Varga Borbála versei




Amalia Crișan: Vörös táj

 

Óda

 

 

kit hányattattak sárga tengerek

s ha nem jövök hát úgy leszek beteg

és kényszerít dadogni most az agy

mit mondanék hogy kedvesem maradj

kerestem hogyha van hát kell nekem

halál futás és más mint szerelem

de visszaköptek vájottsós habok

s előtted ülve bunkón hallgatok

e némaságomat bocsásd te meg

helyettem is bogozd ki nyelvemet

 

olyat mitől pirulni kell tudok

gerinceden szavakra kajtatok

leszek tölcsér és csurgatom beléd

egyíz szavak leömlő tengerét

az árt mi engem hányt és ringatott

hogy megtudhasd honnét való vagyok

s nyugalmamat veled ebédelem

ha felfogadsz hogy lennél védelem

szakadjon el fonál határ a gát

és hozza semmi ringató magát

 

mi Síva dobban csillagok fölött

ledobva százat engem így köpött

s az égiek mind rábólintanak

harag ma nincs e frigyhez nem tapad

csak egyetértés féktelen erőm

szelíd tusában állítsd fékezőn

s álljak bár álványod mellett a polc

legyen hogy néha még reám hajolsz

a tér kinyit ma lenni részesed

itatva űrrel egyre részegebb

 

 

Bújócska

 

 

Sósan pezseg az ég.

Kristály alul a tenger.

Választ a fénybe küldenék.

Meztelen sziklán fekszel.

Sosem értünk idáig.

Ebből a sziklából lettünk.

Elszállnak a felhők.

Ők a bőrünk, a testünk.

Nem tudjuk, mi lesz tegnap.

Mintha nem is történne.

Repedések közt rezdül

hólyagos sziléne.

Átáztak a sziklák.

Gurulunk, könnyű cseppek.

A napot elhajítják

és nyílnak fényesebbet.

 

 

ó, ha kulcsom lenne hozzátok

kék-zöld távlatok!

ebből a ládából elővarázsolnék

egy háromszöget

jáspis élekkel mint a serpenyőben

hajnali rántotta széle

az égre helyezném és átugrálnék rajta

az angyaloknak ilyen ugrókötelet

adnék hogy egy mennyei kévén

földre szálljanak

és a földi magvakat

ezen át

repítsék parittyával az égre

akkor lenne egy égi fa

melynek ágai idehajlanak

és íz idelent amely

túl a zenit fölött szárnyal

egy repülő tó

kinyújtott levelekben

végtelen világú ember

talán te is ott kóborolsz?

építek egy lépcsőt

térdmozdulatokkal

azzal a hullámokra

leereszkedhetsz aztán

himbálózhatol

 

 

mi van még? van egy

láthatatlan vízszintes vonal

és aztán belül még egy

amelynek mögötte

egy másik te állsz és nézel

a vízszinteseken keresztül

erre az örökre

átáramló hídra.

végigsétálsz az íven

aztán te is teremetesz.

ahogy én a távlatot

te kinyitod szívem

benne egy vörös tengert

találsz egy nagy kagylóval.

spirálokban áram

és staccatoban sóhaj.

hallgatsz aztán alámerülsz

egy gyöngy most elgurult.

csigalabirintus útjain

egyre befele hullt

míg legközépen megint

egy űr van és a tenger

egy nyílás ahonnan

a szemed kitekint

és láthatod amint

fürkészlek a parton

zöld-kék távlatokban

a hídon túl levélen

vízszintes vonatokban.

nem vagy ott? hol vagy?

kérdem és elérem

a helyet ahol álltál.

most látlak amint zuhansz

végtelen térből végtelen pontba

integethetsz vonalon túlra.

 

 

Jó neked? Jó nekem?

szemközt nyíló palotákból

nézem nézed fellegem.

üzenünk. az útja lángol.

te gyöngyöt, én vonalat.

feljön a hajnali nap.

zuhanni kezd, hűlni akarjon

mosott hold ül ki alkonyatkor.

cseréltünk. te tudod az utat.

ha visszamennék, te vezetsz.

és én tudom a távlatot

ha megint laknád ami volt,

végtelened, valahol

összeállt, kezemben maradt

kontúrként. kéred kulcsodat?

ismered? akarod? üres.

 

 

Most mind a ketten zuhanunk.

Egy utcán esik az eső.

Álmodunkban találkozás.

Emberek sincs. Busz se jő.

Már a zöldben vagyhatok.

Már a pontban verekszel.

Félig szétváltunk és itt

félig elérhetve ott.

Én elengedem vonalad.

Te átöleled vállamat.

Ujjaim gerinceden.

Közben spirálban gurulsz.

Valahol… valahogyan…

összeérünk? biztosan

beékelődve közém

és a szél közé fekszel.

Utolsó ölelés. Szép vagy.

Leszek még? talán. egyszer.

 

 

Feltaláljuk megint az idő vonatát

egy ideát utazik és jön egy odaát

csigaházamból kifelé

a spirált egyre tágítod

én nyitogatom palotád

minden falat megnyitok

négyszögek közt és körök

között fut egy ütemmel

– sose hull ki, egy-örök

itt mindig vagy és itt vagyok –

közös nyelvünk a tenger

 

 

ameddig nincs addig ő

mikor van akkor cipő

kar hát nyak haj mozdulat

aztán telik az idő

van együtt ivott tea

alján egy kevés maradt