Várak, fellegek – Kolozsvárról és irodalomról




Márton Evelinnel, László Noémivel és Király Zoltánnal beszélgetett Karácsonyi Zsolt a Református Kollégium udvarán, a Kolozsvári Magyar Napokon augusztus 21-én a városhoz kötődő irodalomról, életérzésről, mítoszokról.

 

Király Zoltán hangsúlyozta a város hatalmas vonzáskörét – László Noémi is huzamosabb budapesti, Márton Evelin pedig bukaresti tartózkodást követően visszatértek a városba. Ugyanakkor összeszámolta, hogy jelenleg kb. 45-ig jutott el azon írók, költők, kritikusok összeszámolásában, akik aktívak a városban.

 

 

Fotó: KMN / Kecskés Csaba

 

Karácsonyi Zsolt kérdésére, miszerint léteznek-e olyan Kolozsvár-mítoszok, amelyeket a résztvevők ismernek, de nem vendéglátó egységhez köthetők, egyikük sem tudott válaszolni, hiszen Kolozsváron az irodalmi élet leginkább kocsmákhoz, kávézókhoz, vendéglőkhöz köthető. László Noéminek eszébe jutottak Tompa Andrea és Vida Gábor regényei, amelyekben megelevenednek mítoszszerű történetek, viszont hozzátette, hogy kolozsváriként mindenhol ugyanolyan jól érzi magát, ahol a közösségi terek, 19. századi „dübörgő építészet”, a világháborúk előtti stílus megmaradtak. Számára is a mitikus pillanatok általában szerkesztőségekhez, kocsmákhoz, kultúrkörökhöz kapcsolódnak. Király Zoltán felelevenített egy Vilma nevű helyet, amelynek pultjánál mindenféle ember megfordult az idők során, órásmestertől kezdve bokszolóig. Egy napon azonban arra ébredt, hogy az épületet egyszerűen lebontották, és nem tudott hinni a szemének – a törzsvendégek is csodálkozva álltak a megszűnt épület maradékai előtt. Márton Evelin kuncogva eleveníti fel a klasszikus kérdést: „miért vágták a törökök a Törökvágást?” Neki nincsenek a fenti helyszínekhez köthető mitikus tapasztalatai, de ez a kérdés a város mitikusságának egészét hangsúlyozza, inkább a családban vált egyféle szállóigévé, továbbgondolható kérdéssé. Karácsonyi Zsolt hozzátette, hogy hasonló elképzelés volt az, hogy a Szent Mihály templom alatt egy komplett másik templom van, vagy hogy a város alatt egész másik város húzódik, katakomba-rendszerrel, folyosókkal, utcákkal.

 

 

 

Fotó: KMN / Kecskés Csaba

 

Mind kiemelték a kolozsvári irodalmi élet beavatás-jellegét, mintha a fiatal irodalmároknak valamiféle tűzkeresztségen kellett volna átesniük, ha elismerésre vágytak szövegeik publikálásánál. Bréda Ferenc alakjához köthető ez a jelenség, ő volt leginkább az, aki a „szövegek szétszedését” szorgalmazta, didaktikai célú, szigorú szöveg- (és szerző-)boncolást honosított meg az irodalmi körökben. Márton Evelin hozzátette, hogy ő sikeresen elkerülte ezt az érvényesülési formát, számára nem oszt és nem szoroz ez a fajta szigor, ő önmagával is épp ilyen szigorú, cserébe viszont volt egy kegyetlen magyartanárnője az iskolában.

 

 

 

Fotó: KMN / Kecskés Csaba

 

Kedvenc szerkesztőségi élményeikről is beszéltek a meghívottak, Király Zoltán felidézte, ahogy 2002 telén, egy kétszobás fűtetlen pincelakásban kesztyűben kellett gépelnie. Márton Evelin emlékezetes szerkesztőségi élménye az volt, amikor a Helikonnál megismerkedett Papp Attila Zsolttal, akiről azt hitte, hogy egy öregember és egy tágas, fényes teremben fogja várni a hozzá honoráriumért igyekező szerzőt, hogy végül kiderüljön, nagyjából egykorúak, és a szerkesztőség sötét. László Noémi a Napsugár Györgyfalvi negyedi kis szerkesztőségi lakásán eltöltött zsúrszerű összejövetelekre emlékszik vissza szívesen, ahol nem kocsmázós, hanem süteményes, bodzaszörpös hangulat volt, de rendkívüli közösségi élménynek számított egy meghívás.