Velencében nem szabad repülni




 

 

Kezdjük a végén. Mindenkinek vannak rögeszméi, engem például szenvedélyesen érdekel minden, ami Velencével kapcsolatos, ezért minél több, a szigetvárosról szóló munkát igyekszem elolvasni – és ha egy ilyen könyv szerzőjéről az is kiderül a mű vége felé, hogy Velence-szenvedélye társul a Mary Shelley sorsa és életműve iránti érdeklődéssel, illetve ő is ugyanolyan lelkesedéssel olvasta az angol írónőnek Az utolsó ember című regényét, mint én, akkor „meg vagyok véve”. Irigylem is kicsit Bánki Évát, mert lehetősége adódott heteket, hónapokat eltölteni az Adria királynőjének nevezett városban, akárcsak Frankenstein „szülőanyjának”, bár utóbbi nem túl szerencsés csillagzat alatt. De milyen csillagzat alatt fekszik maga Velence – egykor és most? És milyen arcát, arcait mutatja a (kívülről nézve legalábbis) fények, barokkos csillogás, karneváli pompa városa egy, a történelem és kultúra rejtélyeit és viszonyait búvárló felnőtt magyar nőnek és iskoláskorú kislányának, akik nem turistákként, hanem afféle albérlőkként igyekeznek belakni, megismerni, megtörni előkelő idegenségét? Mi van a muzeális díszletek mögött, ahová annyian – akik csak turistaként fordultunk meg ott, vagy úgy sem – szeretnénk belátni?

 

Bánki Éva könyve útirajz, de több is annál: mert miközben megismerjük az idős szállásadónőt, Effie nénit és rajta keresztül a város szépkorúinak gondjait, betekinthetünk a helyi oktatás és egészségügyi ellátás (néha még kelet-európai szemmel sem túl rózsás) világába, láthatunk kolduló bevándorlókat, vagy éppen paloták, múzeumok termeiben, pazar templombelsőkben – pazarissimo!, idézhetnénk a kisiskolás Esztert – barangolhatunk, sétálhatunk a Canal Grande mentén, a Szent Márk téren, meghitt kis tereken és rejtett sikátorokban, a szemünk előtt „épül fel” egy másik Velence, az, ami több a létezőnél: ami lehetett volna. Számunkra, magyarok számára is. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a magyar–velencei kapcsolatoknak komoly hagyománya van, az egykori tengeri kalmárnagyhatalmat, a nyugati és bizánci kulturális-politikai hatások metszéspontjában fekvő, több irányú tradíciót magába olvasztó legfenségesebb köztársaságot szövevényes viszonyrendszer fűzte az Árpádok középkori királyságához, elég Gellért püspökre vagy az Orseolók, majd a Grittik magyarországi ambícióira gondolni; és miközben egyre több réteget sikerül lefejtenünk erről a bonyolult kapcsolathálóról, szinte észrevétlenül bűvöl el bennünket Bánki alternatív történelmi víziója egy velencei–magyar dominanciájú, szerencsésebb sorsú, lehetséges Közép-Európáról.

 

„Mi lett volna, ha…” – csakhogy eszünkbe idézhetjük, amit a félkegyelmű őr mondott a harangtorony tetején bóklászó szerzőnek: „nem szabad repülni”. Lehet, hogy ez a fiú néha megpróbálja? – ötlik fel benne a gondolat… Így hát marad Velence, a tündöklő, a mesés, az álombéli, az undok, az idegen, a mesterkélt: a kiismerhetetlen és valóságos; mindez Bánki Éva optikáján keresztül.

De ő legalább megpróbált repülni.

 

 

Bánki Éva: Telihold Velencében. Jelenkor, Budapest, 2020.