Van Tantan?




 

(Szaktantárgy az anyanyelv?)

 

Már jóval a második háború előtt, az „új szellemiségű”, modern gyereknevelés és gyermekpszichológia híveit Európa-szerte egy morbid anekdotával próbálták bosszantani, de, amint a történelem tanúsítja, eredménytelenül!
 
Egy nagyon haladó, szabadelvű pszicho-pedagógia, hogy nézetei mellé gyakorlati igazolást is mellékeljen, örökbe fogadott egy apátlan-anyátlan csecsemőt és nevelte, nevelte… Méghozzá úgy, hogy a kényszer, az erőszak, a „hatalmi befolyásolás” minden eszközét és fogását mellőzte; csak együttérzéstől csepegve, szeretetteljes sugallatokat sugárzott a gyerek felé. Mikor az elérte a tízéves kort, a tudós hölgy írt egy könyvet: Hogyan neveltem Hansot? A könyv természetesen vilgághírű lett! Minden jobb pszichológus, nevelő és gyerekorvos kívülről fújta.
 
És aztán Hans betöltötte huszadik életévét, és – meggyilkolta tudós nevelőanyját!…
 
Ennek ellenére ez az irányzat, ahol hagyták, továbbterebélyesedett. Egyik ágát Pedológiának hívták. Amikor 1948-ban pedagógia szakos lettem a kolozsvári Bolyai Egyetemen, már elkezdődött a harcos leküzdése ennek az irányzatnak, a szocialista, sőt az „újtípusú” szovjet pedagógia nevében; azonban az ideológiai és tudományos harcvonalak mindegyre megismétlődő összekeveredése mellett! Makarenko tanításait és módszereit, azt hiszem, itt most nem is szükséges ismertetnünk; azonban milyen furcsa: már azelőtt is vetítettek egy kíváló amerikai filmet: A fiúk városa címmel, főszereplő Spencer Tracy s az egész színtiszta makarenkóizmus!
 
Ugyanakkor Makarenko azt írogatta, hogy egyes tanítványainál azért kiütközött a kispolgári rothadásra való hajlam, mert amint önálló munkakörbe kerültek, és saját egzisztenciát alapítottak, elkezdtek disznót hizlalni, s a többi… Ugyanakkor a modern szellemű református püspök, Makkai Sándor szigorúan meginti azokat a fiatal lelkészeket, akiket a parókia ügyei közül elsősorban a gazdálkodás érdekel, kezdve a disznóhizlalással! Másrészt az egyre szélesedő ideológiai fronton a kortárs polgári lélektant „a burzsoázia rothadástermékének” nevezik, különösképpen a behaviorizmust, a viselkedéstant, amellyel szembeállították a pavlovi reflexológiát mint az egyedüli materialista tudományos lélektan alapját. Aztán végre fordítani is kezdik Pavlov dolgozatait, nemcsak a róla szóló üres méltatásokat; és megtudjuk belőle Pavlov véleményét: „És ha van a mai nyugati lélektanban olyan irányzat, amely az enyémhez hasonló, vagy velük azonos tételeket állít, az a behaviorizmus!”
 
(Ezzel kapcsolatban hadd említsem meg, hogy a Bolyai Egyetem indulásának éveiben a lélektani katedrát Harkay-Schiller Pál nevű fiatal behaviorista szervezte meg – ő hozta például ide dr. Zörgő Benjamint, a Honvéd Képességvizsgáló Intézettől –, s népszerű volt könyve, A cselekvés elemzése; ám hamar meghívták Amerikába, MacDougall tanszékére… Sajnos, nemsokára egy síkiránduláson nyakát szegte.)
 
Azonban nemcsak az ilyen „úri tudományok” terén volt nagy a zűrzavar, vagyis a tudományos felkészületlenség, hanem a legközönségesebb szinten, az anyanyelv tanítása terén is! És ez – máig is megmaradt!
 
Kezdjem itt is morbid példázatokkal:
 
Megérkezik egy Kis-Küküllő-menti falu iskolájába egy frissen végzett magyarnyelv-szakos tanárnő. Mindenki lelkesedéssel fogadja: hisz egy új típusú tanárnő! Azonban a lelkesedés az első félévi bizonyítványosztás után szertefoszlik: a nyolcadik általánosban, éppen magyarból, az egész osztály gyenge jegyeket visz haza! A szülők kétségbeesetten mennek el az iskolai értekezletre: „Dehát tanárnő kérem! A gyerekek mind nagyon jól beszélnek magyarul! Azt reméltük, legalább ebből a tárgyból jó jegyeket kapnak. És akkor…. tessék…”
 
A tanárnő rikácsolni kezd: „Igen? Jól tudnak? Igen? Amikor nem tudják megkülönböztetni a veláris hangokat a palatálisoktól és gutturálisoktól? Igen? És amikor nem akarják megjegyezni, hogy melyek az afrikáták? Hát én majd megmutatom maguknak is, hogy meg fogják tanulni az afrikátákat!… Igenis!”
 
