Vári Csaba versei




Lucia Ghegu: Cage I–V

 

Fölmentés

Kádár Gábornak

 

Minden színhely a szívben dől el,

és vakít vagy sötéten ragyog.

Állunk majd pucéran, barátom,

ahogyan végül az angyalok,

nem húsvérként, se fényesen,

de ahogy kell: testvérként,

feketén-fehéren, mint a hozzánk

öregedett fényképeken.

 

S ha meghallod, mert meghallod,

meghalljuk mi is, azt hiszem:

„balom a jobbod, jobbom a balod”,

ahogy megsejtette most a szívem, –

akkor, ama tű hegyén, a mérlegen,

valahol ott a szív helyén,

te tudd, a hely: szín,

a való: fény.

 

 

 

Levegőtlen

            Rotariu Péternek

 

 

Hej, barátom! Micsoda cudar idők,

fázások, falazások, és jövés-menések!

 

Micsoda ropogtatások, hogy csont se bírja,

hogy fütyülnek az időprések!

 

Akár a kő, olyanná lettem,

kopva, szokva a dolgok malmát,

 

az élet se jut eszembe, úgy megöregedtem.

De már sejtem a felejtés hatalmát,

 

mert emlékezni is fáj már,

hogy voltak jobb idők vagy szebbek!

 

Rá kellene inni valamit, barátom,

hátha lassacskán felengednek

 

az izmok, az inak, az erek e léthálóban,

hol rúgkapál, ráng a láng, és fél a lélek!

 

Kékülő nyomok szöknek a hóban,

ahogy folyók testén a lékek.

 

Egyre még emlékszem:

be-lélek – ki-léleg’.

 

 

 

Találkozás

 

 

Hej, Nap-sávos, Hold-címeres,

Tejúton, Göncölszekér rúdján tilosló,

pásztorok bolygásaira bízott,

nomád nevek nótáriusa, nevetten

fák hajába akadó szelek szeretője,

lobbanó lobogóm: Lelkem!

 

Mondd, látszanak-e a létfalon túlról,

a lőréseken, a pórusokon át

sebeink, a halhatatlanok,

szerelmeink, a lármafák?

Valaki újra simogatott?

Sírtál, vagy mondd meg,

mitől nyirkosak az angyalok?

 

 

Királynő

  1. E.-nek

 

 

1.

 

Kérdeztelek a kőben,

minden mozdulatlan állott.

 

Hallgattalak a fában,

állta szótlanságod,

 

és visszhangzott a szívem

egyik elhagyott pitvarában

 

elhaló lépted, messzien,

titokban járod, éjszakásan.

 

Nem sietsz és nem is késel,

ugyanúgy távozol, pontos szívveréssel.

 

2.

 

Az éj héja megreped.

Kilépsz, Királynő!

 

A teret és időt átrendezed,

akár egy látomás,

 

hatalmad rám nő,

mi könnyű és több tonnás.

 

3.

 

Régről hallom a közeledted,

mióta megszülettél, tudok rólad,

 

mióta megszülettem, szeretlek,

és érinthetetlen közel vagy.

 

Az életem közepébe lépsz

és napjaim szívközében

 

bárhova állok, lépek, nézek,

ott állsz, ragyogva, középen.

Fehérséged elönt, mint a sírás,

bár furcsa fényű a te neved.

 

A te magosságod: magányosságod.

Mit kezdjek magammal, veled?

 

4.

 

Kegyes hozzám az Úr, hogy láttalak.

Kegyetlen hozzám az Úr, hogy láttalak.

 

Kegyes, és kegyetlen, Királynő!

Szívemben szárny, iszonyú madár nő!

 

5.

 

Vedd hódolatom, Királynő,

ahogy magadra ruhát, éket,

 

ahogy csak te tudod,

bár nincsen rá szükséged.

 

Így vagy, aki vagy, kegyetlen

gyönyörű, ahogy csak

 

a nemlátók szíve vakít,

vagy siketekben a szavak.

 

6.

 

És fölmutatod a szívem:

mától az enyém!

 

Én megadom magam, lépj, Királynő,

gyere közelebb, jöjj felém.

 

Félelmetesen nyugodt vagyok,

mint az őrültek vagy a boldogok.

 

7.

 

Boldogok, akik érted sírnak,

áldott, aki titkodra rájő.

 

Boldog és boldogtalan,

Királynő!