Versek




Varga Borbála: Fények Cévennes

Varga Borbála: Fények Cévennes

 

váltás

 

a vers szélvédőre ragadt légytetem

szemafor

zöldséges stand

egy formás segg ami épp az ablak előtt halad el

visszhang morajlása gázcsövekben

egy hajnalban ami látszólag felszabadít

 

a házfalak közrezárják ezt a városi terráriumot

ahol az ég mintha üvegtető és

a nap mintha csak kínozni kelne

 

a vers idegölő madárcsicsergés reggel

behallatszik pár ablakon

 

a vers most ez az utca

rövid félig nyitott egyenes

vonatfütty a közelben

prenadexes zacskó egy csatorna mellett

 

öreg hajléktalan eteti a galambokat

éles hang egy közeli sínpáron

valaki meghalt

vonatfütty távolodóban

 

huzat a nyílt utcán

egy lány sminkel a huszonvalahányadik lakásban

kiszól a konyhába

 

a szoba görcsösen ziháló tüdő

a falak izzadják ki a betokosodott embert

miközben szívják magukba az aszfalt lüktető testét

a záróvonal-gerincoszlopot

 

egy beázott tetőtér épp szárad

 

a vers most ez az utca

minden tapintása ténymegállapítás

 

pánikroham egy földszinti lakásban

celofán recsegése

kimaradt reggeli

 

nincs vissza: hajnalodik

a szürkületre rátapos a reggel –

felköhögjük az éjszaka maradványait

 

 

reggeli út

 

valami behatárolhatatlan zihálás

körvonalazódik ezekben a reggelekben

a párkány előtt álomszerű pillanat vonszolja magát

megüli a háztetőket

csatornákba ülepedik

 

üres vezetékek visszhangzanak

„tudunk így is” –

mondogatom a leváló vakolatnak

ahol beszivárog az eső –

mit is?

 

mintha könnyezne a ház

kint a madarak mint mindig

az ablak nem szigetel elég jól

 

ebben a sötét szobában

a tárgyak között jó

a léptek az emeleten

és a csövekben csörgedező víz

 

maradj még kicsit

nem szeretném hogy bárki lásson

 

 

acne vulgaris

 

egy önarckép visszájára

 

„ez volt az első keresztbevágott nap az életemben”

Kassák Lajos

 

előtted korhad a lépcső amin felszaladsz

s mint agancsát a hím halántéka fölött

virágport hordasz bőröd alatt

 

de gyökerestől omlik be a hegyoldal: még ezt a napot túl kell élned

nem számít mennyi alkoholt tukmálok beléd ez itt a nélkülözés nélkülözése

még ezt az évet kell – bizonygatom – menni fog

tizenkét hónapot és vissza kétszáznegyvenet

amnesztiát kérni magadtól rettegni a feltámadástól

végül nem olyan rossz élni sem.

 

visszáján gyűl a szőrpamacs döngölt

föld a fű alatt és fölötte hordod

színtelen az eget ami a holtsávba maradt

 

egy deci könnyed lendület hogy ne remegj pedig ez nem gyengeség

látod hogy lüktetnek tekintetedben az erek

megtanultalak elviselni mi több: megtanultuk elviselni egymást – többé-kevésbé

de milyen lenne alapból feloldva a feszültség vagy ha mindig szüntelen

milyen lenne az ember mint androgün

a kerekek többé nem fordulnak a semmibe

ahol protézist hordanak lovak és az ember elhányja magát

– nem nyelheted le felhámodat nincs amit a padkára köpni