Vannak-e az ellenállásnak közhelyei?




legeartis szalamandrak
 
 
Egy Anwar nevet viselő harmincas éveiben járó nő énelbeszélését olvashatjuk Márton Evelin legfrissebb kötetében, a Szalamandrák éjszakáiban. A nem kronologikus történetmesélésből és belső monológokból egy személyes életút épül ki, főszereplője érezhetően egy generáció, egy geopolitikai közösség reprezentánsaként is fel kíván lépni. A Kolozsváron született Anwar félig magyar, félig perzsa, hasonlóan kevert etnikumú barátaival közös életük néhány évét meséli el. Az események pedig elsősorban mint az identitás építésének komponensei válnak fontossá. A kötet végső soron egy énkeresést, egy identitásválságot tematizál.
 
A regény végig fenntartja egy nagyon közvetlen olvasói viszonyulásnak a lehetőségét, az élőbeszédszerűség, a belső monológok egyfajta baráti, őszinte sztorizgatásként hatnak. Ezzel összecseng a narrációs technika, az asszociatív történetmesélés, amelyben nincsenek konkrét, jelentéssel bíró cezúrák, sokkal inkább egy epizodikus, teljességre nem törekvő, de koherens gondolatfolyammá áll össze a szöveg. A prózapoétikai eljárás egyszersmind azt is implikálja, hogy a regény nem lép fel egyfajta totális narratívaként, csupán egy jól meghatározott nézőpont által befogható valóság prezentálására vállalkozik. Ugyanakkor az a közeg, amiben az elbeszélő mozog, aminek a nyelvi megragadásával próbálkozik, számára is egy kibogozhatatlan, nyugvópont nélküli káoszként tűnik fel. Mindezzel együtt sem elégszik meg a saját történet megragadásával, hanem egy tágabb csoport általános tapasztalataival analógként gondolja el mindazt, amit megél, illetve megír.
 
A tágabb közösség – amely nem csak a baráti körébe tartozó szereplőkre vonatkozik – a címben kiemelt szalamandraléttel írható le. Azzal a fajta kétéltűséggel, amelyet egy romániai etnikai kisebbség, egy rendszerváltást éppen megélő nemzedék, egy folytonos mozgásban lévő, egy, a bevett szabályszerűségek és a saját szabályok metszéspontján elhelyezkedő közösség megélhet. Ez a szalamandralét az, ami a kötetet mozgatja, az identitás ezek között a feltételek között konstruálódik meg, egyebek mellett ezek azok a tényezők, amelyek befolyásolják, determinálják az alakulását. Anwarnak – elmondása szerint – annak ellenére, hogy van szülőhelye és lakhelye, nincs otthona. Ez az otthonkeresés egyfajta allegóriájává válik az egész regénynek.
 
Az otthontalanság, a többotthonúság, az idegenségérzés egyszerre függ össze azokkal a konfliktusokkal, amelyek a többségi és kisebbségi nemzetek egyes tagjai között kialakulnak, valamint azokkal az ellentétekkel, amelyek egy korábbi, a rendszerváltás előtt felnőtt nemzedék által kodifikált konvenciókkal szemben mutatkoznak. A Szalamandrák éjszakái ezen a ponton lép fel igazán generációs regényként, és talán ez az, amiből a könyv legnagyobb hiányosságai is következnek.
 
Nagyon súlyos kérdéseket vet fel, amelyeket nem minden esetben válaszol meg. A válaszai vagy a reakciók egyszerre tanúskodnak éleslátásról, nagyon átfogó tendenciákat, nyelvi paneleket ragad meg, és egyszerre válnak tipizálóvá, sőt, leegyszerűsítővé. Azt a közösséget, amely ebben a sajátos geopolitikai, történelmi közegben létezik, és amelynek részint reprezentánsa az elbeszélő, alapvetően a paradigmával való szembekerülés, ellenállás vagy egyszerűen kívül tartózkodás jellemzi. A paradigma itt egy konzervatívabb, kevésbé nyitott gondolatvilág, amellyel szemben lázadni lehet. Megjegyzendő, hogy a főszereplők viszonyulásai sem moshatók egészében egybe, de az alapvető attitűdjük hasonlít az Anwaréhoz.
 
A kis csapat, a szalamandrák életfilozófiája beatutánérzésre hasonlít leginkább, a folyamatos élvezetek hajhászásával, drogok, a szex túldimenzionálásával. Ez a fajta lázadás annyiban nehézkes a kötetben, hogy egy dichotomikus oppozíciót feltételez, nem képes kilépni abból a fogalmi rendszerből, amellyel szemben fellép. Nem bontja meg a diskurzust, csak tagadja annak állításait. Ilyen értelemben túlságosan egyszerűen tevődik fel a szülőkkel azonosítható világlátás és a szalamandracsapat közti generációs különbség, de az etnikai konfliktusok kezelése is igen konvencionális.
 
