Versek




Deák Zsuzsa munkája

Deák Zsuzsa munkája


 

körültekintés

 
látom, ahogy megül rajtatok a rémület,

amikor rájöttök, innen nincs tovább:

lenyelted a dinnyemagot.

lenyelted, így a gyomrodba

ülepszik meg fekete szemével, és

ettől kezdve látni fog onnan mindent.

 

csak nehogy szóhoz jusson,

csak azt ne.

 

úgyhogy most el innen, valahova, ahol

kikaparhatják belőled a látványt,

tépjék csak ki belőled, nehogy közöd legyen

az egészhez.

 

akárhová is mennétek, mindenütt

vonatokat izzad a táj és zakatol

minden felleg, így nem tájékozódhattok.

csak rohantok, vaktában, síneken át,

völgyeken át, felpiszkálva a tavak iszapos

vizeit, úgy siettek valahová, csak nehogy

elkezdjenek a hasadban nőni

a kimondhatatlanok, mert akkor nincs visszaút.

látom, ahogy fokozatosan kopni

kezdenek patáitok,

vágtáitokból kihallatszik még a

feszültség és nyugalom közötti átmenet,

de ha ezt el tudnátok mondani,

akkor megszűnne a közötök egymáshoz,

nem volna több, mint a látvány,

és erről nem akarok tudni,

tényleg nem.

 

úgy próbáltok meghúzódni az ágak között,

mint akinek csak annyi maradt már,

hogy felnézzen a vécékagylóból,

mielőtt még elsötétül minden,

és csak a körvonalakra kell hagyatkoznia.

 

haza kéne mennetek, de a vakondok

már megint feltúrták a város minden

járdáját és kerülgetik csak a tócsákat,

de így nem szabadulhatsz meg

a belek görcsölésétől, melyek csak

ficánkolnak odabenn a zsigerekben,

és csatakos már minden, mint a dinnyebél.

 

szóval most valahonnan utoljára néztek kifele,

de még megfogadod, hogy a magokat többé

nem nyelitek le, erre gondosan ügyelsz,

mert te ismered azokat, akik tehervonatokat

izzadnak és az ablakaikon megül a derengés,

és tudod, hogy ma még senkibe nem döfnek kést.

 

szóval most csak a nézés van, ahogy

a kiosztatlan kártyák közt lapultok,

a kiismerhetetlenségben, de mégis

folyton számba véve, mint a statiszták,

akikre kamera sohasem fókuszál.

 

nem baj, pont ebben van a biztonság.

így talán nem elkerülhetetlen a halálotok,

a feledés átruházásában, mint amikor

külvárosi lépcsőházak fordulóiban ismertek

fel valami otthonosat, talán a

macskapisi szagban van ez, vagy

valami konstansabb:

a beton kitartó szivárgása.

 

látom, ahogy

szeretőset játszotok, mintha értenétek

az ilyesmihez, pedig nyerni sem éri meg.

kopott hűtőmágnesek a mindened,

és kitekintesz innen, mint a csont a sebből,

de mégsem láthatsz engem,

mert rajtam nem törik meg a fény.

 

már egy hete csak a pornócsatornát nézitek,

mert egyikőtök sem hajlandó

megkeresni a távirányítót,

de így már semmi értelme az egésznek:

annyi, mint ráteríteni

a frissen nyúzott bőrt egy zongorára.

 

lekapcsolod a fűtést, nehogy felismerjem

a hőjeleket, de így csak hús lesztek a hűtőszekrényben,

amiben gombák nőnek lassan,

és látom, ahogy riadt szemetekben

görbülnek a fák kérgei, és látom, ahogy kopnak

a paták, és látom, ahogy várjátok,

mikor gyúl ki a villany, hogy pörköljön meg

az éjszaka, és hagyma lesz majd

a lámpafény, ahogyan a hús lassan

színt vált, aztán lényeget.

csak így lehet egy átlagos halottból

kétszemélyes vacsora.

 

gőzölög az orrotok, mint friss

nyomok az avarban, de az erdőt

már képekről sem ismernétek fel.

 

és ahogyan elkeveredik

a tálban a vér, mint a dinnyelé,

beszakad ez az évszak a fogaitok közé

és a vakolat is bepereg, így válik eggyé

a házzal, így lesz tartósítva,

ahogy a szagok beleisszák magukat

a falakba, és majd a következő

lakók gyanútlanul is tudni fogják,

hogy miattad kellett befolynotok

szépen a padló repedéseibe,

hogy megkeressétek az apádtól

kapott hűtőmágneseket,

látni fogják az ujjlenyomataitok a vakolaton,

és attól kezdve elkezdenek figyelni,

mint szeretők, hogy mikor nyílik az ajtó,

és végig kell néznem azt is,

ahogy fokozatosan megtanulják,

hogy ahányszor reccsen a padló,

annyiszor hagyja el

egy szarvas az agancsát.

 

 

amit nem lehet kiköpni

 
elkezd az ég lötyögni, rád zuhan megint

egy túl meredek hétfő. síkos a föld a

lábak alatt. leülsz egy kökénybokor

mellé a padra és közben arra gondolsz,

hogy a szotyihéj mit mesélne rólad,

mennyire behatóan ismeri a szád,

és tudja, mennyiféleképpen vagy képes

hallgatni. kiveszed táskádból

a kispárnád. feltéped puha prémjét,

tömködöd a szádba a tollakat, majd

tenyereddel kezded vizsgálni a pad

léceinek egyenetlenségét.

addig simogatod, amíg kezed

megtelik ficánkoló szálkákkal,

ahogy beletáncolnak a bőr szövetébe.

fölötted tülekednek szürke

és fehér krokodilok az égen, állkapcsuk

kimért záródása és nyílódása türelmes

mozdulatokkal közeledik feléd, mint

egy bivalyhoz, szemükben látod az összes

tenyeredbe fúródott szálkát,

a tollakat már nem tudod

kiköpni, innen tudod, hogy hétfő van,

annak van ilyen

végérvényes szájszaga.