Végtelen rózsakert




Madár

Román Viktor: Madár


 
Szereplők:

Martin Heidegger

Rainer Maria Rilke
 

A költő a duinói kastély rózsakertjében, őszi avarban sétál. Megáll, a semmibe néz, valamin elmereng. A semmiből valaki közeledik. A filozófus az: vadászruhában, zergetollas kalapban jön. Messziről integet, mosolyog.

 
 
Heidegger: Örülök, hogy itt találom, kedves barátom. (Rilke hallgat, mereven bámul valamit a távolban. Heidegger követi a tekintetét.) Mi az? Min gondolkodott el ennyire? Nem zavarom?
 
Rilke: Ó, nem, dehogy. Ne haragudjon, kissé elkalandoztam. Nagy bajban vagyok.
 
Heidegger: Megoszthatja velem bajának természetét? Vagy intimus ügyről van szó?
 
Rilke: Semmi sem az. És minden. Az a helyzet, hogy levelezésben állok egy fiatal költővel, aki épp olyan magányos lélek, mint én, és nekem jutott az a baráti feladat, hogy megérleljem magányát.
 
Heidegger: Értem.
 
Rilke: Nem ért semmit. A magányt úgy képzeljük el, mint valami kátyút.
 
Heidegger: Vagy legalábbis deficiens létmóduszt.
 
Rilke: Így is mondhatjuk. Tehát valamilyen hiányt, végső állapotot. Mármost az éretlen alma messze nem végső állapot, ellenkezőleg.
 
Heidegger: Aha. És maga mint lélekkertész azon spekulál, lehet-e már rohadt az, ami még éretlen.
 
Rilke: Nem fogalmaztam volna ennyire durván, de jól látja. Ma reggel azt tanácsoltam neki egy levélben: ne hagyja megtéveszteni magát magányában azzal, hogy van valami a szívében, ami kifelé vágyik ebből a magányból, inkább használja ezt a nem is tudom, mit…
 
Heidegger: Intenciót.
 
Rilke: Igen… arra, hogy magánya kiterjedjen. Aztán elküldtem a levelet, de már megbántam. Félek, hogy ez a fiatalember nem tudja elviselni azt a súlyt, amit a vállaira tettem. Olyan tudást bíztam rá, amire talán még nem érett meg.
 
Heidegger: És attól fél, hogy megöli magát?
 
Rilke: Igen. Vagy a világ öli meg, ami ugyanaz.
 
Heidegger: Szép gondolat. Nem tudom levenni önről ezt a súlyt, de nem is akarom. Szerencsés ember vagyok. És szerencsétlen. Nekem se könnyű. Képzelje, beleszerettem egy tanítványomba. A tekintete megöl. Félelem van benne és erő.
 
Rilke: Iszonyú minden angyal.
 
Heidegger: De nem a félelem ereje, nem valami befelé menekülő  érzés visszadöbbenése, és nem az erőből fakadó félelem, a saját nagysága előtti megtorpanás, amit egyébként értelmezni sem tudnék. Nem, erő és félelem összefonódása. Szümploké, ha érti, mire gondolok.
 
Rilke: És most fél ettől az erővel párosult félelemtől? Oldódjon föl benne. Veszítse el magát. Hiszen ez az élet.
 
Heidegger: Csakhogy ott a feleségem. A kisváros pletykafészkei. Mi lesz, ha a családomat rossz hírbe keverem?
 
Rilke: Miféle filozófus maga? Nem tudja, hogy a szív nehézségi ereje erősebb minden megfontolásnál? Ne engedje, hogy a poézis praxisba fulladjon.
 
Heidegger: Bármit teszek, meg fogom bánni. Leginkább az fáj, hogy már most érzem együttléteinkben a felejtést, és már most tudom, hogy nem fogom elfelejteni soha.
 
Rilke: Na, ez tetszik. Sok versemben próbáltam megragadni a felejtést, de sosem sikerült. Mintha egy ólomfolyóban horgásznék.
 
Heidegger: A múltkor rájöttem, hogy nem látjuk jól a felejtésfenomént. Úgy kezeljük, mintha az emlékezés ellensége volna. Holott a kapcsolatuk ölelkező harc. Sőt, megkockáztatom: az emlék őrzésének módja a felejtés. A távolodás az emlékezetben megőrzött élete. A távolság, amely a felejtésben nőttön-nő, amíg tart a felejtés, sosem elég nagy ahhoz, hogy az őrzött eltűnjön, semmivé legyen. A felejtés nem elfelejtés, nem lezárult táv, nem máshollét és főképp nem sehollét. A felejtésben a felejtett itt van, és ezt az ittet a felejtő egyre távolabbról érzi.
 
