Van egy ország, ahol lakom




 
Kevés kockázatosabb irodalmi vállalkozás van annál, mint a kortárs társadalmi, politikai valóság működésének feltárása, megértése rövid történeteken keresztül, és az így megszülető írások felmutatása egy-egy újság lapjain az érintett közösség számára. Ennél talán csak az veszélyesebb, ha mindezt egy kötetbe rendezzük, élesen megváltoztatjuk a közegét, másfajta befogadói elvárásoknak tesszük ki. Tóth Krisztina legfrissebb, 2017-es Párducpompa című tárcakötetében éppen ezt teszi, nem is rosszul.

 

Az 50 rövid, újságokban már megjelent írást összegyűjtő és szervesen össze is kapcsoló kötet egyszerre irányítja a figyelmet a környezetünkben végbemenő társadalmi gyakorlatokra, automatizmusokra, adottságokra, és arra, ahogyan ezek az egyes emberre hatnak. Ha megpróbáljuk áttekinteni, hogy direkt vagy indirekt módon milyen témák, problémák jelennek meg, pontos és kis híján kimerítő képét kapjuk annak a környezetnek, amelyben mozgunk. A Párducpompa darabjaiban egyszerre válik fontossá az apajogúság, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a szegénység, az elvándorlás, az elmagányosodás, az elnyomó oktatási rendszer, a hatalomvágy, a gazdasági kiszolgáltatottság, az ebből fakadó frusztráció, a testi leépülés, a korrupció, a kisebbségiség, a nyomor, a hajléktalanság, az elembertelenedés és a fizikai tehetetlenség.

 

A kötet valódi tétje éppen abban áll, ahogyan ezeket a címkeszerűen felsorakoztatható kérdésköröket kibontja, ahogyan értékeli. Hogy milyen nyelvet teremt ezek megragadására, egyáltalán a szociológiai kategóriákat hogyan tudja olyan, árnyalatokra figyelő, pontos képpé alakítani, amely nem közömbös a motivációk, következmények, individuális lelki történések iránt sem. A Párducpompa ugyanis néhány kivételtől eltekintve ezt valósítja meg sikeresen.

 

A válogatás nyitószövegében, a Táncol a nyelv a fürdőszobában című tárcában többször is hangsúlyozódik: „A nyelv hatalom”. Tóth Krisztina pedig él ezzel a hatalommal. Önállóan olvasva ezt a novellát, amely a hatalom nyelvéről, az apanyevről és az odafordulás, empátia nyelvéről, az anyanyelvről beszél, szentenciaként működhet az önálló bekezdésben kiemelt „A nyelv hatalom”. A kötet egészét tekintve azonban érezhető, ahogyan egyfajta keretet, sőt olvasási szempontot ad a későbbiekhez. Politikai gesztusként a szövegek nyelvet, hangot adnak olyan történeteknek, amelyek nem láthatóak, amelyek prezentálásához általában az érintetteknek nincs nyelvi eszköztáruk. Irodalmi, poétikai szempontból pedig az az empatikus, problémaérzékeny, szereplőközeli nyelv és nézőpont válik fontossá, amely voltaképpen már nem is hatalomként tekint magára, amivel vissza lehet élni, hanem lehetőségként, amivel élni kell.

 

A novellák jórészt egyszerű történetek felidézéséből, gyakran anekdotákból állnak. Az említett politikai gesztuson túl akkor igazán értékesek, amikor megtalálják azt a nyelvet, amely túllép a közbeszédet jellemző nyelvi sémákon, de mégis kikerüli az esztétizálás és a didaktikussá válás csapdáját egyaránt.

 

