Vázlat apáról




Torony Pál: Romos fal

 
 
Monoton, mély regiszterekbe hajló, dörmögésszerű hangjával megállás nélkül dolgozik az üzem. Persze inkább éjszaka hallani, amikor minden csendes, és a kisváros hasonló életvitelre szabott házai beburkolóznak az utcákon szétfolyó némaságba. Apa álmatlanul fekszik a kora hajnali sötétben. A hangra fogja, amely nem hagyja aludni, habár tudja nagyon jól, hogy mindez persze hazugság. Van éppen elég más dolog, ami összeadódjon, és ezt az állapotot eredményezze. A szíve lassan ver, de olyan erővel, mintha ki akarna ugrani üregéből. Persze, az alkohol. Úgy érzi, lassított mozgással történnek a dolgok körülötte, és egyszer csak meg fog torpanni ez a lassú vonulás, megbomlik a napok monoton rendje: rezzenéstelenül fog állni minden, és akkor végignézhet egész eddigi életén. Vagy esetleg olyan lesz, mint egy rakott asztalról lerántott abrosz: csörömpölve omlanak egymásra napjai, az idő és a tárgyak, zúdulnak a semmibe egymás hegyén-hátán az emlékek, folyók és nyarak, arcok, percek árnyékai a halványuló világ szövetén. Aztán valami fehérség árad mindenhonnan.

 

Nem kellene egy-két esemény folyamodványaként felfognia, hogy most itt van, ebben az igencsak áldatlan állapotban, hanem inkább az apró, egymásra adódó hibákban kellene lássa az okot, hiszen azok nőtték magukat azzá a lavinává, amely ilyen messze sodorta mindazoktól, akik szerették, akiket szeretett, és akik számítottak. Mert kimondhatná, vagy akár üvölthetné is, hogy egyedül van, magányos, és maguk alá nyomják az egyszerűen gonoszságból vagy nemtörődömségből elkövetett dolgok. És egyedül csak ő tehet minderről. Persze, nem büszke jó néhány cselekedetére, és azt is tisztán látja már, hogy átsiklott a boldogságban töltött napok fölött, és egészen addig nem vett tudomást arról, minek van a birtokában, míg egy napon a stabilnak tűnő szerkezet össze nem omlott, és maga alá nem temette.

 

Pedig ott volt a több ezer reggel az ébredés – az igazi ébredés – örökösen ismétlődő lehetőségével. Talán elsietett lépésnek találta házasságát, gyerekeit, a körülötte kialakult életet, hiszen mindenütt azt láthatta, hogy barátai, ismerősei nagy része magányosan, de szabadon, saját törvényei szerint él. Persze az öröklét reménye ott bujkál minden legyintésünkben, elodázott dolgunkban, elmaszatolt döntésünkben. Az apja bronzba öntött arcát nézi a falon. Az öreg jelentős sikereket elért orvos volt, ezen felül kutató és feltaláló is egy személyben. A skizofrén szituációra gondol, hogy magát mégsem tudta megmenteni, és nem voltak erre képesek más csodaorvosok sem. Mint a saját farkába harapó reménytelenség. Ő ismétli az apja vonásait és a végül csak kiütköző reménytelenségét, mint ahogy én próbálom lerázni magamról ezt a fojtogató érzést, hogy talán én is öröklöm mindezt, hiszen bármennyire távol is kerültünk egymástól az évek során, mégiscsak az apám. Habár a köztünk létrejött szakadék növekedésében nekem is van némi részem, és persze az anyám szerepe sem elenyésző, de amióta feladta a kisvárosban meglehetősen jól menő praxisát és egy távolabbi faluba költözött a sebeit nyalogatni, vagy alkoholba ölni nyomorúságát, azóta eléggé megritkultak a találkozásaink. A kisváros szélén álló régi házunk magányosan, elhagyatva gubbaszt a növénytengerben, egyiküknek sem volt ereje eladni; amúgy meg apám öröksége – ő tér még vissza időnként, hogy álmatlanságát a dörmögő üzemre fogja, és hogy emlékekkel kínozza magát. Bár mintha egy ideje nem inna annyit. Öcsi esete vágta földhöz végleg őt is, mint mindannyiunkat, és persze ezt a számomra már csak nagyon távoli, egyre homályosabb burokban létező valamit, aminek a neve család volt. Magát okolja a történtekért, ami persze részben jogos. De csak részben, hiszen mi is ott voltunk a nővéremmel.

