Városállam




Haller József: Alvó nő

 

Amikor a bürökpohár

rendeltetési helyére ér,

a polisz visszanyeri méltóságát.

 

A polgárság időben ébred, hogy lássa

Szókratészt elmenőben. Az embert,

akinek mindig csak a háta látszik,

ahogy lábai nyomán elburjánzik

az út. Szeretői és rabszolgái

a külső kapuig kísérik, nekik ott

véget ér az örökkévalóság, míg ő

szó szerint túlmegy minden határon,

a városállamén és önmagáén,

amikor fenékig üríti.

 

A város mint összecsukható doboz,

sarkainál címerállatok vigyázzák

a nyugalmat és az üzenetvivő

zavartalan útját a közösség

szíve felé, ahol végre helyreáll

a rend. Így történhet, hogy a száműzők

és a száműzöttek teste is ugyanazt

az ökoszisztémát táplálja – végül

eggyéoldódik minden folyó, amely

korábban szétfutott külön tengerekbe.

Akármilyen az irány, mindig számított,

hogy Caesar vagy Brutus a polisz arca,

mert arról közmegegyezés született,

hogy Cicero sosem lehet az. Vagy a kéz,

amely tartja a tőrt, vagy a mellkas, amelyen

áthatol. Változnak az emelkedő kezek

és a süllyedő mellkasok, csak a keret

marad, amely lehetőséget teremt a

rituális ismétlődésekre. Kívül

a barbárok figyelnek, belül alig

ébred a város, lesi a selyemzsinór

vonulását saroktól sarokig.

 

Tektonikus rengések rajzolják újra

a térképet: jelzik az átmenetet a

birodalomba; idegek, erek futnak

át törékeny testén. Szókratész sétája,

Cicero kivágott nyelve, Caesar szívében

tőr, Brutus kezében a megszerzett

jogar, a címerállatok kóstolgatják

egymást a távozókkal és érkezőkkel:

az ökoszisztéma végül kihányja

mindet magából. Olyan színben játszik,

mint az erdő egy csöndes mészárlás után.

 

A halottak a remélt feltámadás

után is száműzöttek maradnak.

 

Ebben az órában válik külön

a polisz a minden-mástól, és amíg

a bürökpohár rendeltetési

helyére elér, visszafogad.