Jellegzetes eljárása a szövegeknek – amelyen gyakran áll vagy bukik az említett egyensúlyozás sikere – a zárlatba beiktatott fordulat, csattanó, amely általában a narrátor vagy egy szereplő megnyilatkozása, de arra hivatott, hogy új irányból világítsa meg a szöveget. A Tetkóban például, ahol tizenéves lányok elfertőződött házi horogkereszt-tetoválásai kapcsán a gyógyulás esélyeiről érdeklődik az aggódó nagymama, kérdésére az orvos válasza didaktikusnak, sőt ítélkezőnek hat. (– Meg fogják gyógyítani? – A hátukat igen – feleli az orvos.” 80.) A Troli című szöveg zárlata ezzel szemben kimondottan sikerült. A buszon idegennek, bevándorlónak tűnő, de magyarul beszélő nővel vitába szálló asszony elismerést vár utastársaitól, a narrátor a zárlatban az idős asszony nézőpontjának egy radikálisan másik vetületét mutatja fel, de úgy, hogy az szervesen összekapcsolódik xenofób viselkedésével: „Valamit azért még várt volna – nem is tudja pontosan, kitől. Talán a vezetőtől. Vagy az utasok valamelyikétől. Egy jó szót. Dicsérő, kedves megjegyzést, gyengédséget, elismerést. Valamit, ami bearanyozhatná egy szegény öregasszony magányos, üres vasárnapját.”

 

Nemcsak egy-egy bravúros zárlat képes arra, hogy érzékennyé tegye az olvasót, didaxis nélkül irányítsa a figyelmét, de gyakran a banalitásukban, eseménytelenségükben megmutatott történetek zártsága, passzivitása hat felkavaróan. Esetleg az – egyébként egyneműnek tűnő – narrátor nézőpontja válik olyan összetetté, dinamikussá és változatossá, hogy egyszerre minthogyha minden szereplő nézőpontja párhuzamosan érvényesülne. A Hét táskában például egy tehetős cigány család vásárlását a plázában úgy olvashatjuk végig, hogy a narrátor saját szólamába beleépíti az eladók, vásárlók viszonyulásmódjait is, a narrációs technika miatt olyan érzése támad az olvasónak, mintha egy természetfilmet nézne, ahol a kiválasztott egyed mozgását követik figyelemmel.

 

Tóth Krisztina novellaszövésében és a választott elbeszélői pozíció(k)ban az az igazán sikeres, ahogy nemcsak felmutat egy voltaképpen tipikus helyzetet, hanem azt egy komplex jelenségként viszonyulásmódok, vágyak, sérülések metszéspontjaként ragadja meg. Nyilván ezzel együtt is – habár kimondottan ritkán –, de találkozhatunk olyan narratív sémákkal, amelyek a megrajzolt szituáció leegyszerűsítéséhez vezetnek. A Huszonöt lépcsőben, ahol arról olvashatunk, hogy Európa számos városában a villamosvezető kinyitotta volna a késve érkező számára az ajtót, kivéve Budapestet, azt érzékeljük, hogy a kimondottan hiteles alaphelyzetre építő, sok tekintetben izgalmas szöveget a Kelet–Nyugat szembeállítás sztereotippá és binárissá változtatja.

 

Kiment a ház az ablakon című, külföldön dolgozó vendégmunkások utazását tematizáló szövegben a közbeszédből ismerős történéseket, élményeket látunk, amelyek emiatt egy társadalmi jelenség címkeszerű felmutatásaként hathatnak. Ugyanakkor ha összekapcsoljuk olyan szövegekkel, amelyekben a Budapesten tapasztalt idegengyűlölet, menekültellenesség kerül a középpontba, jóval érdekesebbnek látszik. Ennek kapcsán pedig fontos megjegyezni, hogy a különböző szövegek befogadásához milyen nagy mértékben hozzájárul az, hogy egy szövegtestté rendezve jelentek meg. Így a különálló történetek ugyanannak a közegnek az eseményeiként, jelenségeiként mutatkoznak meg, és mint ilyenek, értelmezik, árnyalják egymást, egy összefüggő világot képeznek, amelynek vannak jól meghatározható törvényszerűségei. Ezek a törvényszerűségek pedig nem csak egy novella világán belül érvényesek, hanem azt a világot is jellemzik, amelyből részletek villannak fel. Ilyen értelemben pedig a postán üvöltöző megnyalt ember könnyedén egybeeshet az egy adagon feleségével osztozó, az intimitás lehetőségétől megfosztott férfival, annak ellenére, hogy nem ugyanabban a novellában szerepelnek.

 

Az említett összekapcsoltság nyilván nem eredményez szorosan kapcsolódó novellafüzért, hiszen önállóan megjelent közéleti tárcákról van szó. Csupán azt érdemes aláhúzni, hogy ezek a szövegek együtt olvasva, eredeti közegükből kiragadva, újrarendezve legalább olyan jól működnek, vagy talán jobban is.

 

 

 

Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető, Budapest, 2017.