Versek




Szabó András: Istenek és szörnyek

Szabó András: Istenek és szörnyek


 
 

azéletszép

 

nincs olyan, hogy szaladunk,

és a lejtőt a végére tartogatjuk.

nincs olyan, hogy egyszerű hazaút,

csak függőleges, rezzenetlen fénysáv

a szálakra feslő éjszakában,

és így tovább.

 

úgy érzem, azon szaladok,

kétoldalt velem fut az árok,

ahol a gyárak vize folyt el,

szegélye még zöld, mint az élet,

mely a földön mindenütt megkapaszkodik,

és így tovább.

 

a földön, a szándékosan észre

nem vett jelzések világában,

ahol egymásnak hátat fordítva alszunk el,

mint messzire sodort planéták,

s bár a köztünk levő távolság eltűnt,

vastagabb bőrt növesztünk,

és így tovább.

 

nincs olyan, hogy egyszerű élet,

csak a sejtés, hogy pusztuló testünk csapdába ejtett.

most még simogatom a selymes

bőröd finom kis zsírhalmait.

de mindez nem egyszer nem lesz fontos,

csak a hazaút a szálakra feslő éjszakában,

és fénysávjaink párhuzama,

még ha egymásnak hátat fordítva is,

és így tovább.

 

vérritkítók, élénkítő szerek, vitamininjekciók oszlanak bennem,

a szívem a pericardiumban meghúzódva ül,

míg a holnapi esőhöz gyülekeznek a felhők,

szürkék, mint a gyárak vize,

szürkülnek, ahogy velünk öregszik a délután,

és így tovább.

 

fénysávjaink a semmibe,

mert a semmiben van valami tisztaság.

ami nincs a megfutásban,

és így tovább.
 
 

kórelőzmény

 

verejtékfolt üt át a mellkasnál hamis

röntgenkép ez itt az emeleti forduló

nem szörnyek csak a fény hiánya

 

fogak koccanó zajában bedőlt

szájboltozat a salak között árnyék

szörcsög szűkölő meleg huzat

 

téged magamból kiadja vizet a test

gonosz epébe fúló eltúlzott jelentés

a legapróbb helyszínről a szív csúcsából

 

van ez a kiszabott tér s ezen belül

az ünnepélyes körforgás de formailag

nem pontos émelyít erjedt és rozsdás

 

megfutamodom tőled a mélységen át

elvétem a fordulót zörgök kulcs a zárban

nézzek abba az irányba mert onnan

 

aztán rátelepszem az elbontott idő

furcsa szerkezetére s langyos vizet

eresztek a még langyosabb vérre
 
 

ezért szeretlek

 

valami a szájad szélén,

egy készülő, még érthetetlen szó,

akadozó zúgása elfojtott sírásaidnak.

lám, kitanultad, hogy kell bánni velük.

a test gyenge fércei

összeöltik bőrödön az idő hasadékait,

mert bennük van a vizek cselekvő hatalma.

 

valami a szádban,

a verőfény olvadó szirupja,

dús földi illata a vágynak,

mint bensőmben az ital,

mely belobbantja a gyomromat,

falait a hőség rágja,

akár a közös térbe nyíló szobánkat,

melyet az örök nyár dohos darabjaival bútoroztunk be.

 

valami a fogaid között,

száraz föld, te azt viszed a túlsó szerelemre.

földet, a csendjeink mély gyökereivel,

fekete földet, ahová nyugodni tér

haragvó fájdalmad,

földet, ahová ledőlünk,

ha eljön az éjjel.

 

 

amelyben a madárderekú múzsa
cirkuszi attrakciót hajt végre
hogy felhívja magára más férfiak figyelmét

 

megtiltottam neki

ő mégis felmászott

lábujjheggyel tapogatta a perem szélét

a keresztgerendát eléri-e

 

„nem tudok repülni

alant férfiak néznek

ruhám csillogó fecskeszárnyát ha kibontom
 

köröznek alattam

azt akarják alázuhanjak

akkor aztán mint csőrös csuka

húzza be a hínáros zöld vízbe

elgyengült áldozatát mondjuk egy fecskét”

 

megcsúszott kilengett

lent ösztönös szisszenés

lendült röptét kimérve

lökte el magát távol férfiak tekintetében

én sértődötten nem vettem részt a játékban

még visszanéz rám néz azaz nézne

de engem már eltakar az élősövény

viszi a lendület

de hiányzik a fecske könnyed ívelése

és nemcsak a férfiak

a föld is ölelni akarja

 

madárként verdesett

ölembe emeltem fejét

mellkasa tollpihéin vörös folt ütött lyukat

a rőt hab ajkán mint elkenődött rúzs

szidtam ellöktem magamtól

aztán benyúltam élettelen teste alá

sértődötten összecsomagoltam

többet nem viszlek magammal sehova

sziszegtem és hazamentünk