Versek




Ughy Levente: Alfa és omega

Ughy Levente: Alfa és omega


 

 

Utóhatás

 

Egy pehelysúlyú emlék

felkeresett nemrég,

megállt szívemen szépen,

körbejárta egészen,

 

s elszállt a télutóval,

zsongító, hűs utódal

magával vitte egy részem,

melyben se bűn, se szégyen

 

maradt belőlem ennyi:

lélekből leheletnyi,

a lét zsebében fecni,

nem tudok ellebegni.

 

 

Kijelentés

 

A barátnőm  kijelentette, hogy az

én apám soha nem fog meghalni,

mert Istennél dolgozik, róla

prédikál minden vasárnap

délelőtt a templomban.

Ezért az Úr megkegyelmez neki

és talán a közvetlen

családtagjainak is…

Komolyan mondta, úgy beszélt

mint a felnőttek szoktak.

Hittem a legjobb barátnőmnek

s végtelen boldogság töltötte be

minden porcikám, hogy

halhatatlanság vár ránk.

(Nem fogunk unatkozni egy idő után?)

 

Este, lefekvéskor azonban kételyeim

támadtak és elfogott a szorongás,

hogy hátha mégsem…

 

valószerűtlenül ragyogott a hold

a gyűrött bársony augusztusi égen…

 

 

Temetés

 

Amikor apám temetni ment,

amolyan fekete hangulatba burkolózott,

szomorúsággal bélelt szemeiben

még több volt a szomorúság.

Kezébe vette bőröndszerű

fekete táskáját és sietős léptekkel

indult… én meg mindenfélére gondoltam,

színültig teltem szorongással

és magam előtt láttam apámat,

amint a koporsó előtt áll

és beszél… vajon miről beszélhet?

Aztán amikor haza jött, megnyugodtam,

hogy mégsem vitte őt magával a halott.

 

Ünnep is lehet a temetés,

zsoltárok szárnyán emelkedés…

szemfödél fátyla leng a szélben,

virágillattól részegülten

lelkem ingovány, süppedékeny…

 

Amikor apám temetni ment,

hosszan utána néztem,

ültem egy fehér hokedlin

a világba vetettségben…

 

Létkép

 

Valami furcsa

velemszületett idegenség,

a világgal való elegyedés

képtelensége,

valami félelem,valami rettegés,

valami cseppfolyós bizonytalanság,

az osztályterem padlójából áradó

erőteljes petróleumszag,

egy szál vérvörös szegfű

az ábécéskönyv tetején,

mosolyok, könnyek,

riadtan rebbenő szempár…

a papkisasszony bélyeg,

még sajog, már nem éget,

hűsen keringő álmok

pocakos hold körül,

várakozások, illúziók,

színes káprázatok,

elvárások, tények,

bújócskázó lényeg,

az első szenvedés,

melynek nyomai

még láthatatlan billogok

a homlokon, az arcon…

 

 

Eszembe jut…

 

Eszembe jut egy régi ősz,

fűhegyen a dér gyöngye,

súlytalanság, álmodozás,

csillag dermedő könnye.

 

Eszembe jut egy régi ősz,

az iskolapad s a tábla,

nyitott ablak, belengő szél,

s a csengőszó varázsa.

 

Eszembe jut egy régi ősz,

apám sötét palástja,

a fújtatós kis orgona,

s hitünk imbolygó lángja…

 

Eszembe jut egy régi ősz,

diófa árnya a kertben,

zsugorodik  mi egykori,

elfér  egy képkeretben.

 

Eszembe jut egy régi ősz,

s mi most is forrong benne,

könnyedén visz magával

a lélek végtelenje….

 

 

A virágoskert

 

A virágoskertben sokféle virág nyílt:

kisasszonypapucs, oroszlánszáj,

dália, rózsa, liliom, kardvirág…

Elvarázsolt tündérkisasszonyoknak

képzeltem őket, akik éjszakánként

gyönyörű lányokká változnak,

táncot lejtenek a kertben, az udvaron,

átsuhannak a falakon be a szobákba,

ahol alszunk és varázslatos dalokat

dúdolnak öröklétről, elmúlásról:

a kettő kölcsönös, titkos vonzalmáról…

 

 

Fohász

 

Uram, add, hogy megtaláljam

belső békém a kuszaságban,

a helyet, ahol önmagam lehetek,

s nem morzsolják szét a lelkemet,

az időt, melyben nyugodtan, bátran,

ráérősen a hallgatásban,

múlt-jelen-jövő hármashatárán

egyedül vagyok, mégsem árván,

az alázatot, mely mindig fölemel,

könnyűvé tesz együtt a teherrel,

a vágyat, a hitet, az akarást,

mely előre visz, nem oldalvást,

az erőt, hogy újrakezdjem

akkor is, ha megrekedtem,

a lépést, az utat, mely elvezet

a félelem nélküli élethez.

Uram, add, hogy megtaláljam

hiteles énem a kuszaságban.