 

Ami anyámat illeti, ő nagy valószínűséggel sokat álmodik arról a házról. Néha úgy tűnik, végre túltette magát mindenen, de aztán látom, hogy mégsem. Évekkel ezelőtt úgy elrejtőzött növényei, démonai és állandó cselekvési kényszerének a sötétjébe, hogy mi is csak sejtjük, hogy ott van még valahol.

 

Elképzelem apámnak ezeket az éjszakáit az elhagyatott, emlékekkel teli házban, és beleborzongok. Sokat gondolok rá még mindig, és sajnos nincs rá jobb szavam, de hiányzik a közelsége mindannak ellenére, hogy lassan már felnőttnek számítok.

 

Ahogy a buszról leszállok és a külváros felé veszem utam, reménykedem, hogy nem találom ott. Anyámnak néha eszébe jut valami régi, ócska kacat, amiért visszaküld a házhoz. Ilyenkor kér meg ezekre a dolgokra, nyaranta, amikor itthon vagyok. Semmit sem hozott el onnan, kivéve néhány ruhát, mint ahogy apám sem: a dolgok ugyanúgy vannak, ahogy ott hagyták őket évekkel ezelőtt, csupán apám használ egyetlen kicsi szobát, meg természetesen a mosdót és a konyhát, ha néha odarángatja a bűntudat. Vagy isten tudja, miben reménykedik. Talán azt reméli, hogy egyszer ott találja anyámat, aki megbocsát neki, és minden a régi lesz. Elhessegetik arcuk elől az elmúlt tizenöt esztendőt, mint egy rossz álmot.

 

Betaszítom a meglehetősen rossz állapotra leromlott kaput. A kert, amit anyám olyan mesterien és szeretettel rendezett, most elvadultan, szinte áthatolhatatlan dzsungelként fogja körül a falakat, a kúszónövények a homályos szemű ablakok fölé indáztak, eltakarva a fényt. A fű szinte derékig ér, a járda kövei között virul a gaz. Zsurlók, mohák és páfrányok uralják háborítatlanul a nedvesebb, sötétebb szögleteket. A bejárat fölötti szőlőlugasról metszés hiányában a szőlő átgyűrűzött a környező gyümölcsfákra is. Az ajtó előtt elszáradt fenyőtüskék és madárpiszok. Ráteszem a kezem a kilincsre, de aztán valami sejtés vesz rajtam erőt, és mégsem dugom a kulcsot a zárba. Bal fele indulok el a fal mentén, a ház északi oldala felé, helyenként küszködve a fűvel és a málló vakolatra is átterpeszkedő homoktövis kellemetlen, szúrós ágaival. Elérem lassan azt az ablakot, ahonnan apám kicsi szobájába látni, meg a folyosóra, melynek végében a konyha van. Egyik kezemmel a téglából és vakolatból kialakított párkányt fogom meg, lábammal pedig fellépek a falon végigfutó, keskeny peremre. Óvatosan hajlok az ablakhoz, jobb kezemmel árnyékot kell vetnem, hogy beláthassak a poros, légypiszoktól foltozott üvegen.

 

Igen. A megérzésem helyes volt – apám éppen itt van: őt magát nem látom, de az ágya fejénél levő olvasólámpa ég a késő délutáni napfény ellenére, és az ágy mellett álló szék háttámláján is ruhák hevernek. A földön vodkás és sörösüvegek. Egy árnyékot látok mozogni a konyha felől a folyósón. Az ajtó félig csukva, a matt üveg mögött egyre élesebbé válik a közeledő alak. Mielőtt belökné az ajtót, én hátra hajolok, nehogy észrevegyen, majd lehúzódom az ablak szintje alá, kezemmel még mindig a párkányt szorítva. Várok néhány másodpercet, majd óvatosan ismét belesek. Azok a régi emlékek öntenek el, amikor alig néhány évesen megpróbáljuk a nővéremmel becserkészni a kertben szundikáló nagytatát. Bozontos szemöldöke mögött nem tudni, csukva van-e a szeme, vagy picit nyitva – örökké gondosan borotvált arca rezzenéstelen, feje meg-megbillen, mintha tényleg bóbiskolna, szemüvege is kissé ferdén áll, de mi tudjuk, hogy ez lehet trükk is, és bármelyik percben az arcunkba kacaghat: megvagytok. Persze nagytata nem alszik. Szemei mindig résnyire nyitva vannak, nem azért élte túl a háborút, járta meg a frontot, hogy néhány kisgyerek becserkészhesse. Viszont mindig belemegy a játékba, addig vár, míg a széke alá nem kúszunk, aztán akkor hirtelen megelevenedik, és elkap mindkettőnket. Mi visítva próbálunk menekülni, amit aztán egy kis idő után meg is enged, mi meg egymást lökődve berohanunk a fák közé, elbújunk, hogy új haditervet készíthessünk. Nagytata felvesz egy újságot, olvasni kezd, és kezdődhet elölről az egész.