Nem lett igaza: a szülők összefogtak és – átvitték az osztályból az összes gyereket a román tagozatra! S a rémtörténet nem magában álló. Évtizedekkel a fenti eset után, egy Kolozsvár környéki magyar falu iskolájából a gyerekek átszökdöstek a szomszéd román falu iskolájába, ugyancsak a magyar tanárnő nyelvtanórái elől!
 
Persze, mondhatná valaki, meg kell érteni a magyarnyelv-szakos tanárnőket is. Hiszen az értelmiségivé válás legkönnyebb útja-módjaként úgy látszott, már siker, ha az ember anyanyelvszakos tanárnő lesz. Ez nemcsak nálunk volt így! Már pár évtizeddel a „változás” előtt jelentek meg kimutatások arról, hogy a bukaresti egyetemen a filológiai szakokon egy férfi hallgatóra kétszáz nőhallgató jut! S e ténynek nemcsak azért volt jelentősége, mert kizárta annak a lehetőségét, hogy azonos szakon a hallgatók összeházasodjanak – pedig a lányoknál eleinte ez fontos szempont volt az egyetemre való jelentkezésnél –, de az általános és középiskolák tanári karának összetételénél ez súlyos torzulásokhoz vezetett! Ha pedig ezt pedagógiai szempontból szóvá tette valaki – mint például én is –, azonnal megkapta az antidemokratikus, férfisoviniszta stb. jelzőt! Pedig a valóság egyszerűen az, hogy a hallgatókat meg sem próbálták felkészíteni arra, milyen feltételek között fognak dolgozni. Például az én egyetemista koromban vált általánossá a koedukáció. Egyetlen pedagógiai órán vagy módszertani gyakorlaton egyetlen szó útbaigazítást sem kaptunk arra nézve, hogy ez milyen helyzetek elé állíthatja a tanszemélyzetet!
 
(Az egész legfeljebb a takarítónőket érdekelte a tekintetben, hogy kétféle illemhely létezik. Ám ma már, úgy tűnik, a svéd példa hatására ez sem lesz fontos: e téren is a „nemtelenség” lesz uralkodóvá, minden téren!)
 
Az anyanyelv tanításánál viszont hivatalosan soha egyetlen szó sem esik arról, hogy a nyelvhasználat kisebbségi helyzetben, egy másik, domináns nyelv mellett történik. Ez azt jelenti, hogy tapintatosan bár, de nagyobb szerepe volna az érzelmi vonatkozásoknak: a növendékkel nemcsak megismertetni, de megszerettetni is tudni kell anyanyelvét! E vonatkozásban a „nevelői mozzanat” úgyszólván fontosabb az oktatóinál! S ugyan miért tenné vonzóbbá a tanuló számára az anyanyelvét, ha a leszűkített és vulgarizált egyetemi tananyag terminológiáján keresztül akarják a fejét kitömni!?
 
Hihetetlen, hogy ebben a vonatkozásban milyen szédületes ostobaságok terjednek korlátozhatatlanul. Jó néhány évvel ezelőtt például kis sajtóvita kerekedett Kinizsi Pál – félezer év előtt működött „tábornok” és főispán – nevének eredetéről. Egy jónevű, köztiszteletben álló vegytantanár is hozzászólt, és kifejtette, hogy „a magyarok” hallották, amint Kinizsit „szláv” katonái knyáznak nevezik, azaz hercegnek, és ebből fabrikálták a „kinizsi” nevet! Az a körülmény pedig, hogy Kinizsi történetesen egy Kinizs nevű faluban született (Abaúj megyében), nem is érdemli meg, hogy figyelembe vegyék! Mikor erre én a sajtóban a kívánkozó eréllyel válaszoltam, több tanárnő is nekem esett, hogy „azért mégsem lehet egyetemet végzett személyekről ilyen hangon beszélni”!
 
Mindebből két fontos tanulság ágaskodik ki e helyen elő. Az egyik: megfontolás, mérlegelés nélkül is a magyarság vonatkozásában lehet bármilyen lekicsinylő, megvető megállapítást tenni! Az senkinek sem fog fájni! A második: éppen nők keltek ki az egyetemi végzettség „méltóságának” védelmére. Ők kerülnek ugyanis gyakran abba a helyzetbe, hogy társadalmi rangjukat bizonyos szakkifejezések gépies ismételgetésével vélhetik biztosítani!
 
A harmadik tanulságról már nincs is mit beszélni: a valóságot figyelembe vevő módszertant az iskolákban nem alkalmaznak, mint ahogy valóban tudományos gyereklélektant sem, legfennebb annyit, hogy: „többféle gyerek van, ugye”. Hogy tíz százalék az átlagnál okosabb, tíz százalék viszont rosszabb, sőt rosszindulatúbb! De hát ennyit minden bakakáplár tud! Emiatt kár volt a katedrák dobogóit kidobni a tantermekből!