Végül én, Mary Shelley




Vásárhelyi Antal: Kocka Mátrix

 

Mindig délnek tartottunk. Maroknyi,

fogyatkozó csapat, komoly, északi

emberek, akik Athénon keresztül

közelítenék meg Jeruzsálemet.

 

Jól fejlett küldetéstudatunk sem

feledteti a lányt, aki magányosan

táncolt a londoni bálteremben. Vagy

az orgonistát, aki úgy töltötte

meg élettel elhagyott templomát,

hogy nem látogatták meg esténként

a külvilág vádló kísértetei.

 

A táj, amely most elénk tárul, attól

kölcsönzi opálos ragyogását, hogy

halott istenek rejtőztek el benne.

Látnak bennünket és egymást is. Csak

a tekintet hiányzik, amelyik

visszanézne rájuk. Üres szemgödör

maradt belőlünk, mire a Léman-tó

dombos paradicsomába értünk.

 

A világ nélkülünk tökéletesen

értelmetlen – elmerült füvek, fák,

hegyek, vizek egyszerre megható

és nevetséges álcája alá.

Amíg elérnénk úticélunkat,

a becsvágy végez a férfiakkal,

ha nem is tudnak róla. Percyt, aki

nem hitt istent, sem menthette meg

az ész az elemektől. Végül én, Mary

Shelley leszek a legotthonosabban

idegen e földön: valakinek

számlálni kell a veszteségeket.

 

Halottaink magukra ismernének

bennünk, de nem tükrözünk semmit.

A szél úgy süvít át rajtunk, mintha nem

érzékelné áttetsző csontjainkat.

 

Athén egyre távolabb kerül már,

de még elérhetem Rómát. Azzal

áltatom magam, hogy választhattam

volna – örökké árnyéka legyek

egy óriásnak. A magaslatról,

ahol megpihenek, belátható

minden. Az arénák áldozati

véres játszmái és az elfelejtett

rítusok a kihalt Szent Péter téren –

rovátkák egy érme mindkét oldalán.

 

Ha választhattam volna, nem itt lennék.

Barátkozom meghitt szörnyeimmel,

érzem, ahogy egyre nőnek bennem.

A képzelet nem engedelmeskedett

soha a szabad akaratnak. Álom

vagy képzet, visszaverődés a holt

falakról: megnyugszom abban, hogy

Rómában nem halhatok meg

másként, mint a rómaiak.