 

Most viszont van egy kínos jellege ennek a bújócskának. Végül magam sem tudom megfogalmazni pontosan, miért nem szeretnék találkozni, beszélni apámmal. Mert elrontotta, és nem volt soha ott, mikor kellett volna? Mert sok mindent fontosabbnak és könnyebbnek talált, mint azt, hogy egy olyan életet éljen, amelyiknek én is a szerves része vagyok? Nem lehet azért mindent anyámra fogni. Nincsenek válaszok, csak sejtések.

 

Néha álmodom róla. Ezekben az álmokban kint ülök rendszerint a kerti padon, és akkor egyszer csak valahonnan megjelenik, és mellém ül. Átfogja a vállam, és magához von. Elömlik rajtam egyféle biztonságérzet, felnézek rá, kérdéseim vannak. Ő mindenre válaszol, csak épp sosem emlékszem egyetlen szóra sem, bármennyire igyekszem. Tanít valamire. Élettel, létezéssel kapcsolatos sejtéseit osztja meg, úgy hiszem. Aztán a házba küld valamiért. Ekkor vesz erőt rajtam a nyugtalanság érzése, és egyre erősebben kezd dobogni torkomban a fojtogató bizonyosság: mire visszarohanok, már nincsen sehol. Hiába szaladok hátra a kertbe a romossá hanyagolt borospince irányába, hiába kutatom át a közösen bebarangolt helyeket, apa nincs sehol. Ez az álmom nagyapámék nyári házánál történik mindig, falun, ahová anyával és a nővéremmel költöztünk.

 

Egy másik álom meg kísértetiesen hasonlít erre a valóságra, amit éppen élek: bent a kisvárosban, a régi, közös házunkban és környékén történik. Éjszaka van, szűrt, könnyű holdfény árad, és én azt érzem, hogy belém száll valamiféle szupererő. Tudok repülni. Először csak néhány nagyobb ugrással próbálkozom: lassítva úszom a levegőben, a fejemen is át tudok fordulni. Kellemes, borzongató érzés. Aztán fel szeretnék repülni a fekete magasba. A házunk melletti játszótéren futamodok neki, ugrom, kezeimet mint szárnyakat tárom szét, és emelkedni kezdek. Ekkor érzem meg a sötétbe burkolózott fák irányából valakinek vagy valaminek a fenyegető jelenlétét. Látni nem látok semmit, csak ez a rémületként eluralkodó érzet van bennem, hogy nekem menekülni kell, mert valami les rám a fák mögötti sötétből. Igyekeznék fel az ég irányába, de akadályba ütközöm: villanydrótok sűrű hálója van fölöttem, és én képtelen vagyok kikerülni vagy áthatolni rajta. Próbálok áttörni, akár a hínáron, de folyton beleakadok, és elkezd vonzani a föld. Veszítem az erőmet. Lassan az aszfaltra ereszkedem, és szaladni kezdek hazafele. Mozgásom lassú, szinte megbénít a rémület. Az utcák sötétek, kihaltak és idegenek. Van bennük valami eredendően ismeretlen, amit meg sem tudok magyarázni, csak érzékelem ezt az idegenséget egyetlen pillantással is. Az ismerős dolgok helyzete is egy picit más, mint a valóságban, de mégis elmém valamiért így építi újra az egészet. A házba rontok a főbejáraton át, becsapom magam mögött az ajtót. A szobák üresek, mintha nem is lakna itt senki. Agyam lázasan küszködik, emlékezni akarok, hová is tűnt minden, hová lettek a szüleim, a testvéreim, az ismerős berendezés, bútorok – a szobák elhelyezése is egy kissé más, de mégsem zavarodom össze, nem kell keresnem semmit, szinte ösztönösen mozgok ebben a kificamodott valóságban. Végigmegyek az ismerős, és mégis ismeretlen szobákon. Megállok az apa szobája előtt.