Az olvasóban tehát főképpen az a dilemma merül fel, hogy egy alapvetően a tagadás, illetve a keresés szellemét tükröző regényben a bevett paradigmán kívüliség, az a merev, kodifikált világ mennyire hitelesen tagadható annak fogalmaival. Mindez nem vezet-e ahhoz, ahogy a tagadás is kitermeli a maga közhelyeit?
 
Ugyanennek az olvasói tapasztalatnak ugyanakkor lehetséges pozitív értelmezése is. A szereplők automatizmusként jelentkező szabatossága kiválóan mutatja, hogy az Anwar által belakhatatlan közeg determinálja a kilépés lehetőségeit is. A Charles Bukowski Nők című kötetére emlékeztető rutin (szex, alkohol), még ha helyenként egysíkúvá is válik, éppen monotonitása révén példázza azt az abszurd közeget, amelyben végbemegy.
 
Az otthonossá nem tehető környezeten kívüliséggel párhuzamosan van egy igen érzékeny rétege a szövegnek, ami abból fakad, hogy a főszereplő betegsége következtében eltávolított méhe miatt nem szülhet gyereket. Az anyává válás lehetetlensége önmagában kívül esik a regénybeli Románia értékrendjén, másrészt ennél sokkal erősebb következményekkel jár az identitásra nézve az, hogy saját maga továbbörökítése, ily módon lehetetlenné válik. Anwar ezáltal elveszít egy lehetséges célt, életpályamodellt, amelyet a társadalom, amelyben szocializálódott, felkínál neki. Ebből az irányból jóval érthetőbb az ő szabatossága – még akkor is, ha nem csak a műtét után kezdődik.
 
Egy helyen a szöveg utalást tesz a lányregények műfajára, akár anti-lányregényként is olvashatnánk a Szalamandrák éjszakáit, amely ilyen ellenműfajként hiteles tud lenni, ugyanis egyrészt figyelmen kívül hagyja azokat a női szerepeket, amelyek a műfaj előfeltételei, másrészt a szerelem problémáját radikálisan másként veti fel. Ugyan a sokféle szerelemkép között megjelenik egy neoplatonikus, eszményítő, távolító vonzalom is, de amiben újszerű  és izgalmas, az egyfajta demokratizáló, anarchikus mozzanatként fogható meg. Anwar párhuzamos kapcsolatai ugyanis a folyamatos „hűtlenségek” ellenére rendkívül őszinték és zsigeriek, szereteten alapulnak. A hűtlenség azonban ebben a viszonyulásformába nem merülhet fel ilyen módon, legalábbis az ő közösségükben, ez pedig talán egy olyan mozzanat, amikor a tagadás nem egyszerűen a meglévő fogalmak ellenkezőjének állítása, hanem a meglévő fogalmak funkcionalitásának megkérdőjelezése, kibillentése. Látni kell tehát, hogy amit fentebb hiányként fogalmaztam meg, bizonyos tekintetben igenis jelen van.
 
Ugyanezt példázza Afrika szerepe is a kötetben. A másik kontinensre való átlépés, önmagában, szintén lehetne leegyszerűsítő, az egzotikus kíváncsiság, az ismeretlen idealizálása által, csakhogy ebben a regényben sokkal inkább egy másik társadalmi identitás vállalásáról van szó, annak jellemzőinek túlzott megszépítése nélkül. Így egy egész civilizációval, annak kódjaival történő szakításra látunk kísérletet.
 
Az, hogy az ilyen kiválóságokkal rendelkező regényen fentebb mégis a polarizálást, leegyszerűsítést kértem számon, talán nyelvéből fakad elsősorban, amely gyakran hajlamos maximákat, általános igazságokat, didaktikus, tudálékos kijelentéseket megfogalmazni. Annak ellenére, hogy az énelbeszélés, illetve az élőbeszédszerűség számlájára írhatóak, az ilyen állítások és a túlságosan kézenfekvő, konvencionális, esetenként közhelyes képi megoldások megnehezítik az olvasást, főleg úgy, hogy nem annyira hangsúlyozottak vagy tudatosak, hogy a főhős beszédének sajátosságaiként, ironikus gesztusokként értelmezhessük őket.
 
 
 
Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái. + Milen könyve. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2015.