Rilke: Igen, a homály! Ahogy bevonja lassan a képeket! Sápadó fák, rezgő égbolt. Opálfű növi be a sétateret, és az ember rádöbben, hogy hiába írta el magát az öröklétig, mert ha senki sincs, aki a semmiből visszahívja, akkor úgy döglik meg, mint egy kutya.
 
Heidegger: A képnyelv ezt valóban homálynak nevezi. Homályosul az emlék. Körvonalai egyre kevésbé kivehetők. Körvonal az, ami egy létezőt kinézetében, eidoszában határol. Ez az ideában van megrajzolva. A határt a görögök peirarnak mondták. Ha valamit megpillantok, azt határaiban őrzötten látom meg. A megpillantás azután látássá érhet, a látvány pedig megmaradhat bennem akkor is, ha az a valami nincs már jelen. Bennem, ezt azt jelenti: határaim között. A látottat határaim körébe vonni: en-peiria, behatárolás. Az empeiria, a tapasztalat határai között őrzi a tapasztaltat, emlékkép formájában. Ennek az őrzésnek a módja a felejtés.
 
Rilke: Ebben van valami. De menjünk tovább! Nemcsak a felejtés az emlék természetes élete, hanem a felejtésben feltámadó fájdalom is, amely nosztalgia formájában kísért. De úgy látom, még nem fejezte be. Ha gondolja, térjünk vissza később erre a fájdalomra.
 
Heidegger: Úgy látszik, megérezte, hogy éppen most akarok rátérni. De a nosztalgia szerintem nem a halott jelenlét kísértete. Nem visszajár, hanem itt van.
 
Rilke: Akkor miért fáj, ha nem azért, mert a felejtés veszteség? Elfelejtünk mindent. Az ember rajzol a levegőbe egy házat, és beköltözik.
 
Heidegger: A fájdalom a mi létünk. Az emlék sohasem maradhat meg abban az élességben, ahogy a képet az emlékezet a látástól átvette. Az emlék a használatban kopik. A látás nyitja előttünk, az emlékezés zárja mögöttünk a létezést. A látás kulcsa a csodálkozás, az emlékezésé a felejtés. A rácsodálkozás kibontja a semminek véltből a létezőt. A felejtés visszacsomagolja a semminek véltbe. A folyamat egyenlege mégsem nulla. A felejtés nem úgy csomagolja vissza, mintha nem történt volna semmi. Ezért van, hogy bármilyen elkopott is egy emlék, bármikor visszatérhet a sötétből.
 
Rilke: Tehát a fájdalom természetes gyermekei vagyunk mindannyian. Miközben itt sétálunk, a halál ezüstje átúszik a téren, és mindent homályba borít, de közben ezzel ellentétes hatású is: amikor ideér, hozzánk, életre kelti bennünk mindazokat, akiket magunkba temettünk. Ez az ünnep értelme.
 
Heidegger: Pontosan. Felejtő­képes­sé­günk dolgozik az emléken, ezen a nyersanyagon, így őrizzük magunkban a világot. De hogy ez megtörténhessen, annak alapja a felejthetőség. Valami akkor felejthető, ha már nincs itt. Ami itt van, az nem mehet feledésbe. A látás a dolgot nem engedi a felejthetőbe. A körvonalak még túlságosan erősek, a látott képét nem bízzák rám, hanem tapasztalható határai között őrzik. Csakhogy így nem maradhat. Ha ittléte nem szűnik meg, ha itt, a látottban marad, a tapasztalt akkor is romlani kezd: unalmassá válik. Az unalmassá válás során körvonalai oldódni kezdenek: már nem tartják meg a korábban felmutatott lényeget.
 
Rilke: Az unalom tehát ugyanazt hajtja végre, mint a felejtés: az őrzést? Melynek során a megunt tapasztalat önmagában oldódik?
 
Heidegger: Fogalmam sincs, de menjünk utána! A megunttól elfordulok: azt akarom, hogy körvonalai szűnjenek meg. Amitől elfordultam, arra mint unalmasra emlékszem vissza. Csakhogy ennek az emléknek is a felejtés a létmódusza, így lehetséges az, hogy a meguntra egyszer csak újra rácsodálkozhatok. És a játék kezdődik elölről.
 
Rilke: Ez olyasmi, mint amit ön hermeneutikai körnek nevezett. Ez nagyon tetszett. Egyszer látomásom is támadt róla: a szeretet viaszfénye kering a vérben. Csak azért érthetek meg bármit és bárkit, mert engem mások már eleve megértenek. De most, hogy végére értünk a körnek, mit tegyünk? Én hogyan érleljem fiatal költőtársam magányát, s ön hogyan döntsön szerelméről?
 
Heidegger: Hallja? Delet harangoznak. Az ebédre hívó kolomp is megszólalt a kastélyban. Meg hideg is lett itt. Menjünk be, jól fog esni egy kis húsleves.