 

Betaszítom az ajtót. Az olajozottan, mindenféle zaj nélkül lendül befele sarkain, és lassan láthatóvá válik az üres, fátyolos holdfénytől átitatott szoba. A mozdulatlan függönyök pókhálósan csüngenek a barnára festett karnisokon. Az egyik falhoz tolva egyetlen íróasztal foglal helyet, előtte a háttámlás széken ül apám, és egy kékes fényű képernyő fölé hajolva valamit figyel. Aztán nyomkodni kezdi a billentyűzetet. Valamit ír. Kiáltani akarok, de hang nem hagyja el a torkom. Figyelj rám, apa, hagyd abba bármit is teszel, nézz erre, segíts – kiáltanám, de néma maradok, csak az arcom torzul el az erőlködéstől. Mozdulni szeretnék, de egész testem zsibbadt, úgy érzem, mintha tágulnék, mintha egy egyre nagyobbra dagadó gömböt kellene magamban tartsak, és testem egyre feszesebb, egyre vékonyabb a bőröm, ahogy ezt az egyre növekvő idegen testet próbálja körülfogni, magában tartani. Apám nem veszi észre vergődésem. Továbbra is háttal ül az ablakon beszűrődő halvány fény hátterével, és a gépén dolgozik. Mintha nem is egyszerre lennénk jelen ebben a szobában, mintha másodpercekkel, órákkal, évekkel lennénk egymástól eltolódva. Amikor az álom eddig a pillanatig ér, mindig az ébrenlét határáig sodródom, és végül kinyitom a szemem. Mindenre emlékszem. Minden egyes részletre, mozdulatra.

 

Amíg az ablakban kapaszkodva mindez átvillan az agyamon, egyszer csak azt érzem, hogy a párkányból a kezem szorítása alatt az egyik tégla kiválik, és én, egyensúlyom vesztve, a zsurlók és páfrányok közé zuhanok. Megtelek törmelékkel, egy kicsit be is verem a lábamat valamibe, de mindez most nem érdekel. Úgy ugrom fel, olyan fürgén, mint akit darázs csípett meg, elönt a forróság, és hanyatt-homlok berohanok a bokrok rejtekében meghúzódó fásszín mögé, amelyben annyit játszottam egykor. A szívem hangosan ver, kapkodva lélegzem, nem a futás miatti fáradtságtól, dehogy, inkább az ijedtség és a szégyen lüktet bennem vadul, hogy mi van, ha apám meghallotta a zuhanásom keltette zajt, és mi van, ha meg is látott, amint az ablakhoz lépett, hogy kiderítse a zaj okát. Miközben vérző lábamat tapogatom, kilesek a levelek-takarta, elhagyott szín mögül. Nem látok az ablakban senkit figyelni, habár az ágak eléggé eltakarják a kilátást, közelebb menni pedig nem merek. Lehetséges lenne, hogy megúsztam? Kissé megkönnyebbülök, ám légzésem még nem állt helyre. Úgy döntök, itt várok még egy kicsit, míg el nem határozom, mit tegyek a továbbiakban. Vérző lábbal és törmeléktől koszos inggel nem kerülhetek apám szeme elé, ez most már biztos, még összekötné a dolgokat, és rájönne, hogy leskelődtem utána. Hosszú percekig üldögélek a rozoga fásszínajtó előtt álló csutakon, amelyen egykor én is tűzifát próbáltam aprítani. A ház körül nem történik semmi. Apám nem nyit ablakot, nem jön ki a ház mögé – úgy tűnik, észre sem vette, hogy valaki ott motoz, talán meg sem hallotta a zuhanásom zaját a dupla ablakok szigetelése miatt. Most már teljesen nyugodt vagyok, szívverésem, légzésem helyreállt, a lenyugvóban levő Nap utolsó sugarait nézem, amint áthatolnak a levelek között, és arra gondolok, hogy mit mondok majd anyámnak, miért nem tudtam elvenni, amiért küldött. Meg miképpen fogom megmagyarázni vérző lábam és vakolattól piszkos ingemet. De az is megtörténhet, hogy egyszerűen csak az igazat fogom neki mondani. Habár akkor megint okozok neki néhány álmatlan éjszakát, ha megtudja, hogy apám ismét a ház körül van. Ismét itthon. Új barátaival mindenféle furcsa helyeken megfordult az elmúlt időben – ennyit még hallott róla. Gyerekkori álmát kezdte élni egy ideje: repülni tanul. Bármennyire elzárkózik és csukva tartja a fülét, a hírek valahogy örökké eljutnak anyámhoz, ő viszont már sosem jut el a megbocsájtásig. Mindig egy nagy gyermeknek tartotta apámat. Ám ez paradoxális, mivel egy gyermekre nem lehet haragudni hosszú távon, bármennyire véres, és komoly is legyen a játék.

