott minden. Minden, ami odalent volt. Meghasadt a földkéreg, és a repedésen kísértetek, árnyak, régvolt barátok, ismerősök, elfeledett alakok bújtak elő. Mint az a szálfa termetű öregúr, aki csizmában, lovaglónadrágban, tornyos kucsmában lépegetett egykor a nővérszállás háta mögött, a tengerimalac-tenyészet ketrecsorai előtt. Lassan, mereven lépdelt, fényesre kopott, göcsörtös botot markolt a jobbjában. A fejét nem fordította se jobbra, se balra. Mindig csak előre nézett, akár egy gépember. Palotaőr volt a budai királyi palotában. A kormányzó testőre. Ők, gyerekek nem tudták, mit jelent az, és az a nem tudás az öreget titokzatossá tette. Viszolygott tőle. A lassúságától. Az öregségétől. A kucsmájától. De a tengerimalacokat szerette. A kísérleti laboroknak tenyésztették őket. Tudta, és sajnálta őket. Tudta, hogy élve boncolják, élve belezik, vegyszerekkel és mérgekkel oltják őket. Ott, azokban a felnőtt embernél is magasabb, zöld ketrecekben a tarka bundájú kis állatok még állatok voltak. Élőlények, akiknek alomszaguk volt, csillogott a szemük a sötétben. Tengerimalac. Varázslatosan csengett. Tengerimalac. Egyszer megkérdezte az apjától, hogy miért tengerimalac. Szerette a kalózhistóriákat, a kincses szigetek rejtelmes történeteit. Apja válasza lehangoló volt, de azért nyitva hagyta a képzelet kapuit is: nem malac, hanem rágcsáló, és csak annyi köze van a tengerhez, hogy a tengerentúlról hozták, ezért indiai nyúlnak, holland vagy spanyol patkánynak is hívják. A perui indiánok szeretik a húsát.

 

Mint egy rozsdás redőny. Ezt többször is megismételte. És hogy azóta hiányzik valami. Sok minden hiányzik. Minden megváltozott és mindenből hiányzik valami. Ő hiányzik. Az anyja. Azt mondta, hogy bármilyen képtelenség, abból is hiányzik az anyja, amihez soha semmi köze sem volt. Ő pedig tehetetlen. Visszavonhatatlanul elkövetett mindent, amit elkövetett. Megtett mindent, amit megtett. Ez már nem lesz se több, se kevesebb. Ezen már változtatni nem lehet.

 

Fél kettőre járt. Megkérdeztem, kér-e még valamit, mert bezárnék. Elmosolyodott.

 

Elege van belőlem.

 

Nem kérdezte. Állította.

 

Vallomás éjfél után. Jézusom, hány magamfajtát hallgathatott már végig. Kérek egy konyakot. Az utolsót. Búcsúzóul hadd meséljek el egy történetet anyámról. Hogy valamit megtudjon róla. Hogy ne legyen olyan idegen. Valamiért fontos nekem. Temetésre utaztunk egyszer. Kettesben. Kocsival. Én vezettem. Az unokaöccse halt meg. Kristófnak hívták, de a család Dodónak becézte. Hatvanéves lehetett, amikor meghalt. Tőlünk kétszáz kilométerre élt, az Alföldön. Ahol az anyám is született. Kesernyésen vidám ember volt. Nyiszorgósan nevetett. Mint egy öreg bőr autóülés. Hullámos, szőke haját hátrafésülte, egy-két tincs mindig a homlokába hullott. Sokat olvasott. Mint maga is. És volt sok cigaretta meg ital. Sok-sok cigaretta és rengeteg ital. Főleg rum. Amitől először megvakult. Anyám elgondolkodva cigarettázott mellettem, azt hiszem, semmit sem látott belőle, olyan szúrós tekintettel nézte a tájat. Fújta a füstöt. „Amikor felköltöztem apádhoz – mondta váratlanul –, sokáig nyomasztó volt a hegyvidék. Nagyanyád kertje. A végében a domb. Ott mindig hirtelen lett hűvös az alkony. A domb eltakarta a napot. Itt a síkon lassan vérzik el a nap.” Kifújta a füstöt, elnevette magát. „Átok kölke! – mondta. – Amikor Dodó gyerek volt, még élt nagyanyád összes testvére. Négy kis öreg. Mind ott abban a hosszú, verandás házban. Nem ismerhetted őket. Csak az egyikük, Dodó apja volt nős. A többi magányosan élt, egyedül maradt. Ferenc bácsi, Tekla néni, Imola. Mindnek volt egy-egy kis kamrája, abban lakott. Imola szegény vénségére megvakult. Azt hiszem, kicsit ütődött is volt az istenadta. A kamrájából madzagok vezettek a verandára, a kapuhoz, hátra a budiba, az ólakhoz, a kertbe, a sufniba. Egyszer a kertben találták. Fél kézzel az orgonabokorba kapaszkodott. Pityergett, a köténye sarkával törölgette a vaksi szemét. Eltévedt és bepisilt. Nem találta sehol a budit. Dodó összekeverte a zsinórokat. Átok kölke! És tessék, ő is megvakult.”

 

Fizetett, aztán megitta a konyakját. Tényleg szép a szeme, mondta. Felhajtotta a gallérját, és köszönés nélkül kiment. A hely olyan üres lett ismét, hogy sírt a magány. Talán megvár, gondoltam. Talán azért nem köszönt.