 

A fészer mögött üldögélek, míg ezeket lefuttatom az agyamban, és a gondozatlan, elhagyott kertet bámulom ismét. Itt foglal helyet az a rész, ahol a zöldségeskert volt valamikor, a gyom alól még felsejlik egy-egy ott felejtett paradicsomkaró dudorodó alakja, amint elborítják a nyári esőkön kövérre hízott növények. Összefut számban a nyál, szinte érzem a paradicsom ízét, amint beleharapok csak úgy mosatlanul, félig még éretlenül, zölden, és a lé lecsordul a mellemre, de nem érdekel. Összemorzsolom ujjaim közt a leveleket, hogy még jobban érezzem azt a jellegzetes, erős ízt és illatot, amit azóta sem, ami eltűnt örökre a permetlevekkel és mérgekkel átitatott, nagykereskedelmek zöldség-termékdzsungelének útvesztőiben. Aztán egresért és ribizliért megyek. Degeszre eszem magam, olyannyira, hogy estére még a hasam is fájni kezd. Nem. Mindez nem hullhatott szét. Hogyan is hullhat szét valami, ami sosem volt. Ami sosem volt igaz. Ahogy ott ülök, kezdem megkérdőjelezni évekkel ezelőtti valóságom. A jelen nyers fizikai valója mögül bámulok szembe a hihetetlen, talán meg sem történt emlékekkel. Ennek az Atlantiszként elmerült valóságnak egy ugyancsak fontos része pedig most ott van a fészer mögötti házban. Az az érzés kerít a hatalmába, hogy megint csak képzelődöm, a ház tulajdonképpen üres, hiszen apám már évek óta halott, visszavonhatatlanul átringatta a mi világunkból egy más, idegen világba anyám sokszor érthetetlen konoksága, s az ő gyengesége és határozatlansága.

 

Becsapódik egy ajtó. Felrezzenek gondolataimból, rájövök, hogy hosszú percek óta nem figyeltem a ház irányába, és közben valami történt, ha egyéb nem, a Nap bukott a látóhatár alá, és lassan közeleg hűvösével a szürkület. Kilesek az ágak, levelek mögül, és egy vékony, hátizsákos alakot pillantok meg a kijárat felé vezető sétányon. Apám. Lassan halad a rozoga kertkapu irányába, mindjárt kilép, és én elveszítem a szemem elől. Egy rossz érzés kezd el sűrűsödni a gyomromban. Egy előérzet. Hogy ez valahogyan az utolsó alkalom. Hogy valamiért, ha most nem állítom meg és beszélek vele, akkor soha, mert ahogy innen kilép, köddé fog válni, mint minden álmomban, eltűnik, felszívják amúgy is vékonyka sziluettjét a sikátorok, csillapíthatatlan éhségében felfalja örökre a növekvő este, valami nagy-nagy baj fog történni vele – velünk. Ahogy becsapódik mögötte a kertkapu, és csend lesz, úgy kezd el újra erőteljesen dobogni a szívem, míg gondolkodom még néhány nagyon hosszú másodpercet, de aztán úgy ugrom fel, hogy feldöntöm a szúette, régi csutakot, és hosszú ugrásokkal igyekszem az utcai bejárat felé. Feltépem a kaput, be sem csukom magam mögött. Ahogy kirohanok a járdára, még éppen csak megpillantom árnyékát, amint eltűnik a háztömbök után következő saroknál. Torkomba visszafolyó könnyeimmel küszködve, némán iramodom utána az egyre szürkülő, néptelen utcákon.